Oláh András

AZ ELVESZETT KÉZIRAT*

„…Érezé akkor szemérmetes Erzsók,
hogy Csepü Palkó,
a tiszteletes két pej csikajának jóképű abrakolója
hátulról föllebbenté szoknyája szegélyit,
és míves buzogányát előremeresztvén
zihálva töri az irtást.
Erzsók szemérme ellen ekkora vétséget
tavasz óta senki sem követett el,
hacsak széles tenyerű Fejenagy nem,
a helység borízű hangú kalapácsa,
bár maga Erzsók is úgy vélte utóbb,
hogy Fejenagy lomposa akaratban és kitartásban is
alatta maradt eme szerszámnak, amely
mohón tolakodva iparkoda egyre tovább.
„Ah, ne most…” – pihegte szemérmetes Erzsók,
de a borral teli kancsót vigyázatosan elereszté,
jobbjával védekezésül a hordó
penészes peremébe kapaszkodott,
baljával peniglen megragadá
a faltörő kost, mely már csiklandta keményen.
Riadtan megszorítá, félve,
hogy a felhevült testnek ennyi elég lesz,
de Csepü Palkót, a tiszteletes két pej csikajának
termetes abrakolóját nem olyan fából faragták,
aki megtorpan az ajtóban, ahová egyszer már békopogott.
Két tenyerével összeterelgeti Erzsók szerte elomló keblei halmát,
megmarkolá őket keményen,
hegyes bajszával penig nyakát csiklandta vala,
s az alábbi szerelmes szókkal
kényszeríté megadásra a szemérmetes asszonyt:
„Ej, hagyjad má’ no…”
Meghatódott Erzsók eme lélekből fakadó őszinte beszéden,
még erősebben megragadá Csepü Palkó büszkén meredő lőcsét,
mely addigra már többször végigsimítá szemérme bozontját,
s örömmel látá, hogy amaz hamar megtalálta vala az ösvényt
barlangjának vágytól lüktető kapujához.
Szeme pilláin az öröm könnyének gyöngye ragyogott hamarost,
élvezetének kirobbanó sikolyát pedig
a hangászkar tagjai hárman sem tudták vala
túlharsogni fönt az ivóban.
Kés pengéje se metszé el a liliomnak szálát oly sebesen,
mint ahogy támada csend a fent mulatók közt.
A kancsal hegedűs szája tátva maradt,
miként éhes gólyafi tátja a csőrét.
A félszemű cimbalmos keze a levegőbe dermedt,
miképpen téli estéken az ablakra a pára.
Nagyot csuklott a lágyszívű kántor is,
és minden tekintet a pincelejáróra meredt,
ahol Erzsókot eltűnni látták vala pár percnek előtte.
Mozdulni azonban senki sem mere mindaddig,
míg a pincelejáró ajtaja fel nem tárult vala,
s mögötte elő nem bukkana Erzsók pírral teli szemérmetes arca.
„Mi történt odalenn? Úgy megijedénk…” – tudakolá
őszinte rémülettel a lágyszívű kántor.
„Jaj, ne is kérdje! – sopánkodott Erzsók angyali arccal. –
Akkora egér volt odalent és akkora farka,
hogy ha Csepü Palkó nincsen,
bizony odavesztem volna tán a rémülettül egészen.”
A lágyszívű kántor megnyugoda az őszinte beszéden,
s a többiek is poharuk felé fordultak, bár akadott közöttük
olyanféle is, aki pusmogva, somolygva voná kétségbe
az egérről szóló történet hitelét, és nem átallott vala
másféle faroknak kéjt fokozó riadalmáról fecserészni.
„Ilyen a pletykabeszéd – sóhajtott tehetetlen aggodalommal
Bagarja uram felé fordulva a lágyszívű kántor. – A legszűzebb
ártatlanságnak tiszta vizét is bémocskolja iszappal…”

 

* Petőfi A helység kalapácsa című vígeposzának mostanáig lappangó részlete.