Czilczer Olga

A KÉP

Bekeretezted, a falra akasztottad. De festeni is kellene rá valamit. Akkor fogtad az ecsetet, mikor már ott volt, igaz, máris túlnőve csendélet határain az a két kávéspohár a frissen főtt kávéval, a menetrend gőzfelhő vonatával, a kényelmes párbeszéd párnázott szegleteivel. A szétszóródó cukor kristályait söprögették ujjaim, már hazafelé (indulóban), a keserűt megédesíteni. Kettesben maradtunk egy nap, egy kései óra, pár perc kereteiben. Az alkonyat mozdulatai az üveg barna tükréből történetünkké bontakoztak.
Jöttek a levelek. Váltsak jegyet a reggeli gyorsra. Látogassalak meg. Nézzük kettesben a semmit. Építsünk légvárat, ennyire még telik, lakjuk be termeit. Az ecset túlfutott az éjszakán, a falakon, a házon. Mi mindent nem állított. Befeketített és felmagasztalt. Engem a másik oldalra száműzött. A láthatáron túlra utasított és visszaszólított.
És máig jár és fest lankadatlan. Így lett réz a hajam, cseresznye a szám. A homlokom indigó két félig telt papírlap között, a szárnyam zöld, mint a május.
Ha a kézből az ecset kihull, lassan majd eltűnök színeim mögül.