MARSALL LÁSZLÓ
(1933–2013)

Marsall László november 3-án lett volna nyolcvanéves. Szegeden született. Az általános iskolát Békésen végezte, ahol apja főszolgabíró volt. A gimnáziumot Orosházán kezdte, majd Pesten folytatta, a Pető-
fi (korábbi nevén Werbőczy) Gimnáziumban érettségizett 1952-ben.
Ő maga így emlékezett származására 1995-ben: „Vidéki család eredője vagyok, rigorózus apával, aki nem ivott, nem kártyázott, nem vadászott, nem járt kuglizni az úri kaszinóba, nem volt saját háza, inkább a törvénytárakat bújta, és önéletrajzokat, politikai tanulmányokat olvasgatott, lévén jogász; a Rákosi-korszak vége felé vállalatvezető-helyettes. Anyám fölmenői evangélikus lelkészek és tanárok, ameddig a múltba visszafelé a dokumentáció szeme ellát. Jeles dédapám, Major István Klapkánál »bombász«, majd katonatiszt Bem erdélyi seregében. Honvédélményeim című önéletrajzát a Magvető adta ki 1973-ban, három évvel első kötetem megjelenése után.”
Bár a filozófia vonzotta elsősorban, számba véve a korszak lehetőségeit, matematika–fizika szakra jelentkezett az egyetemen, de itt is csak a szaktárgyak érdekelték, egy idő után csak ezeket látogatta. Már eltökélte, hogy költő lesz, és talált is hozzá mestert magának, nem akármilyet: Weöres Sándort. Megismerkedésükre és ekkori életére később így emlékezett vissza: „1956. június 6-án találkoztam először Weöres Sándorral a Vadrózsa eszpresszóban. […] Első feleségem, a Semmelweis utcai konzervatórium növendéke adta át verseim egy adagját lélektan- és pedagógiatanárának, Spitz Verának, Ligeti György zeneszerző feleségének […] Ligetinek bizonyára megtetszettek a verseim, mert meghívott egy szombati összejövetelre, azzal az üzenettel és kéréssel, hogy írnék-e szövegkönyvet neki egyfelvonásos operához, az olvasott versek szellemében.
Amikor beléptünk a lakásukba, Ligeti, látván szorongásos ábrázatomat, vállon karolt, sietve bemutatott a kis társaságnak […] Utána a terítékre került verseimet Lakatos [István] elemezte, s a maga módján mint képzetlen dilettánst jól megdorgált. […] A kávézás, eszegetés idején röppent föl Weöres Sándor neve, »nagy mester, nagy varázsló« titulussal. Írtam W. S. mesternek, önéletrajzfélét.

Kedves Barátom – levele valóban ijesztő. Az ilyen életmódban való öntetszelgés, olyan valakinek, aki festőnek vagy költőnek készül, súlyos méreg. Zsenialitás helyett zseniskedésre vezet. Ha módja van egyetemre járni, okvetlenül folytassa; a művészethez éppúgy rendszeres tudás kell, mint bármilyen épkézláb emberi teljesítményhez.
Kérem, küldjön a verseiből. Előbb elolvasnám, és majd aztán találkozhatnánk, ha meg nem ijed attól, hogy ábrándjai lelepleződnek.
Szeretettel üdvözli

1956. máj. 29.
Weöres Sándor

Hogy mit írhattam »ijesztőt« Weöres Sándornak? Arra csak félnótásan emlékszem. Ilyesfélét: az egyetemi pedagógiai tárgyakat utálom, csellózok, amatőr zenéket szerzek, a földön térdelve kartonokra festek, verseket és értekezéseket (filozófia) írok. NB I-es röplabdás vagyok, vagont rakok ki a Józsefvárosi pályaudvaron, szenet és fát hordok idősebb kuncsaftoknak, darab időre el-eltűnök otthonról – és hogy bizonyára nem ismerem tér-idő-képességbeli és szellemi kiterjedésem határait.”
A versek meggyőzték Weörest, hogy érdemes foglalkoznia a fiatal költővel. „Kedves Barátom, versei sokkal érdekesebbek, mint vártam. Először is mélyen-átélt élményen alapulnak, ha ez az élmény szűk is: a mai Budapest. Tud látni és láttatni: a körömre és lépcsőfokra hulló neonfényt, a verébszerűen nyüzsgő városi embertömeget, a lányként karoló félhomályt, az embereket beszívó-kiköpő forgóajtókat; van szeme, mint festőhöz illik. De nemcsak részleteket, hanem egészet is jól érzékeltet: a város moloch-bálvány természetét, a penetráns rohadtságot, a lakosok folytonos szomját, sóvárgását, az egésznek hamis kulissza jellegét, s hogy mégis minden vérbe-velőbe kerül. […] Verseiben félelmetes kritika, sőt vád van; talán nem is tud róla, hogy mennyire moralista, tán akaratlanul. Juvenalis rokona, a városostorozóé; s még inkább rokon Martialisszal, aki maga is együtt-vonaglik az egész nyüzsgéssel. Továbbá: felismerhető saját hangja, látásmódja van, ami nagy ritkaság.”
Weöres komolyan vette tanári szerepét. Nemcsak megbírálta az ifjú Marsall érdekesnek, tehetségesnek, de még szakmai fejlesztésre szorulónak ítélt verseit, hanem mindent megtett, hogy beavassa tanítványát a versformák világába. „Ő annyiban volt mester – mesélte Marsall jó negyven év múlva, 2002-ben, amikor Kossuth-díja alkalmából kérdezte őt Prágai Tamás –, hogy mondott egy nagyon fontos dolgot… adott egy feladatot. Azt mondta: írj valamit az úttörőkről, ionicus a minore. Hát én írtam. Nyilván akkoriban nem lehetett közölni – Rákosi bácsi kutyáknak való csontot töröget egy mozsárban, hogy legyenek jó harcosok a nyugati határon, az imperialistákat ne engedjék be az országba. Azt mondta más alkalommal: írj egy legelésző lóról húsz alkaioszi strófát. – Romlásnak indult, hajdan erős… ló… Tizenkettőt tudtam csinálni. Akkor Weöres azt mondta: nem húszban állapodtunk meg? Hát, mondom, annyiban. Akkor mért tizenkettő? Mert ennyire futotta. Na látod, ez a nagy baj! Nem osztottad be az anyagot jól, és nem gondoltál az apró részletekre! Mit csináltál volna Johann Sebastian Bach helyében, ha ilyen hosszú misét kell írni? Ezek a feladatok nagyon fontosak voltak.”
1995-ben megjelent önéletrajzi jegyzeteiben így emlékezett: „Weöres Sándor volt a mesterségben az oktatóm: olykor majdnem megoldhatatlan penzumokkal gyötört – hála néki. És a Belvárosi Kávéház baráti köre. Illusztris tagjai: Hernádi Gyula, Csoóri Sándor, Konrád György, Tornai József, Orbán Ottó és még sok darab-időnte betérő jeles alkotók. Tőlük is sokat tanultam, de a legtöbbet – mint mindenki – önmagamtól: a hibáimból, felvillanásaimból. Tizenhárom évnyi költői munkálkodás után jelent meg, 1970-ben, első kötetem, utána a többiek.”
Közben – átmenetileg – állásba került. A Magyar Rádió irodalmi osztályának lett 1957-től külső, majd 1967–1970 közt belső munkatársa. Utána mindhalálig szabadúszó.
Tíz önálló és két gyűjteményes verseskötete jelent meg. 1999-ben Tatus és szörnyei címmel színműveket publikált. Holdraforgó címmel megjelent válogatott verseiről a Holmiban Rába György írt Marsall egész addigi életművét átfogó bírálatot. Rába ilyennek látta a pályakezdő költőt: „Aki az életet mindennapi előadásnak, sőt változatos dramaturgiájú kalandok színterének fogja föl, annak lírai tanúságtétele is dús és áradó, olykor tetézettebb és parttalanabb a kelleténél. Ugyanakkor a költő, akit a heves élmények folyamatosan megkeresnek, önmagát az élet bajnokának tekinti, lírája a megnőtt én forrongásának krónikája, igazi vallomásos költészet.
Ez az arcmás a pályakezdő Marsallé, a zajló világban és háborgó énjében egyaránt gyönyörködő lírikusé. Tehetsége már indulásakor nyilvánvaló volt: ezt tanúsította örökmozgó képi látása, fölhangolt képzettársító hajlama, kifogyhatatlan verbális leleménye. Ne gondoljuk azonban, hogy a fiatal Marsall megjelenítő készsége csupán egy ösztönös alkat megfigyelőképességével azonos. Animisztikus tárgyi vizualitása és teremtő képzelete egymást erősíti […]
Mi sem természetesebb, hogy ez az önszemlélő, egyszersmind a világra éhes magatartás a szerelmi lírában találja meg legszerencsésebben megragadható tárgyát. De a vágy meg a szenvedély húrján akkor tudja a zavartalan költőiséget megszólaltatni, amikor a szerelem rejtettebb jelenségeinek is hangot ad. […] A Holdraforgó első harmadában tucatnyi kiemelkedő vers is akad, nem kevésbé igaz azonban, hogy sok a túlírt, a nyerseségben öncélúan tobzódó alkotás” – összegez első fokon Rába, de még hozzáteszi: „A férfikor nyarába lépő költő a »civil« kalandok csodáin edzett, örök fickós életformájának foglalkozásbeli élményeiből és fejlődésregény hőséhez illő benyomásaiból verseit hosszú évekig karneváli forgataggá duzzasztja, és mivel, hogy saját szavával éljek, ez a kóricáló alkat »poéta doctus« is, képzeteinek összkarát a Balassi-strófától az ottava rimáig terjedő, széles ritmikai-szerkezeti skálára hangszereli.” Ami nem meglepő egy olyan költőtől, aki Weöres Sándor magánakadémiáján tanulta a mesterséget.
„Költői fejlődésébe – idézzük tovább Rábát – a személyes tragédia szól bele: fiának halála a gyász nagyságával áthatott versekre ihlette. A megrendült lélek folyamatrajzát különböző beszédhelyzetekben, könyörtelen önelemzéssel tárja föl. […] A szenvedés présében kiformált vallomás, a legnyomorultabb élőlényhez, a kivert kutyához sóvárgó társkeresés, szellemidézés elárvult ruhadarabok, gazdátlanná vált tárgyak gyöngéden elősorolt leltárából: mind a kortárs magyar líra maradandó elégiáinak füzére, együtt a lelki pusztulás önkínzó művészettel megrajzolt térképe.”
Akár meg is állhatnánk itt, ezen a ponton. De van tovább is, Rába György ítélete szerint még följebb. „Művészetének csúcsára – írja – a Negyvenegy öregek (1988) című kötetével ért. Vágyakozása a mulatságos élet sokfélesége után szenespincék és borozók bugyraiból roskadozó tanyákon keresztül egyetemi katedrák közelébe, a Parnasszusra vezette, s az emberek közti bóklászásának útirajza ez a jellemképekké árnyalt portrésorozat. […] Vitalitásának ezekben a képmásokban maga a figura ad alakot: így alkotja meg végre költészetében Marsall az egyszeri és a szükségszerű egyensúlyát. Az arcképsorozatban valamennyi erénye érvényre jut, megjelenítőkészsége éppúgy, mint gyors, vakmerő képzetfűzése, természettudományosan pontos észlelése, akárcsak elvonatkoztatásra ajzott lényeglátása.”
Rába György recenziójával együtt három Marsall-vers is olvasható a Holmi 1992. májusi számában. Még néhány későbbről is, összesen kilenc. De 1994 után már nem küldött többet, másfelé kalandozott. Kalandozó – ezzel a címmel írt újabb kötetéről, a Holnapután?-ról 2005-ben Takács Ferenc. Nyughatatlan költészet, kalandozó kedvű költő, mondja, „aki markáns Én-költészetet művel, de akinek Énje egyben minden lehetséges Másik megszólalási lehetősége is, és költészetet, amely úgy egységes karakterű,
hogy közben jószerivel pillanatra sem hajlandó azonosnak maradni önmagával. Így aztán minden újabb vers, amire rálapozunk a kötetben, meglepetés, hangvételére, témájára, műfajára, nyelvezetére nézvést egyaránt.

A hangvétel egyrészt komoly, olykor egyenesen tragikus. Részben metafizikai összefüggésben: a költő helyzetére és életkilátásai jellemzésére, de a világ általános állapotának a tükreként is gyakran visszatérő motívuma a verseknek a süllyedés, aláhullás, lecsúszás képzetkörét idéző költői kép, s ez a filozofikus ború téteti ki a költővel a kérdőjelet a címül választott […] »holnapután« szó mellé. De ugyanezek a komor sejtelmek hatják át a kötet, mondjuk így, »közéleti« verseit is, például Az elhasadt idő-t, amelyben 1956-ra réved vissza a költő, vagy a nemes honfibúval áthatott Magyarország-verset, amely – El nem mondott zsoltár elé a címe – a kötet záródarabja.
A hangvétel másrészt vidám, néha egyenest fergetegesen. Közéleti összefüggésben ennek a szatirikus hangvétel felel meg, s a mai közállapotainkon füstölgő-dohogó versek mellett Marsall jövő-szatírát is ír, az orwelli disztópia dermesztően mulatságos vers-változatait… […] De jó néhány vers akad itt, különösen az Arcok és maskarák című ciklusban, amely a humornak egy kevésbé célzatos, sőt egyenesen – jó értelemben – öncélú válfaját képviseli – Marsall mestere a szürreálisan groteszk hatású vers-viccnek, vers-humoreszknek vagy vers-anekdotának…” Ez egyik alaptulajdonsága kezdettől fogva. Maradandóság a változásban, mondhatnánk a Goethe-vers címével, vagy köznapibban úgy, ahogy a frissen Kossuth-díjas Marsall mondta: szeret rosszalkodni a versben. Nem a jó gyerek az eszménye, hanem a rossz, akiben mindig van egy kis ördögi elementum. Még a világtól búcsúzó versében is felbukkan ez a szó. Mi is ezzel búcsúzunk tőle:

„Akár újmódi fóliáns
utolsó egynegyedébe dugott
ördögbojtos vékony könyvjelző,
félig kilógok már a létező,
s az írott kopottas világból.

Ha netán adatik még idő
szólnom pár ákombákom szót,
szaporítanom írásjeleket,
meg kéne köszönnöm, ha van kinek,
azt a pároldalnyit…

Mikor talla-billézve
pottyannom kell,
le az áramló
vakvilágba.”