Babiczky Tibor

VÉGTAGOK*

Későn ért haza. Sötét volt még, de a hajnal már készülődött az utcák mögötti derengésben.
Ment, bizonytalan léptekkel, az akácok során. Kétoldalt lehunyt szemű ablakok.
A sarkon az utcalámpa fel-felderengő, vörös izzás. Másodpercekre kihagyott a fénye, majd újra felgyulladt, tompán, homályosan.
A kertkapu előtt megállt. A kerítéshez támasztotta a vállát. Cigarettát kotort elő a zsebéből. Aprócska, imbolygó fény egy hatalmas, imbolygó ember arca előtt.
Valószínűtlenül hosszú orr – az orr árnyéka? – és valószínűtlenül apró – félig lehunyt? – szemek.
Körülnézett. Jobb felől, a sarkon egy útlezárás villogó sárga fénye. Balról híguló sötétség. Minden ablak mögött aludt a tévé. Mindenki aludt. Egyedül a szemközti ház alagsorában égett – ahogyan minden éjszaka – a villany.
„Vajon ott lakik az ördög?” – gondolta, miközben beleszívott a cigarettába.
Szemközt az alagsori ablak sárga négyszöge, fölötte a fénytől viselős sötétség. A sarkon az utcalámpa fénye egyetlen apró, vörös ponttá húzódott össze. Aztán kialudt. És felgyulladt újra.
„Mintha egy láthatatlan óriás cigarettázna” – gondolta, és az út mentén parkoló autók közé pöckölte a csikket.
Hátrafordult. Sötét ablak mögött a függöny reszkető fodrai. Egy kövérkés fehér arc. Bentről néz? Vagy a hold tükröződik?
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Közel a főúthoz, az akácok alatt egy imbolygó alak tűnt fel. Fél percbe is beletelt, mire meg tudta állapítani, hogy – az első benyomással ellentétben – a figura távolodik, és nem közeledik.
Rágyújtott egy újabb cigarettára. A kapu előtt egy öreg akácfa állt. Felnézett. Az utcalámpa fényében a lomb alaktalan csomóként derengett fölötte.
Arra gondolt, hogy legszívesebben fa lenne. Kíváncsi volt a mozdulatlanságra. Az érzésre, amikor ősszel egy levél elválik az ágtól. A kopaszságra, a télre. És arra, amikor az élet – amely a fagyok elől a tetszhalálba menekült – rügyként újra kipattan.
Eldobta a félig szívott cigarettát.
Felnézett megint. Az ég üressége, május vége felé, közvetlenül hajnal előtt, semmihez sem fogható. Egyszerre vibrál benne a megkönnyebbülés, hogy nincs többé dolgunk, hátradőlhetünk egy teraszon, vagy kiülhetünk a hársfa alá a kertben; és a súlyosság, hogy semmi dolgunkat többé, legyen az terv vagy megkezdett valóság, sem időnk, sem lehetőségünk nem lesz már befejezni.
Hosszasan keresgélte a kulcsot. Sokáig tartott, amíg az ajtót kinyitotta.
Az előszobába lépve rögtön lerúgta a cipőjét. Kabátját a szék támlájára tette. Már
a vécéajtó előtt lehúzta a sliccét, amikor vizelni ment.
Aztán benézett a hűtőszekrénybe. Halvány ragyogás vonta be a konyhát. Mint a szemközti ház alagsorának – „Vajon ott lakik az ördög?” – örökké világító lámpafénye, olyan.
A hűtőben egy fonnyadt uborka, egy fél üveg narancslekvár és egy megkezdett csokoládépuding látványa fogadta. Becsukta a frizsidert. Az ajtó puha, megkönnyebbült hang kíséretében huppant a helyére. Mint egy sikeresen elfojtott csuklás.
Maga sem tudta, miért, talán a lekvár látványa miatt, eszébe jutott egy régi éjszaka, amikor egy észak-afrikai országban, a megérkezése napján – ki sem csomagolt – egymás után itta tisztán a Pernod-kat a tengerparti hotel bárjában. Aztán – kisebb megszakításokkal – reggelig hányt.
„Hígítani kellett volna” – gondolta.
Kinyitotta a konyhaszekrényt, és egy gömbnyakú üvegből töltött egy ujjnyit egy whiskyspohárba. Jód és füst és rothadó vízinövények szaga a tengeri szélben.
Tekintete rutinszerűen végigsiklott a könyvespolcon. Hajnali háztetők. The Sense of an Ending. Rezeda Kázmér szép élete. Lótolvajok. A Moveable Feast. Az idő újabb cáfolata.
„A régit elveszíthettem valahol – gondolta. – Vagy talán meg sem írta senki.”
Arra gondolt, kezében a pohárral, hogy az időnek nincs szüksége cáfolatra. Nem lehet cáfolni. Az idő olyan, mint Isten. Kizárólag az a része képezheti vita tárgyát, amelyet sikerült földi keretek közé szorítani. Az pedig nem több egy tévképzetnél. Jó esetben egyetlen, felismerhetetlen darab egy óriási puzzle-ban. Nézi az ember ezt a darabot, és próbálja kitalálni, mit ábrázolhat. Egy végtagot? Egy óramutatót? Viharfelhő csücskét a tiszta ég hátterében? Semmiféle emberi elképzelés nem érinti – mert nem érintheti – az idő vagy Isten lényegét. Csak a saját tévedéseinket cáfoljuk meg időről időre, hogy aztán újakkal helyettesítsük őket. És a tévedések, valamint a cáfolatok eme sorozatából nemhogy egy valamiféle egész hozzávetőleges képe nem rajzolódik ki, de maguk a látni – és felfedezni – vélt részletek is egyre homályosabbakká válnak.
Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Az egyik hírcsatornán az esti híradó ismétlése ment.
– Csalás a felvétel a választási csalásról – mondta a bemondó.
A férfi belekortyolt a whiskybe, és lehunyta a szemét. Pár percre elbóbiskolt. Amikor felriadt, még mindig a híradó képei villogtak. Ösztönös és meggondolatlan mozdulattal felhajtotta a maradék italt. Bűntudattal vegyes borzongás futott végig a gerincén. A bemondó szenvtelen hangon új hírbe kezdett.
– Szerdán találták meg a nyolcvanhat éves idős nőt a kertjében, akinek vállból hiányzott a jobb karja, amit azóta sem találtak meg. Magdi nénit egyik szomszédja, József találta meg. Az idős asszony a tyúkól közelében feküdt, kihűlt, és félig eszméletlen volt, de utolsó erejével még jelezte, hogy valami történt a karjával.
„Valami történt” – gondolta a férfi.
– Arról, hogy mi történhetett a nénivel, egyelőre csak találgatások vannak. A helyi háziorvos, dr. Szűcs-Farkas Attila szerint róka támadhatta meg az asszonyt, Győrasszonyfa polgármestere szerint viszont vaddisznó lehetett. Az első orvosi vizsgálatok azonban nem erősítik meg feltétlenül az állattámadás-hipotézist. Az orvosok inkább vágott sérüléseket láttak, nem pedig marcangolást, és az is különös, hogy máshol nem találtak harapásnyomokat a nénin.
A férfi feltápászkodott a kanapéról. Nehéznek érezte a tagjait. Letette a poharat a konyhapultra, és vetkőzni kezdett.
– A híradónak dr. Skaliczky Zoltán, a Petz-kórház főigazgató-helyettese úgy nyilatkozott, hogy Magdi néni állapota kritikus, továbbra is kérdéses a felépülése. „Eszméletlen állapotban van a néni, lélegeztetjük, intenzív ellátásban részesítjük. Pénteken ugyanakkor már a fertőzés jelei mutatkoztak nála, ami sajnos további nehézségeket jelent az egyébként is életveszélyesnek minősülő állapotban.”
A férfi kikapcsolta a tévét, és a hálószobába botorkált. Esetlen mozdulattal, merev felsőtesttel dőlt az ágyba.
Álmában először egy idegen kikötővárosban találta magát. A mólóhoz közeli kávéház teraszán ült le. Kabátját összefogta a mellén. Az ég szürke volt. A lomhán lélegző vizet figyelte, a felszálló párát, árbocok ringatózó rengetegét. Egy arra tévedő csecsebecseárustól – a pultnál kérdés nélkül tették elé a három stampedli aranyló rumot, melyeket otthonos mozdulattal ivott meg egymás után – tengeri csigát vásárolt. Ízléstelenül színezett, lakkozott, ronda csiga. „Ez igazi?” – kérdezte. „Igazi” – felelte az árus. Szemöldöke éjsötét bozót, szakálla napégette tarló, tengerszürke szemében szomorúság. Tekintetén a harsány féldecik töppedt párája. A füléhez tartotta a csigát, majd ferdén elmosolyodott. „A tengerből fogták ki” – mondta. „Vágyódik a tenger után, azért zúg szüntelenül, mint a hullámzás.” Az árus feltápászkodott, a csigáért kapott pénzt bevitte és a pultra tette, majd lassú léptekkel a móló irányába indult. A férfi egyedül maradt a teraszon. Előtte az asztalon egy üres söröspohár és a csiga. Szemét lehunyta. És akkor – a teste belsejéből jött a hang – meghallotta a zúgást.
Álma sötétséggel telt meg. Aztán halvány derengést látott; nyersbeton-szürke, képlékeny fényhasábokat. Sós vízben lebegett, mélyen a felszín alatt. Amikor úszni próbált, akkor döbbent rá, hogy nincsenek végtagjai. Egy áramlat hűvöse simogatta az oldalát. Sodródott a sötét vízben, a szürke fénypászmák között.
Hirtelen fény gyúlt a mélyben. Két egymásba nyíló szobát látott felülről. Az egyikben – felismerte a kopaszodó fejtetőt, valamint a szőke hajzuhatagot – az apja és az anyja feküdt a kéken vibráló televízió előtt. A másikban – a kisebbikben – önmagát látta magzatpózban gömbölyödni a takaró alatt.
A következő képen egy cukrászda márványasztala látszott. Ő ott kuporgott az asztal alatt, kezében egy sajtos pogácsával. Jobbra tőle az anyja finoman ívelt vádlija, balra egy ismeretlen férfi gyűrött szövetnadrágja. A pogácsának olajos fűrészporíze volt. „Ilyennel mosták fel a padlót akkoriban” – futott át az agyán.
Aztán egy meztelen férfit látott, bokáig egy patakban állva, egy csorgó előtt, amint a vízsugár felé hajol, hogy igyon. A pénisze hozzáverődött a combjához. Belemerevedett a mozdulatba, mintha szobor volna. A háttérben fenyvesekkel teli hegyoldal. Oldalt, a parton egy kockás pléd, rajta gömbölyű cipó, egy sajtcikkely és egy hasas, zöld palack. „Szólítsd apának” – suttogta egy hang mögüle, amelyet az anyjáéként azonosított.
Aztán az apját látta, akit képtelen volt megszólítani. Aztán egy lány szemét, egy fényképről, amelyen az orrát és a száját eltakarja az útlevelével. Aztán egy másik lányt, szintén fotón, amint egy kád vízben ül, virágok és gyertyák között. Aztán egy csecsemő gyűrött arcát.
Lebegett a sötét vízben, végtagok nélkül, és utánuk szeretett volna nyúlni, a képek és az arcok után. Mély, gyomorból induló félelmet érzett.
Felriadt. Szájában tőzeges, keserű íz. A napfény vékony csíkokban esett át a redőny résein. Mélyet sóhajtott, mint aki régóta nem vett levegőt. Oldalt fordította a fejét. Mellette, valószínűtlen távolságban, egy különálló kar hevert a paplan tetején. Vér sehol. Összerándult az ijedségtől. Ettől a mozdulattól tudatosult benne, hogy minden végtagja a helyén van. A szomszéd szobából gyereksírás hallatszott. A kar megmozdult mellette, és az éjjeliszekrényre állított óra felé tapogatózott.
Úgy érezte magát, mint egy kövér halálraítélt, aki a kedvenc ételét kapja az utolsó estén. Hála, lemondás, boldogság, harag. Bűntudat és kegyelem.
Egy csókot érzett az arcán, majd hallotta a sietős lépteket a gyerekszoba felé. Kikelt az ágyból, és felhúzta a redőnyt. Odakint aranyszürke ragyogásban úsztak az autók, egyik a másik után. Tekintete a szemközti ház alagsorára tévedt.
Habár világos volt már, égett bent a villany.

 

* Annak is van valami gyakorlati haszna a barátságon túl, ha két író gyakran ebédel együtt. Például kiderülhet, mindketten ugyanazon dolgoznak. Ugyanazt a rendőrségi hírt próbálják novellába önteni: kar nélkül találtak saját udvarán egy győrasszonyfai idős nőt, ráadásul a hiányzó végtag köddé vált. Talán mindketten úgy érezték, ritka és hátborzongató esemény történt. A hír saját írói világukból, a fikcióból szökött ki a valóságba. Testet öltött valamiképp. Nincs más megoldás, vissza kell gyömöszölni oda, még mielőtt nagyobb kárt tesz. Babiczky krimihangulatú szövegeibe, Papp külvárosi legendáiba. Az pedig már tényleg a véletlenek véletlene, hogy mindkét szövegnek ugyanaz lett a címe is: Végtagok. Az összecsengést pénzfeldobással oldották fel, Papp vesztett, így ő változtatott címet. Majd megkérték a Holmit, hozza le az ikernovellákat. (B. T. és P. S. Zs.)