Novák Éva

KÖSZÖNET

Douglas Dunn versét olvasom az első világháborúról.
Sírok. Már csupán szüleim nemzedéke szerint
nem vagyok öreg, pedig hát nincs
öreg, öregebb, legöregebb,
egy bizonyos koron túl (nem merülök kínos részletekbe),
nincs más, csak brutálisan öreg,
aki nem kortársa másnak, mint a valaha élt összes öregnek.
És tudom azt is, hogy az öregek szeme kiszárad,
az egykor elsírt könnyek felhőkké tömörödtek,
valahol, valamikor eleredtek,
az óceánok így tágulnak egyre.
És tudom azt is, hogy az öregek szíve megkeményedik,
felismerhetetlen tárgyként zörög
csikorogva görbülő bordák ketrecében.
Csoda történhetett tehát.
Köszönöm neked huszadik század emlékeidet,
mert újra és újra felkavarnak és elfelejthetem öregségemet.
Köszönöm, Douglas Dunn.