Vécsei Rita Andrea

ANGOLKISASSZONYOK

Magyarázkodni kezdenék magamnak épp,
és csodálkozom, hogy nem megy úgy,
ahogy szeretném.
Pedig elvonultam egy kellően hűvös szobába,
ahová a hangok csak dallamukban szűrődnek fel.

Figyeltem, mikor hagyják abba a lepkegyűjtést.

Egy rímes mondat után rímtelen következett,
Robert De Niro ma hetvenéves lett.

Hallottam a kutyát, ahogy a kerítésen vakarja magát,
és hogy az ötliteres
szatmári csemegeuborkás üvegbe tett lepkének
kell-e inni adni.

Otthagytam a szobát, a házat,
és kisétáltam, csuklóm körül talált karperec,
egy kislányé volt, csupa sárga, piros, lila,
festett faszív, virág és csillagok.

Vártam, hogy összeszedjenek.

A templom kapóra jött, állt fölöttem,
mint ajtókeretben Almássy Mária állhatott.
Átrendeződtek a súlyok,
dalmát márvány és cseh porfír vetekedtek,
hogy lenyomják bennem, aki elveszett.

Majdnem karácsony volt,
az ég sötétkék a ratfarhami zöld fenyőfák között,
és narancssárgák a fehér falak.

A két okos szüzet kéne elővennem,
hogy leírjam a szelídséget,
amivel a főhajóra nézel,
és rózsaablakra a lépcsők fölött.

Akár egy máltai a kertbe szökött németeknek,
segítesz túlélni,
a szétszakadásnak vége,
kelet–nyugat,
megszagol egy vizsla,
a combod meleg, a sálad rám teríted,
egyszer sátrat verünk valahol, ahol nem szabad,
és tüzet is fogunk gyújtani.