Cseke Ákos

KRÚDYTÓL TANULOK

Margitsziget, kora ősz, vakító napfény, sárga ragyogás: a hervadt faleveleket dobáló gyerekek vidám játékát ámulom kószálás közben, a fénytől részegen, fölöttük a szelet, ahogy hóbortosan fel-felkapja, pörgeti, fújja a hulló leveleket, míg földre ejti őket boldogan, és Krúdyra gondolok, aki ide szökött ki hajdan, a „Szentek szigetére”, a nagyszállóba, egykori szeretője huszonegy évvel fiatalabb kislányával, és próbált hinni újra, mindhiába, magában s a szerelemben. Hányszor eszembe jut a szívarcú Ripné, a titokzatos Setétke, Áldáska, Fruzsina, Juliska, Itt Jucika és mind a többi álmos, riadt, szomorú, csodálatos Krúdy-asszony, ha üres óráimban, egyedül, a gyönyörűkre gondolok, akiket szerettem s szeretni fogok! Azon töprengek: itt van újra az ősz, közeleg a tél – nem kellene-e elővennem Krúdymat, Krúdyjaimat, komolyan venni végre a szavak és az élet mágusát, hogy megtudjam, hol állok? Jó volna megsejteni, még mielőtt késő volna – és ki mástól tanulhatnék annyit e tekintetben, mint Krúdytól? –, mi van a nős férfiak arcára írva, akiket oly régóta figyelek titokban… Miféle keserűség, milyen elégedettség? Mit tudhatnak? Mire gondolhatnak? Honnan jönnek vissza, óráról órára, percről percre, napról napra, a hosszú úttól szinte fáradtan s mindig útra készen újra, hogy egy őszi délután a padon üldögéljenek egy nő mellett, kéz a kézben, míg a temérdek ruhába gondosan bebugyolált gyerek – csak ki ne látsszon a dereka, mert megfázik a kicsi – kacag, kiabál, fut, sír, elesik, felkel, gázol a levelek közt, önfeledten, boldogan? Meg kell tanulnom ezt is: Krúdytól tanulok.
Nem csak a Szindbád, bár persze azok a gyönyörű „beszélyek” is. A jól ismertek, mint a Szökés az életből és a Szökés a halálból, a Szindbád álma, az Albert új álláshoz jut, a Rozina vagy a Margit nem jött el, melyeket fiatal, üde nőknek olvastam fel a szerelem óráiban: piros volt az arcunk a kacagástól, dőlt belőlünk a nevetés a forró szobában, és rögtön jobban esett utána az ölelés is; és persze azok, amelyeket úgy találtam meg régebben, hogy találomra felütöttem egy-egy féltve őrzött kötetet, Szindbád, Idem, Rezeda Kázmér vagy Szerelmes Iván történeteit, amelyekből egyszerre patakzani kezdett felém a kegyetlenség és a szomorúság. Összeszorul a szívem, ha belegondolok, micsoda keserűség él legderűsebb és legkacagtatóbb írásai mélyén is, és az élet milyen fantasztikus, szinte nem is e világi öröme sugárzik legszomorúbb történeteiből, amelyek amellett, hogy betekintést nyújtanak a korabeli, a mainál kétségkívül gazdagabb és rafináltabb „szecessziós” szerelmi kultúrába, sok tekintetben máig érvényes leírását adják a férfi és a nő közötti kilátástalan viszonynak, függetlenül az adott kor adott díszleteitől. Felütöm a könyvet: az agyonolvasott Szökés a halálból-nál nyílik ki persze, a „fekete hajú, sötét szemű, virágszál lábú” Fáni történeténél, aki örömében, hogy Szindbád visszatért hozzá, „oly hangosan beszél, hogy a csendes téren megrezzennek a régen alvó ablakok”, „erősen kapaszkodik a férfi karjaiba, mintha attól félne, hogy újra elveszíti”, aztán Szindbádra néz, ragyog, nevet, „felemeli fejét, mint egy kis madár”, és hirtelen azt tervezi – halott gyermeke emléke kísérti még –: meghalna azonnal szerelmével ezen a gyönyörű nyári éjszakán. A szerelemről regél! És Szindbád? „A férfi lehajtotta a fejét. Szerelem – sóhajtotta, mint egy fáradt kártyás, midőn hajnalban mindenből kifosztva hazafelé ballag.”
Fáni nemsokára megrázkódik, s már nem a halálra: az életre készül. „Hajnalodik – mondta szomorúan az asszony –, és nappal már nem tudok többé meghalni. A tejes jön, s az uram megérkezik az első vonattal, a cseléd felkelt a piac miatt, a posta meghívót hoz barátnőmhöz, nyáron a zöldbe költözünk, és délután a kórházba megyek beteg öcsém látogatására. Majd máskor, Szindbád… Ha egyszer újra találkozunk egy éjszakán…” Kommentárral felérő leírás: „Egy sirály, mint egy kósza lélek, amely az éjjel haldokló gyónását hallgatta, elkeseredve repült Pest felé.” Minden csak ígéret, gyönyörű, hazugság: az asszony már siet, dolga van, Szindbád pedig „lihegve, izzadt homlokkal fut fel a Kalap utcai házba a lépcsőn”, ahhoz a Bánatvárinéhez vissza, akit a Szökés az életből végén otthagyott, Fáni miatt. Kalap utca! Fáni! Bánatváriné! Kacagás ezeken a nőkön és persze Szindbádban komor, haragos, odaadó vagy mámoros szerelmi szerepeket játszó egykori és jövőbeli önmagamon, legfőképpen az életen, férfiak s nők életén, amelyet Krúdy leír és elsirat. A kifosztottság végtelen keserűségén, amely minden nővel mindig újra megízlelhető. „Szindbád talán még sohasem figyelt úgy nőre, mint Fáni szavaira. Érezte, hogy valahol, valamerre nem mond igazat Fáni, csak azt nem tudta, hol végződik az igazság rétje szavaiban, s merre kezdődnek a hazugság színes mezőségei. Ah, hisz a nők mindig hazudnak – gondolta, midőn könnytől áztatott csókokkal arcán, a hajában az asszony ujjainak finom érintésével, a bajuszán a parfömmel hazafelé ballagott. A lámpaoszlopokba karolt, és merően bámult maga elé. Hol hazudott Fáni?”
Persze nem csak Fánik vannak Krúdynál; ott van például, egy másik kötet lapjain, egy másik emlékképként, a tizenöt éves Eszterfi Eszter regéje is, aki egy jósnő szavára – és lengyel barátnője „nagy mulatságára” – megígéri szerelmének, udvarlójának, hogy hamarosan elveszíti őt. „Az emeleti szobában fognak ravatalra tenni, égszínkék koporsóban, és atlasz félcipő lesz a lábamon. Stolniczkyné fog felettem virrasztani, de éjfélre elalszik a mézespálinkától. Akkor jöjjön, Idem. S megcsókolhat, amire oly régen kér.” És mert Eszter megtartja szavát, Idem belopózik hozzá éjjel. Jóleső érzéssel veszi tudomásul, hogy tényleg ott a lábán az atlaszcipőcske, lám, valóban abban a lábbeliben indult útnak a gyönyörű, amelynek „talpa még nem érintette a földet”; aztán, míg „a sarokban hangosan horkolt a virrasztó asszonyság” – ezt az ígéretét is megtartotta Eszterke –, Idem „gyöngéden derékon ölelte Eszterfi kisasszonyt, kiemelte a koporsóból, és a halottat karjaiban tartva, néhányszor végigsétált a szobán”, becézve, szeretve a kedvest. Egy nő, aki elvárja szerelmétől, hogy meghaljon érte, vele, és pár perc múlva, kakasszóra, már nem is emlékszik bolond álmára; egy nő, aki halálában ígéri oda magát szerelmének, és még halálában is megtartja – de csak halálában tartja meg – ígéretét, fantasztikusan, értelmetlenül. Férfiak, akik dédelgetik magukban a szépeket, álmokat, életükben, halálukban, fölöslegesen. A virrasztó persze fölébred, kiabálni kezd, Idem visszafekteti a koporsóba a halott kisasszonyt, és kiugrik az ablakon; börtönbe zárják így is. Burleszk jelenetek és karakterek sora, a már említett nevetős lengyel kisasszony, aki úgy közli a halálhírt Idemmel, hogy még mákos a szája az imént fogyasztott süteménytől („Eszterke délután meghalt – mondta, és fekete szeme alattomos jókedvvel tapadt a diákra”), vagy akár maga Idem, a húszesztendős diák, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a halálnak – „a kolostor, ahol nevelkedett, telve volt halott szerzetesekkel, akik a falba, a folyosóba, a pádimentumba, az udvar vén fenyőfái alá temettették magukat, és csontkezüket kidugták a vakolat alól” –, de most, szerelemből vagy unalmában, kalandvágyból, kíváncsiságból vagy megrendült odaadással, halálos ölelkezésbe kezd a hangosan hortyogó asszony előtt egy leánnyal, akit úgy nevez menyasszonyának, hogy ő már nem hallhatja szavát, és aki akkorra ígéri oda magát, gyönyörű, síron túli szerelemmel a fiúnak, amikor már nem érezheti csókja ízét, ölelése melegét… – Mi ez? Keserűség? Boldogság? Remény? Kétségbeesés? Sírjunk? Nevessünk? Álmodozzunk? Átkozódjunk?
Egy biztos: tévedés volna azzal áltatni magunkat, hogy ezek az írások csupán a nők, netán a szerelem megvetéséről vagy éppen istenítéséről szólnak: ha így olvasnánk Fáni vagy Eszterke történetét, alig érthetnénk meg valamit belőlük. A szerelem, a nő Krúdynál végső soron, a látszat ellenére, nem igazán számít: csak olyan, mint egy üvegdarab, amelyet a fény felé fordít, mert benne gyönyörűen tükröződik mindaz, amit el akar lesni, meg akar tanulni, el tud mondani az életről. És az élet itt, ez a teljességgel immanens élet, mert túlvilága legföljebb az önmagáról szőtt álmodozások csodálatosan irreális viszonyrendszere, nem más, mint elviselhetetlenül szép kezdetek végeláthatatlan sora, kezdeteké, amelyekkel tulajdonképpen soha semmi nem kezdődik el, amelyekből – önmagukon kívül – semmi nem következik. „Az életörömtől jajgatva, torkában dobogó szívvel járt-kelt a világban – írja Krúdy a Tájékoztatás-ban Szindbádról –, mikor a nők tavasszal és nyáron új ruháikat felvették”; a százhét nő, aki viszontszerette, mind „hozott magával valami újat, alig megérthetőt és sohasem elfelejthetőt: egy hangot, egy mozdulatot, egy illatot, egy furcsa szót, egy sóhajt”. A gyönyörűség és az újdonság azonban hamar elillan, és a kezdet, amit nem lehet felejteni, a nők, megismételhetetlenül egyedi szépségükben – miután esküjüket, Krúdy hasonlatával, úgy elfelejtették, mint szemérmüket – útra kelnek, eltünedeznek, mint a pillanatok. Ami kezdődik, az a kezdés pillanatában teljesül be, ott virágoztathatja ki a szerelem és a képzelet, de semmi nincs ezen a világon, nők világán, ami végérvényes volna s lehetne; arra ott a szó: a varázslat, az ígéret, a csalás, a hazugság, a „regény”, amelyet férfiak és nők koldulnak egymástól hiába és mindig újra mégis, örökre.
„Nekem senkim sincs – mondja Rozina sírós hangon –, csak maga… Ha te is elhagynál, Szindbád, árva volnék. Beszélj hozzám szépen, gyöngéden. Mintha igazán szeretnél.” És Margit: „Én nem kezdem – sóhajtott az asszony. – Csak szomorú vagyok, hogy az én fülembe már nem fog hazudni többé senki édes szavakat, amelyekről tudjuk, hogy annyit sem érnek, mint a panorámában a klárisok, de mégis meghallgatjuk őket. Kérem, uram, hazudjon nekem; mondja el azt, amit már más, tán sok unatkozó asszonynak elmondott.” Igen: a kezdetek, az egymástól elszigetelt gyönyörű pillanatok árvasága között egyedül a szó bír hidat verni, pontosabban úgy tenni, mintha volna kapcsolódás, folytonosság, folyamat, ok és okozat, cél és következmény. Szavak, szavak, szavak kellenek, melyekkel elképzelünk magunknak vagy másoknak valamit, mintegy az élet ellenében, ami megmarad, valamit, ami igaz. Nem a hazugság-e az életben az egyetlen túlvilág, kérdezi Krúdy, az egyetlen, ami, hiábavalóan, valami abszolúttal kecsegteti a szíveket? Nem a nőknek van-e igazuk, akik az életet választják, az elmúlást, és játszva és hazudva, szeretni kezdenek, talán hogy feledtessék magukkal s velünk ezt az életet, jelek hosszú sorát, bűbájos, kiismerhetetlen játékát, amelyek semmilyen magukon túlmutató jelöltre nem utalhatnak, még akkor is, ha tudják, előbb-utóbb úgyis lehull a lepel a szerelem hazugságairól, és mindenki ott áll újra, mint mindig, egyedül? Csak természetes, hogy Margit, aki kisleánya szentképét adja zálogul, hogy biztosítsa Szindbádot: eljön a másnapi találkozóra, soha nem érkezik meg – „Ott követtem el a szamárságot – dünnyögi magában a csalódott Szindbád –, hogy szóhoz engedtem jutni, és ő hazudta, amit nekem kellett volna mondanom” –, mint ahogy az is, hogy miután megkapta Szindbádtól, amit kért, a szerelmet, a bókokat, Rozina maga űzi el, hirtelen szeszélytől vezérelve, a házából a férfit: Szindbád „a ház előtt egy darabig várta, hogy szíve hölgye visszaszólítja. A ház csendes volt. És Szindbád most már jogos szomorúsággal ballagott az állomás felé, hogy az éjszakai személyvonattal elutazzon”.
Azon tűnődöm: nem ez a Krúdy férfialakjainál oly gyakran megfigyelhető, beletörődéssé fajult elengedés és eltávolodás ül-e ki olykor a nős férfiak arcára? Nem ez tetszik-e át nyugalmukon, elégedettségükön? A bölcs és jogos szomorúság, hogy valójában senki nem lehet végérvényesen a miénk, és senkié nem lehetünk? És férfivá, férjjé válni talán nem más, mint – a nagyot álmodó szerelemmel szemben, amikor még, ifjú szívvel, „valamely természetfölötti, valamely csodálatos égi tüneményt véltünk a nőkben, a szentek hűségét és a vértanúk jóságát” – az ebből fakadó csöndes rezignáció és letargia, ami egy idő után mosollyá és szeretetté szelídül az ajkakon? Búcsúzás, eltávolodás, megsejtése a kezdetről kezdetre haladó élet kijátszhatatlan törvényeinek és a magunkra maradás elkerülhetetlenségének, amit hiába takargatunk magunk elől fennkölt eszméinkre és nők örök szerelmet és hűséget ígérő mondataira hivatkozva? Előbb talán átkozódni kezdünk, mint Pálfi Pál Az útitárs-ban: „Az egész világ ilyen – gondoltam magamban olyan megvetéssel, amint csak egy férfi gondolkozhatik a nőkről… Nők! Milyen kevesen vannak ők a múltak függönyei mögött, akiknek még kezet csókolnék, ha újra találkoznék velük! Hiába nyújtogatnák hegyes nyelvüket, szennyes szájukat, légynyomos lelküket, gyanús kezüket, mocsárpillantásukat. Nők! De jó volt elszakadni tőletek, vándorként tovalépegetni a vár alatt, és a kiszabadult madár boldogságával énekelni.” És Szindbád: „Istenem, adjál nyugodt álmot, csöndes éjszakát. Engedd meg, hogy sohase halljam, mit locsognak a nők a fülembe. Segíts, hogy elfelejtsem a hajuknak szagát, a szemüknek különös pillantását, a kezüknek az ízét, a szájuknak nyalakodó csókját. Istenem, aki bölcs vagy, tanácsold, hogy a nők mindig hazudnak. Igazat nem mondanak. Sohasem szeretnek… Istenem, vigyázz reám, hogy sohase kerüljek a nők kezébe!”
Később talán megértjük, mert meg kell értenünk azt is, hogy „a szerelmes nők gazsága, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbe borult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni”, csak tükre valami másnak, amit talán érdemes ellesni, megtanulni tőlük: így tanítgatják az életre azokat, akik csak azt tudják, milyennek kellene lennie az életnek, és e szabályokhoz igazítanák az élet tényeit. A hazugság, a gonoszság, a szenny, a mocsok, ami, úgy látszik, mindig szivárogni kezd felénk, mikor egy nő belép az életünkbe, és amibe éppúgy elveszünk, mint „kimondhatatlan jóságukba, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát”, nem ugyanaz a piszok, vér, öröm, fájdalom, kiáltozás-e, amellyel akkor találkoztunk, amikor a világra segítettek minket? És eszméink, melyek istenekről, örökkévalóságról, igazságokról regélnek, nem felejtései-e csupán annak, amire nők emlékeztetnek mindig újra minket, az élet minden végső értelmet nélkülöző csodájára és mocskára a születésben, és rögtön már az elmúlásra is, a szavak, ígéretek, szerelmek elmúlásában? Minden csak kezdet, amivel soha semmi nem kezdődik el, ahogy a befejezéssel, a lezárással sem ér véget Krúdynál semmi – férjes asszonyok várják révetegen hajdani szerelmüket éveken, évtizedeken, egy életen át, Szindbád pedig még halála után, kísértetként is vissza-visszatér, hogy újra láthassa, akiket szeretett egykor –; mintha az erről való tudást a nők, Krúdy nőalakjai megfejthetetlen öntudatlanságukban, az élet királynőiként, a sejtjeikben hordoznák, mintha nőiségük annál árnyaltabb, gazdagabb, vonzóbb és kiábrándítóbb volna, minél szenvedélyesebben élik át s adják tovább e keserű leckét, és mintha a férfinak, akit újjászülnek, újra világra segítenek, azért kellene a szerelem és a fáradtság, hogy egyáltalán megsejtse, mi is az élet, az oktalan, a céltalan, a forró élet itt. Vérfagyasztó kegyetlenséggel tudunk rájuk nézni, szerelmesen, de ha egyszer szerethetnénk, hazugságok nélkül is, olyan lágyság volna bennünk, hogy az rémisztené halálra őket. Ahol így lehetne szeretni, az persze, mondja Krúdy, talán már nem volna élet, messze túl volna az élet, a realitás, a nők birodalmán. Marad a tétova szomorúság, az egykedvű nyugalom, valami boldogság; és talán még a kacagás, tiszta szívvel – az életen.
„Az asszonyi álom, hazugság, a bűbáj, a kacérság színes lepkéje felé boldogan emeltük homlokunkat. Ide szállj, szép pillangó, a szememre, az eszemre, a lelkemre, az emlékezetemre… Jöjj, asszonyhazugság, drága tünemény, aranyat vérző napszállati felhő, kábult zeneszáma amorettes muzsikáló órának, sárga selyemfüggönyön átszűrődő hajnalcsillag sugára, boldogan epedett öngyilkos halál és virággal beültetett, női könnyel öntözött, regényes, magányos sírhalom az erdőszélen… Jöjj, élet-tudatlanság, vak boldogság és mélyen szunnyadó lelkiismeret” – mondja Szerelmes Iván, mielőtt felsóhajt: „Nemde, csodálatos, hogy élünk?” Ez az, amit, úgy látszik, Krúdy a leginkább eltanult, s amire a legszívesebben megtanít: a mélységes kiábrándultságon túl, amellyel nők ajándékoznak meg minket mindig újra, csodálattal szemlélni a fájdalmat, az esküket, az ígérgetést is, mintha nem a mi fájdalmunk volna, mintha nem nekünk ígérgettek volna kitartóan, makacsul, fölöslegesen, és kacagni vagy legalább mosolyogni rajtuk, különösebb gyűlölet nélkül, nőkön, akik belefeledkezve szerepükbe mindig, mindig tovább játszanak, de egyúttal messze elnézve minden nő és minden szerelem fölött, okulva oktalan s ártatlan gonoszságukon, nők életén, a nőnemű életen, amely, bármi történjék is, sehová nem vezet; máskor pedig magunkhoz ölelni a boldogságot, ha elér, és kacagva akkor is, továbbállni, kilépve a szerepekből, nők öleléséből, mintha szúró fájdalom ért volna minket, mielőbb, úgy nézegetve őket, a jelenlevőket, mintha valami emlékkönyvben vagy fotóalbumban leltünk volna bűbájos arcukra, sokat ígérő szemükre: megcsodáljuk őket, elmerengünk rajtuk, s aztán lapozunk tovább, hisz úgyis semmiség az egész, a szavak, az ígéretek, a lehangoló szépségű kezdetek. Mint Szindbád, aki A szerelem végé-ben végre megkaphatná álmai asszonyát, de ő inkább veszi a kalapját, búcsúzik: „Keserű érzésekkel, elkedvetlenedve mendegélt jó darabig, és még azért is okolta magát, hogy egyszer sem nyújtotta ki kezét a színésznő keze után. Hátha ez a fehér, puha kéz felmelegítette volna? Jó messzire járt már, midőn egyszerre megállott, és hangosan, teli tüdőből felkacagott.”
Ugyan mi értelme volna felháborodnunk, sírnunk, átkozódnunk kacifántos szavaikon, megejtő gyöngeségükön, érthetetlen félelmeiken, ócska játékaikon? Hadd játsszanak kedvükre, így fakad belőlük váratlan jóság, szeretet, önfeláldozás, nevetés, ölelés, hazugság, csalás, gonoszság; aki komolykodik, kiabál, követelőzik, előbb-utóbb végleg megkeseredik, és magára marad, míg mások, a keserűség, sőt vigasztalhatatlanság elkerülhetetlen tapasztalatán túl vagy annak mélyén, időről időre kilépnek az egészből, a játékból, a szabályokból, a nők bűvköréből, nevetni kezdenek, ragyogni, felszabadultan, és örülni, féktelenül, messziről, mindennek, bárminek, ami élet. Várni, várni – egy szerelmes nőtől –, hogy majd betartja a holnapra vonatkozó ígéreteit, vagy igazat mond arról, ami volt: micsoda tudatlanság, kivagyiság, figyelmetlenség az élet dolgaiban! Mintha titkát rejtő mosolya mögé pillanthatnánk, és megláthatnánk ott valami igazat! Mintha szerelme jele az volna, hogy nem lódít, nem pedig az, hogy játszik, rejtőzködik végtelenül, nehogy, egy balga igazmondás miatt, elveszítse üres álmait! Mintha egyetlen szóval vagy mondattal ki lehetne fejezni a hazugságoknak és az igazságoknak azt a bódító egyvelegét, amelyet éjjel s nappal összeálmodik magában nekünk! Gyönyörködni abban, hogy még tudnak hazudni, és mindig újra hazudnak – miközben feltétlenül igazságnak hiszik maguk is hazugságaikat –, szerelemmel riogatnak, ölelnek, odabújnak, megsértődnek, elfutnak, visszajönnek azonnal, fáradtan a szerelemtől, boldogan, és megtanulni a helyes válaszokat, bókokat, mozdulatokat és mozdulatlanságokat, megtanulni hazudni, tőlük, „serényen, folyamatosan, akadály nélkül, mint egy szorgalmas vízimalom a nagy Dunán”, „szeretni” persze, mint ők, s hahotázni rajtuk, az életen, magunkban, titokban, komolyabb keserűség nélkül, azon, hogy minden csak ennyi, egy fikarcnyival se több, és ezen nevetni tudni, sírni, csak legbelül, a szomorúságtól, és szeretni mégis, mélységes szerelemmel, bármit, mindent, ami él, ami van, ízeket, tájakat, női lábakat, szobák csöndjét, karnevált, nyári estéket és vidéki fürdővárosokat; nem erre tanít-e Krúdy, nem ez-e a lecke, amit föladott?
Bizonyára van olyan is, mint amit Tóbiás könyvé-ben olvasunk, hogy egy angyal, Ráfael vezeti el a férfit kedveséhez: „Ne félj, hiszen öröktől fogva neked szánták, neked kell ma megmentened.” De van, hogy perceken, hónapokon, éveken, egy életen át nem jön semmilyen angyal, csak nők, nők, egymás után, gyönyörű mosollyal, feledhetetlenül, mellénk lépnek, és mégis kifosztottan állunk, egyedül. És akkor nincs mese, angyali módon kell átsegíteni magunkat a perceken, hónapokon, éveken, egy életen át. Krúdy írásai mintha angyalok lennének (nem azok), segítenek, vezetnek, tanítanak; történetei nem annyira novellák, mint inkább példázatok az angyaltalan életekről, szerelmekről, férfiakról és nőkről, akik megváltást, szavakat, ígéreteket, folytonosságot, végérvényességet kérnek, könyörögnek szerelmüktől, ölelkeznek, sírnak, nevetnek, lakomáznak, sétálnak, hajbókolnak, de közben szinte üveges tekintettel bámulnak egymásra, mert látják, hogy amit szívük mélyén reméltek, maguktól, szerelmüktől, annak se híre, se hamva, a jeltelen jelentés, amire várva várnak, utalnak, mutatnak minden gesztusukban, soha nem volt és nem is lehetett; nincs, ami megmarad. Valóban: ha semmi sem a miénk, semmit sem birtokolhatunk végérvényesen, az életünktől is megfosztanak, koporsóba zárnak, a föld alá temetnek, testünket, alig pár évtized után, a férgek rágják, emlékünk eltűnik örökre, mintha soha nem léteztünk volna: hogyne tűnnének tova akkor a szavak, az ígéretek, a gesztusok, a bókok, a szerelmek, a szakítások? Fönnmaradhat-e, ott remeghet-e a meglelt boldogság a térben, valahogy láthatatlanul, ahol szerelmesek ámultak egykor egymásra, belefeledkezve egymás tekintetébe? És ha a tér nem őrzi meg a múlt boldogságokat és szörnyűségeket, akkor e fölösleges emlék, amelyet csak ketten óvnak, ha óvnak még, és talán mindketten másként, pont olyan múlékony, mint a szerelmes nők szavai és ígéretei, de múlékonyságában él, létezik, még ha csak egy pillanat erejéig is, és végtelenül szeretnivaló, még ha szinte azonnali elmúlásában végtelenül kiábrándítónak vagy gyűlöletesnek tűnik is. Kicsit távolabb lépve nem tüneményes-e a szerelmes nők folytonos hazudozása – amely nem is annyira nekünk szól, mint saját maguknak: hogy a végsőkig óvják, maguk elől is, kicsinyes titkaikat, szánalmas múltjukat, iránytalan akarataikat –, szenvedélyes vágya és gyáva, alamuszi esküje, és hogy a férfiak, bármennyit láttak s tanultak is, mindig újra belesétálnak a fülükbe suttogott szerelmes szavak által épített csapdába, és hinni kezdenek azonnal? Vágyakozás, rejtőzködés, őrjöngés, jajongás, ölelkezés, esküdözés, elveszés, fáradság: mindig ugyanaz ismétlődik, meglepő monotonitással, és bár Krúdy hősei tudják ezt, nem tudnak ellenállni az újabb és újabb kezdeteknek, még a több száz éves Szindbád is el-elvész bennük, ami nemcsak kiszolgáltatottsága, de egyben bölcsessége jele is az élet dolgaiban.
Talán minden férfi, aki belátta, hogy szerelmes nő közelében lenni és végérvényes dolgokban hinni felelőtlenség és megengedhetetlen balgaság, Szindbád bölcs és bolond álarcát ölti magára; jómagam legalábbis úgy tekintek a legtöbb házas férfira, mint megannyi hajósra, akik az emberélet útjának felén valami kényszerből, véletlen és meggondolatlan szeszélyből vagy szabad belátással tudomásul vették a (női) valóságot, az életet; kézen fogva egy kis szépséget, sértődés és jajongás nélkül elfogadva, hogy nem lesz teljesen sem az övék, sem másé, biccentenek, nem remélnek; nem kérdeznek, nem faggatóznak, és nem várnak többet annál, mint amit kedve van adni; hálás örömmel tűrik azt, ami van, végleg beletörődve szépségébe, életébe, és jó előre abba, hogy nincs, aki megmentse őket, nincs, akit megmenthetnének, nincs kire rábízni sorsukat, nincs kinek odaadni hiábavaló életüket. Szindbád-lelkületű hajósok a házas emberek, most így látom őket, az ezeregyéjszakából, akik képzeletben indulnak már útra csak, el-eltűnnek, vissza-visszatérnek: csakhogy amit Szindbád százhét nővel él meg, azt ők, a céltalan bolyongást, a végtelen keserűséget, amelyben próbálnak nem elveszni, egyetlen nő oldalán tapasztalják, a szívük mélyén, napról napra, évről évre, emlékeikben, vágyaikban, képzeletben; onnan térnek vissza egy nő mellé, amíg lehet, ha lehet, aki szeret, akit szerettek, tovább nem fokozható keserűségben, egykedvűen, az élettől boldogan.
Micsoda nyugalom, micsoda csönd az arcokon! Bámulatos tudás, amit soha nem akartam megtanulni: tudni, hogy a házasság nem annyira kapcsolódás, mint inkább elengedés, elhagyás, beletörődés, okos letargia, alig leplezett kiábrándultság, amely lassan valami boldogsággá vagy talán csak megnyugvássá fakul. Megtanulni elfogadni azt, hogy ha van túlvilág, ott léteznek talán dolgok, amelyeket érdemes lesz komolyan vennünk, de itt, a földi élet során, Éváinkkal oldalunkon, nincs más lehetőség, mint a vigasztalhatatlan fájdalmon túl, hogy nincs semmi, ami igaz, semmi, ami marad, játszani, amíg lehet, nőkkel, így-úgy, az életet. Megtanulni elfogadni persze saját kiábrándító érzéketlenségünket is, amellyel megköszönjük a nők szerelmét, és továbblépünk rajtuk, a végben is mindig csak a kezdetet látva; mint a Szindbád második útja hőse, aki húsz évvel korábbi könnyű kalandja helyszínére visszatérve – ami után a lány szégyenében öngyilkos lett – szembenézne, ha tudna, ha volna ereje hozzá, a sírhalommal, de csak azt hazudja magának: „Így is, eddig is nagyot áldoztam emlékének”, és az első vonattal hazautazik, ugyanúgy, mint azon a bizonyos nyári hajnalon, mintegy letudva feladatát… Krúdy, az angyaltalan létezés ámulatba ejtő kalauza, megejtő szépséggel ábrázolja ezt a végső soron talán menthetetlenül boldog, de egyetlen pillanatnyi vagy legföljebb pillanatról pillanatra vándorló, keserű, egyszerre kiábrándult és kiábrándító szerelmet azokban a hőseiben, akik mindig újra szeretni kezdenek, vagy inkább mindig újra emlékeznek arra, hogy megajándékozhatnák magukat és a nőket, akiket szeretnek vagy szerethetnének, a szerelem játékos, éltető ígéreteivel, üres bókjaival, hazugságaival, megengedhetnék maguknak, hogy belebocsátkozzanak azokba a gyönyörű kezdetekbe, egy nő oldalán, amelyek nem vezetnek sehova; vagy csak annyiban, hogy megértetik, elfogadtatják velük az élet semmire nem utaló semmiségét, rettenetes elmúlását, amin semmi eszme nem segít.
Van, aki úgy véli, ez nem más, mint a kaland, a költészet, a képzelet, az emlék, az álom segítségével való meghátrálás a valóság elől, és van is ebben a vélekedésben valami, csak talán nem ez a teljes igazság. Hisz Krúdynál épp az a kérdés, minden sorában, beszélyében, regényében, hogy mi is az élet, mi is a valóság; és a Krúdy-hősök, Fáni, Bánatváriné, Eszterfi Eszter, Szindbád, Pálfi Pál és a többiek folytonos szökése, búcsúzása, menekülése végső soron nemcsak meghátrálás az élet elől, hanem egyúttal a legteljesebb szembesülés is vele, felmérése a lehetőségeknek, nem is tudatosítása, inkább csak megsejtése azoknak a kissé szánalmasnak tűnő törvényeknek, talán az élet elkerülhetetlen, talán a társadalom, nők és férfiak elkeseredett és elkeserítő törvényeinek, melyek az emberek közötti viszonyokat szabályozzák. A realitásnak, amelyre a nők ébresztenek rá, csodás hazugságaikkal, féltékenyen őrizve s rejtegetve magukban, érzelmes szavaik által mindvégig azt, amit méhükben hordoznak, az élet titkát, a forró, lüktető, éhes, álmos, céltalan, oktalan életet, ami mi magunk vagyunk, és ami talán nem akarnánk lenni mégsem; remélnénk többet, nők ígéretei segítenek, s aztán kacagni kezdünk rajtuk, magunkon, az életen, miután belekeseredtünk az egészbe; és kezdődik mindig, minden újra, csillapíthatatlan vágyakkal, szent eskükkel, áldott szerelemmel, fölöslegesen. Talán épp ez a kibírhatatlan minden nőben, minden szerelemben, hogy mindig újra megtanítanak arra: az élet csak ennyi, masnik, kis cipők, dekoltázsok, csókok, levelek, sóhajok, hazugságok, virágok, ígéretek, kezdetek, kezdetek, végtelenül, amelyekért végtelen hálával tartozunk, és amelyek végleg kifosztanak, kiforgatnak minket mindenünkből, mindenből, amiben hittünk, hinnénk, hittünk volna. Mintha ez lenne a házas férfiak arcára írva, az a belátás, hogy a legjobb, ha megtanuljuk elfogadni és tiszta szívvel szeretni ezt az életet, a kétségbeesésen, a keserűségen, a végtelen szomorúságon és kacagáson is túl, lemondva mindenről, amit egykor életként, nőként, szerelemként dédelgettünk magunkban, megbarátkozva, kibékülve, kiegyezve azzal, ami van, ami lehet, és nem keresni, ebben az irányban, semmi mást, semmi többet. Nem ez-e, itt, a „boldogság” egyedüli titka?
Márai joggal írta Krúdy német fordításai kapcsán: „Az idegen nyelv perspektívájában kitetszik, hogy éppen azt nem lehet lefordítani, ami Krúdy írásaiban jellegzetes: a paródiát. Ahogyan ez a nagy író – mindenről és mindenkiről – parodisztikusan beszélt. Ahogyan az író feltételezte az olvasó cinkosságát, azt, hogy együtt röhögjenek, író és olvasó, mindazon, amit az író férfiakról és nőkről mond, és azon is, ahogy mondja… Amikor Krúdy hősei és hősnői sóhajtoznak, szemüket forgatják, fennkölteket vagy érzelmeseket mondanak: az író feltételezi, hogy az olvasó tudja, mindez csak paródiája a valóságnak. És ez a varázsos Krúdy írásaiban, magyarul. De az idegen olvasó mindezt valóságosnak, igazinak kell olvassa… és akkor visszájára fordul az egész.” Valóban: tévedés volna szó szerint venni Krúdy végtelen keserűségét, fokozhatatlan boldogságát, burleszk történeteit, bolond példázatait. Ugyanakkor elveszett ember, aki nem veszi komolyan azt, amire Krúdy tanítaná, még akkor is, ha kegyetlen iróniája – amely néhány emlékezetes, hangsúlyozottan kivételes, álom- s anyaszerű, fokozhatatlan magányban, kitartó szeretetben élő asszony sorsán kívül, aki marad s marasztal, de aki Krúdynál nem annyira élni, mint inkább meghalni segít, lehetetlennek mutatja, hogy a realitás, az élet valósága más legyen – talán túlságosan is következetes. Megtanít a valóságra, és ezért oly hálásnak kell lennünk neki, mint nők be nem tartott ígéreteinek, hazudozásainak, önző és üres költeményeinek, amelyeken persze azért mindig újra megdöbbenünk. Remény – ha nem üres reménykedés csupán – nem csak a tisztánlátás fokozhatatlan keserűségéből születhet-e? És ha nincs remény, akkor Krúdy nyomán legalább megsejthető a titok, a kezdetről kezdetre haladó élet rettenetes titka, ahogy a nők felejthetetlen árvaságán, menthetetlen gyöngeségén és örökös elveszettségén megedződött fiatal családapák áttetsző mosolya, rendületlen nyugalma is, amely talán folytonos búcsút takar, képzeletben, lemondást, elválást, menekülést; szökést az álmokhoz és az álmoktól, az emlékekhez és az emlékektől, és persze mindenekelőtt – már ha tényleg ez az élet – az élethez és az élettől, kitartóan, büszke megállapodottságban, vigasztalhatatlanul.