Miklya Anna

BETAKARÍTÁS
AZ ALMÁSKERTBEN

Itt van az ősz. Féltem a fáimat,
rettegek tőled. Megállsz előttem,
a kezedben metszőolló és kosár,
azt mondod, ez a szüret
az utolsó közös kötelességünk.

A hideg egy selymes szőrű, apró
állat összetekeredve a gyomromban,
egyelőre nem éhes. Azt nem mesélem el,
hogy ma reggel ismét eszembe jutott
a halál, nem emlékszem, pontosan miről.

Álltam a teraszon, kezembe fagyva a reggelid.
A reggeli a nap legfontosabb étkezése.

Soha többé nem eszem gyümölcsöt,
mondod, és hogy furcsa, még mindig
szépnek látlak. Ostoba vagy, a gyümölcs
jelen, a szépségem múlt idő.

A kezem ma reggel elfagyott gallyakból,
könnyen törhető ujjakból áll, és reszket,
a fene egye meg. Nem akarlak etetni többé,
és nem akarom nézni ezeket a fákat.

Terveket készítesz a reggelid fölött. Hogy
mennyi ideig tart lecsupaszítani itt mindent.
Hogy hány kosárral szedünk majd, és kinek
ajándékozzuk tovább. Görcsösen nevetek.
Megbántva nézel.

Pedig csak elképzeltem a termést,
ahogy fonott kosarakban, kilónként vagy
darabonként beterítjük vele a várost,
minden ismerősnek juttatva
egy harapást a gyűlöletünkből.