Szép Ernő

BESZÉLGETÉSEK A JÓISTENNEL

(arról, hogy költő vagyok) kapkodok, és semmi mellett nem érzem jól magamat, mindig mást vagy mást is szeretnék csinálni, mert mindent szeretnék csinálni. Mindenki szeretnék lenni, mindenféle ember életét szeretném átélni egy életem évei alatt. Szeretnék paraszt lenni – meg a gyaluló asztaloslegény örömeit élvezni, szeretnék katona lenni stb. stb. (Életmódok, passziók. Szalon tengerészet.) Egy ember élete semmi, mindenféle ember élete, együtt, egyszerre: ez az ember élete a világon. Mit csináljak? A legegyszerűbb lenne tán az egész életen át könyökölni, semmit se csinálni, csak mindig gondolkodni és mindent elgondolni.

(az emberek érintkezéséről) hogy haragszom az emberekre, amiért rosszak, gyanakvók, gőgösek, kimértek, részvétlenek egymás irányában. Mennyi részvétet, érdeklődést, gyöngédséget, kíméletet s udvariasságot érzek minden teremtett lény irányában. Hogy szeretnék minden emberrel jóban lenni, bizalmasnak lenni a világon, mint a rabok, akik átkopognak egymáshoz, bár nem ismerik egymást. Mégis, mily borzasztó egy emberrel öt percig együtt lenni, hogy fáraszt, hogy kiábrándít, hogy elcsüggeszt. Mily egyformák. Ugyanazt mondják. Míg beszélnek hozzám, úgy nézem őket, mint igen értéktelen, millió meg millió példányban készített bábokat, s úgy hallgatom őket, mintha masina beszélne belőlök, melyet ugyanaz az egy gépész fabrikált. Azzal mulatok, hogy fordítva próbálom nézni a fejüket, állal fölfelé, homlokkal lefelé, milyen furcsaság ez az arc. Nézem, milyen egyforma nemcsak a nyakkendődivatjuk s mellényük csíkjai vagy kockái, hanem mozdulataik, meghatározásaik bizonyos dolgokról, szavajárásuk, szavaik – kérem, a mai világban stb. –, egy-egy szónak a kiejtési módja, melyet, mintha valami dogma volna köztük, amit nem ismerek, úgy követnek. Mennyi minden, gyereksírás, szerelem, szegénység vagy életveszély, minden adódhatott elő életükben, mégis az időről beszélnek, azután a politikáról, azután a színházról, azután valami botrányról, amely egy éjjeli vendéglőben történt, azután egy kínos perc, mikor a tekintetek szétszaladnak egymás elől, mert nincs egymásnak mit mondani. Pedig két ijedt és csodálkozó élet dobog közben a szívben, és zihál a tüdőben. Azután az egyik egy adomát kezd a másiknak elmesélni.

(a nőről) …olykor egy fasorba indulván sétálni magamban, a séta elején hirtelen meglepett annak a fájdalma, hogy nincsen nő, akit szeretnék. S szorongva néztem a hosszú fasor végét, mi lesz velem, míg a végére érek? Kibírom-e addig, ezen a rövid kis sétán, hogy egyedül vagyok? Nem fogok-e megbolondulni a kétségbeeséstől, míg a végére érek a fasornak?

…ládd, istenem, most, hogy veled beszélek, s a mindenség minden csudája fáj – látod, nem tudom biztosan, nem fáj-e jobban mindennél valami csekélység, amit én átéltem az én külön kis életemben. Most eszembe jut egy kis táncosnő, akinek a szerelme nem kellett nekem. A magányt kerestem, és a kis nő oly szépen tudott mosolyogni. A magányban szomorú lettem, sokszor eszembe jutott ez a kis nő, akit elmenesztettem. Most emlék, és fáj. Hol van ez a kis dolog a lelkemben? Mi egy ilyen emlék? Hogy néz ki, milyen a színe, mennyi a súlya, milyen hosszú vagy mély a lélekben? Olyasmiknek érzem néha az emlékeket, mint egy régi vidéki házban a kitömött madarakat, tollbokrétákat, fakó hímzéseket itt-ott a szobában… leakasztott kép halvány helye a falon. Pókhálós szöglet. Szög helye a falban. Horpadások régi ezüsttárgyakon. A kopás fénye a szegény emberek ruhájának könyökén.

(költő) Vannak napjaim, mikor úgy járkálok, mint egy kisfiú a nagyvásár dobjai, sípjai és cifra sátrai között, úgy bámészkodom mindenen, úgy látok minden kicsiséget fantasztikus színeiben és értelmében. Természetet, leányt, képet, szobrot, lovat úgy élvezek, mint senki más, úgy tudok rajongani és megrendülni az ég felhői és csillagai alatt. Ilyenkor végtelen hálát érzek irántad, mert tehetséget adtál, s tudom, hogy ez a tehetség az, amitől úgy tudok bámészkodni, meglepődni és megmámorosodni a világon.
Néha azonban úgy bolyongok a tehetséggel, mint egy betegséggel; a legcsúnyább, a leggyógyíthatatlanabb betegséggel. Senki se látja, csak én, milyen csúfak, ostobák az emberek. Senki se tud úgy lehangolódni egy nyomorék láb vagy púp láttán, mint én, mikor röhögni látom az embereket, kinyitva szájukat. Senki se látja ilyen rettenetes csúnyának ezeket a kinyitott szájakat, dohányzástól piszkos fogsorral, s benne itt-ott aranyfogakkal. Senkinek se fáj úgy, ha egy ló elesik az utcán, senki se borzad össze, ha szétfolyt termetű, elrohadt arcú öregasszonyt lát, senki se látja a ruhákban, cipőkben, nyakkendőtűkben, kopott reticule-ökben, napernyőkben a bánatot, szerencsétlenséget, senki se látja úgy, mint én, a szemekben a halált. Senki sem érzi magát megbántottnak s felelősnek, amiért annyi csúfság, nyomor és boldogtalanság van a világon, csak én. Senki se hallja a katonazenében a szegénységet és szerencsétlenséget, csak én. Szenvedek, ha beszélgetek közömbös emberrel közömbös dolgokról. Fáj az emberek közelléte, akik ellenségeim, s akiket lenézek és sajnálok. Senki se érzi úgy, mint én, a tömegek, a nép, az egész világ reménytelen voltát, mindenki minden lépésének s egész életének céltalan, oktalan, nevetséges és tragikus voltát. Senki nem tud úgy kétségbeesni mindenen, az első sejttől, amiből a világ lett, az utolsó molekuláig, amellyel elhervad a világ, Ádám születésétől mindenkit sajnálni, az utolsó emberig, akit talán ugyancsak Ádámnak fognak hívni.
Szemeimről, amelybe sokan nem mernek belenézni.

Isten: Mivel töltöd az időt?
Költő: Hallgass ide, neked bevallom, elmondom apró mozdulataimat, bámészkodásaimat, járkálásomat a szobában ágytól asztalig, asztaltól szekrényig, szekrénytől zongoráig. Leültem a zongorához, s megütöttem egy hangot, nem is játszottam tovább, azon az egy hangon egy óra hosszat tűnődtem. Azután sokat hevertem a díványon cigarettázva, sokat néztem a füstöt, és sokat könyököltem a könyv fölött, mikor nem is olvastam, csak a merengés álomtapétáit néztem a falon, és sokat dűltem hátra a székben, és sokat állottam kirakatok előtt, és néha elnéztem és elhallgattam egy embert a kávéházban, aki nem messzire tőlem ült és beszélt.
Sok időt töltöttem el azzal, hogy az inggombokat átteszem egyik ingből a másikba, és a nyakkendő kiválogatásával és megkötésével, talán több időt töltöttem ezzel, mint a szerelemmel. Mondd meg nekem, nem vagyok-e bűnös ezért, vagy mindegy-e, mit csinál az ember?

(szememről) …hisz úgyse igen teszek egyebet egész életemben, mint hogy nézek. Annyi mindenről lemondtam, le kellett mondanom, amit közönséges emberek élveznek. Nem is éltem, ha jól meggondolom. Hát mért halok meg? Azok halnak meg, akik éltek… az, hogy én meghalok, nem is halál lesz. Én nem halok meg. Nem hagyok itt életet, az egész, amit veszteségnek érzek, hogy nem látok többé, hogy nem nézhetek tovább a halálom után, mert a halál bezárja a szememet. Istenem, mondd… nem tehetnél énvelem kivételt? Komolyan. Érzem, milyen csekélység, amit kérek. Ne csukjátok be a szememet: hadd maradjon nyitva. A testem nem bánom, hadd legyen csontváz belőle, csak a koponyámban hadd maradjon benn a két szemem. Legyen két lyuk a koporsómon, mint a búvár páncélján, s a síron két kis ablak, s én hadd nézzem tovább némán az eget… ó, így még sokkal szebb lesz, mint úgynevezett életemben volt: hiú és kínos sóhajaim, reménytelenség, fájdalom s bánat nem fognak zavarni a legszebb gyönyörködésben, ami csak embernek adatott: az eget nézni. Nem lehet? Ó, istenem, felelj! Istenem, istenem: mondd… mondd… Hát nem lehet? Nem? Nem?

Testemen mennyit csudálkoztam. Hangomon. Apró emlékek feltolakszanak… képek vannak berajzolva emlékezetembe. Egy felfordított targonca valami hídon, sarokba támasztott seprűk, eldobott újságpapír, amit a szél húzgál a földön. Szavak, mondatok, amiket mellettem elhaladó emberek mondtak. Arcokon forradások, nyakon skrofula nyomai, egy gugás ember Szoboszlóról. Planétás Lojzi, aki egyik hónapban férfinek, a másikban nőnek öltözött. Különböző bénaságok. Fekete pápaszemes vakok: mondd, isten, min gondolkoznak a vakok, mikor az égre néznek világtalan szemükkel, mit gondolnak egész nap és egész éjjel? Kacska kezű emberek, félig megégett arcú emberek, üvegszemek, faláb, mankó. A cul-de-jatte Párizsban, akit a vicclapok mindig kicsúfolnak. Félfülű ember, akinek a haja rá van fésülve hiányzó fülére; paróka. Fekete kötés szemen. Hallócső a süketek fülében. Magasított sarkú cipő, félkarú ember kabátja. Kis iskolás fiú lába valami faoszlopban. Vidéki durva faláb. Orratlan ember. Aranyfogak, amelyek a táncosnő szájában csillognak, mikor Tündérország díszletei közt mosolyog révülten. Beteg ember, akinek ezüst gégefője van. Emberek, akiknek kardvágás van az arcukon. Birkózók, akiknek a füle széjjel van gázolva. Himlőhelyes emberek; különös fakó arcú öregedő nők, akiknek a púder kiette az arcát. Ember, akinek egyik kezén négy ujja van, vagy hat ujja van öt helyett. Ember, akinek egyik ujján mindig fekete kesztyűujj van felkötve, púp, paralitikus. Emberek, akik nem rokonok, nem is egy hazából valók, s hasonlítanak egymásra… talán közös sorsra is vannak rendelve?
Mily megfoghatatlan és borzasztó, hogy a zenék elhangzanak, hogy a harmónia, ami egy vonósnégyesben, egy operai kórusban volt, az elenyészik, s nem él tovább… hogy egy patkány tovább él, mint egy eljátszott szonáta.

(én) Mikor valami eseményt, tünetet, természeti mozzanatot leírtam, olyasmit érzek, mintha az a dolog avval, hogy leírtam, léte célját, rendeltetését betöltötte volna.

(arról, hogy költő vagyok) fáj, hogy nem tudnak rólam Amerikában, fáj, hogy a cowboyok lovagolnak és táncolnak csapszékeikben, és nincs egyéb gondjuk, mint a ló és egy cowgirl és a makrapipa, és énrólam nem tudnak. Fáj, hogy nem tud rólam a király mind. Fáj, hogy nem tud rólam a vadember, aki karikákat fűz a fülébe. Fáj, hogy a tengeren járó matrózok beszélgetnek éjjel, és nem beszélnek rólam.

(az emberekről) nem haragudni senkire, nem véteni senkinek, hát érdemes? Mindenkit érteni, lenézni és elnézni, megbocsátani mindenkinek mindent. Szent isten, bocsáss meg, ha valakinek vétettem. Bocsáss meg azért, mert megbíráltam valakit. Bocsáss meg, ha megrövidítettem valakit, ha valakit megbántottam szóval, ha nézésemből kivette, hogy nem érdekel. Bocsáss meg, ha untattam valakit ahelyett, hogy mulattattam volna. Bocsáss meg, ha lemondtam egy vacsorát unalomból. Bocsáss meg, ha valakinek igazat mondtam, mikor kedvesebb lett volna, ha hazudok neki. Bocsáss meg, ha valakinek hazudtam, mikor igazat kellett volna mondanom. Bocsáss meg a férjekért, akiket nyugtalanítottam, amikor a feleségükkel beszélgettem. Bocsáss meg azokért, akiket kinevettem. Bocsáss meg, ha valakiben a legrosszabb érzést keltettem, a szégyen érzését. Bocsáss meg, ha irigyelt valaki, bocsáss meg, ha haragudott rám valaki. Bocsáss meg a levelekért, amelyekre nem feleltem, bocsáss meg azért, hogy ha a telefonhoz hívtak, azt mondtam, hogy mondják, hogy nem vagyok itt. Bocsáss meg, ha a tekintetek elől elfordítottam a fejemet. Bocsáss meg, hogy csirkét kellett megölni azért, hogy húst egyek. Bocsáss meg, hogy legázoltam a füvet, bocsáss meg, ha szórakozottságban vagy fájdalomban séta közben a botommal levertem a bokor leveleit, bocsáss meg, hogy letéptem az akácfa levelét kiolvasni, hogy: szeret – nem szeret. Bocsáss meg, hogy elfújtam a pongyolapitypang pelyhét. Bocsáss meg, hogy azt mondtam gyerekkoromban valakinek: Örök harag és magázás. Bocsáss meg, hogy legyeket fogdostam az ablakon, bocsáss meg, hogy gyönyörködtem gyerekkoromban az egéren, aki a doromboló macska karmai közt reszketett, vagy az egérfogóban szaladgált. Bocsáss meg, hogy letörtem a fűzfavesszőt, hogy nyilat, fütyülőt, ostort csináljak belőle. Bocsáss meg, hogy a kutyát kővel megdobtam. Bocsáss meg, hogy anyámnak virrasztani és reszketni kellett, mikor beteg voltam. Bocsáss meg, hogy fájdalomban szült, és tejével táplált, bocsáss meg, hogy nem lettem országgyűlési képviselő, ahogy apám szerette volna. Bocsáss meg, hogy a cselédünket lenéztem és tegeztem, mert parasztleány volt, bocsáss meg, hogy én is lármáztam az iskolában, s a tanító életét fárasztottam és keserítettem, bocsáss meg, hogy a csigát kicsaltam a házából, és hogy az ürgét kiöntöttem, és a kis verebet lehoztam a toronyból, és anyja hiába csipogott utána.

(háború) Jaj, már nem vagyok kíváncsi! Kíváncsi lettem én is, mit tagadni, kíváncsi voltam, mi lesz. Hiú voltam. Én is átélem! Én is hallok. Látok. Kortárs és idők tanúja vagyok! Jaj, már nem vagyok kíváncsi. Semmi borzalomra, semmi históriára, a békekötés helyére se, a békepontokra se. Forradalomra se vagyok kíváncsi. Lázadásokra, utcai harcra, semmire, semmire. Úgy szeretnék csak virágok közt járni!

(háború) Ezek az alakok, akik elmennek trappolva az utcán zöld gúnyában, felpuskázva, ezek mind élő emberek. Ezek élnek, te, élnek! Urak! Nagyméltóságú miniszter úr, kegyelmes uram! Altábornagy úr, kegyelmes úr! Cs. és kir. apostoli Felség! Fenség! Fenséges asszonyom! Ezek elevenek. Ezek élnek, nem értik? Nem hiszik? Hajoljanak oda, nyomják csak oda fülüket a mellükhöz, mint a doktorok szokták, meghallják, hogy ezeknek lüktet a szívök. Élnek!

(ember) Hogy néz ki az a rabló, az, akit retteg az ember, mikor az ágy alá néz éjjel, hogy nincs-e ott rabló? Milyen arcú az a valaki rabló, aki nincs ott az ágy alatt? Mert az, aki alánézett az ágy alá, ugyebár egy rablónak hiánya felől akart bizonyságot. Tehát az, az a rabló egy valamilyen ember, aki a gyanú, a félelem, a képzelet lemezén ott van egypár másodpercig lefotografálva. Meg lehet kérdezni attól a bizonyostól, aki az ágy alá nézett: milyen volt az, akit nem láttál ott az ágy alatt? Tán le tudná írni azt a rablót?

(háború) Hogy az életveszélyt hogy lehet unalmassá tenni, hogy a rendkívüliséget hogy lehet köznapivá lapítani, hogy a férfiasság erényét hogy lehet stupid állati türelemmé s fegyenc lethargiává alacsonyítani, hogy a halált hogy lehet, a misztikusat és eszményit, kirágott és rohadt piaci dinnyehéjjé lejáratni, azt megmutatta az örökkévalóságnak ez a mi háborúnk.

(én) Én és mi úgynevezett művészek már a história óta ott tartunk, ahova ez a szegény tehetetlen és elmaradt emberiség vergődik: nemzetköziség, vallástalanság, emberség, szabadság, természet, szeretet, végtelenség: ez a mi életünk. Fel- és elszálló költő, külföldön élő piktor, szobrász, hangversenyénekes, táncos, hegedűművész, világutazó úr, cigány és díjbirkózó, tengerész, Waggon-lits-pincér, kalandor, utazó, zsebtolvaj, idegenben ragadt cocotte, ez mind egy-egy madara a határtalanságnak.

(háború) Látom magam (mikor elmentem katonának), hogy nem én vagyok az, egy fiú, egy ember, egy példány, akit az emberiség sodort magával, annak a szélnek adtam oda magam, ami az ifjúságot, a hímeket vitte. Egy fű a szélben, vele fúvódik a többivel. Nem is gondolkozás, hiúság, ambíciók, kíváncsiság eredménye volt talán. Talán fejem se volt, tán csak olyan sárga tök volt a fejem, szem- és szájüregekkel, amilyent gyertyával kivilágítva bolond estéken diákok szoktak volt fejökre tenni. Egy fizikum voltam csupán, nyakig éltem, feljebb nem.
Én voltam akkor, aki ment, vagy az ember, a mindenki? S az ember feleszmélt, felrázta magát, mint az orvosságos üveget, és visszalépett? Vagy az ember volt, aki az ént elvesztette, s visszakapta, s elrúgta magától az embert?
Hányszor gondoltam, díványra feküdve hotelszobámban, sarkantyús lábaimat egymásra téve, s csizmám orrán elbámészkodva: mit gondolkozol, tépelődöl, tűnődöl, fontoskodol? Egy villanyos elüthet, egy egzaltált leány lelőhet, mert nem akarsz többet beszélni vele. Ló halálra dobhat, leeshetsz egy pincébe, s a nyakad töröd, öngyilkos lehetsz egy posványos irodában. Az egész nem oly nagy probléma! Nem vagy felelős. Észre se vesznek. Nincs itthon a világ, amelytől félsz.

(ember) Emberekre, kik másnak az egészsége árán űznek luxust, kik az érdekes katonákban gyönyörködnek, mikor a katonák az utcán vonulnak a pályaudvar felé, hol a vonatba ülnek harctérre menni, kik meg vannak győződve afelől, hogy isten valami jót akar velünk akkor, mikor a háborúban levágatja fél lábunkat, kik a rézkrajcárok iránt jobban érdeklődnek, mint a csillagok iránt, kik szeretőiket megcsalják feleségükkel, akit utálnak, kik egy tábornok gallérjának hímzését milliomszor nagyobb érdeklődéssel nézik, mint az erdőt, a vetéseket, a virágokat és a fellegeket és a madarakat, kik számára a koldus egy krajcárt ér, az utcai lány egy vagy tíz forintot, a világos reggel egy jó reggelt!-et, akiknek embert teremteni és embert pusztítani nem ér egy percnyi meggondolást, kiknek egy kártyakunszt vagy egy minisztertanács titokzatosabb, mint a víz és a levegő, kik a börtönök és tébolydák mellett szerelmükre vagy irodájukra gondolva mennek el: ilyen emberekre hallom, hogy azt mondják: normális emberek.

(én) Az a támadó s újra támadó hangulatom, hogy jaj: már ez talán az élet! S nem akarom még mindig tudomásul venni, hogy itt vagyok, ez vagyok, ilyen a férfiarcom, ez az életem, ez a hangom, amit hallok a gégémből, ez a világom, ez, amit itt átélek. Még úgy sejtem, hogy csak készülök, még csak várok, még csak remélek, töltöm az időt, de semmi nem érvényes, amit csinálok, s ami történik velem, ez mind véletlen és elfelejtenivaló. Harmincöt éven átbuktam már, s még mindig roppant kíváncsi vagyok rá, milyen lesz az arcom, a termetem, a modorom, az életmódom, a szerelmem és az igazságom majd huszonnyolc éves koromban. Nem akarok ráismerni magamra, nem tudok felébredni, megnyugodni, nem tudom elhinni, hogy csakugyan így van, ami így van, nem tudom és nem akarom, nem és nem. Oly hirtelen jött az, hogy 35 éves lettem, még nem öltöztem át e kor fogadására, nem tudom feltalálni magamat. Nem igaz, nem igaz. Úgy veszem észre, hogy ez a mély illúzió vagy micsoda nagy segítségemre van az úgynevezett szenvedések elviselésében. Nem is érzem néha, hogy égetik a szívemet lapissal. Hisz ez csak nem én vagyok, akinek úgy fáj ez és az? Ez nem én vagyok, én majd ebben a korban egy igazi vidám fráter leszek.

(boldogság) Másokban élni – nem szerencsésekben, hanem boldogtalanokban, pórul jártakban vagy olyanokban, akik legyőzve születtek, szépség, egészség nélkül, pénz nélkül, remény nélkül. Velük élni, beleélni magamat sorsukba, menni velük útjaikon a járdán, magamba szuggerálni fáradságukat, figyelmüket, türelmüket és türelmetlenségüket, dolgozás közben, ínyemen érezni próbálni az ő életük ízét, bőrömön érezni próbálni vásznaik horzsolását, vastag pálinkájukat lehelni próbálni szájpadlásomról, érezni próbálni hervadt gennyes foghúsuk fájós érzését, ha jéghideg vizet isznak, vagy a vurstlin fagylaltot esznek vasárnap, felvilágosítatlan megtisztelt állati fájdalmakat érezni próbálni, mikor a nap ledarálja a földbe holt gyermeküket, és érezni próbálni nedves melegségét arcomon a könnyeknek, amelyek az ő szemükből esnek.

(költő) ideális vers: ne legyen benne sehol se pont se felkiáltójel se vessző semmi jel, csak betű. A jel elárulja, hogy józan írástudó vagyok versírás közben is. Az írásjel próza. Csak verset szabad adnom. Hátha még a betűt is nélkülözhetném!

(ember) Szeressetek, emberek, beszéljetek szívesen, könnyen, mosolyos szájjal velem, örüljetek, ha szembejövök véletlenül a járdán, karotok emeljétek a kellemes meglepetéstől, mondjátok előre, áá… s a szemetek úgy világítson, mint a cigarett, mikor éppen szippantanak belőle, s siessetek egy-két lépést, hogy gyorsabban adhassunk kezet egymásnak, ó, kérlek, szeressetek, könyörgök, szeressetek! messziről vigyorgok rátok, hangom lágy, mint a sült tök, és oly meleg, mikor szólok hozzátok, megsimogatom nézésemmel homlokotokat, és tenyeremmel kabátotok ujját, leporolom a vállatokat, ha nem is poros, elnyelem a szót, mikor kezdtek beszélni, gyufát gyújtok, előrebocsátalak az ajtón, s a kocsiban jobb felől ültetlek, elbódulva nézek a szátokra, mikor magatokról beszéltek, ó, egyedül vagyok, félek magamban, fázom, megfagyok, szeressetek! Elmegyek a háborúba, s gyilkolni fogok, elcsalom ágyamba a feleségeteket, gyémántgyűrűt rakok a kisujjamra, utálni fogom a nyomorékokat, akasztófára fogom a kommunistákat kívánni, pénzt szerzek, és valutákat veszek, önző leszek, ostoba leszek, csaló, gyilkos, tolvaj, nem fogok a kezembe könyvet, és nem fogok a szemembe eget, nem beszélek a természetről, sem a halálról, állat leszek, tárgyhoz igyekszem hasonlítani, csak hogy olyan legyek, mint ti, emberek, csak szeressetek.

(ember) Akkor tudom legjobban sajnálni a szegényt, mikor ünnepnap kiöltözve a hídon megáll, és a vízbe néz, és csodálkozik.

(ember) Színházban már sokszor volt az a hirtelen benyomásom egy-egy színész felől, aki éppen beszélt, hogy ez az egy szál ember a földön mennyire magára van utalva! Az a befestett férfi egyedül van az ő színésztehetségével, az ő neve, az ő színészarca, az ő színészhangja, amiből él, ami őt jelenti, csak őrajta s őbenne van; nincs, akivel megossza azt, nem találja olyan hasonlóját a színháznál, mint a munkás a gyárban, mint a béres a pusztán, mint a kereskedő a városban… ő a földön ha körülnéz, nem találja sehol önmagát… ha magában van az öltözőjében, a tükörbe néz, köhög, megijed önmagától, mint a kísértettől, mint a haláltól.

(én) Ki legyen a szeretőm? Színésznő? Ki van szolgáltatva nekem, mert szerző vagyok. Meg kell élnie a gazdag emberből. Mással osztozzam? Nem az enyém akkor az a nő. Maitresse… ha talán szeret, nem szenvedhetem, hogy a gazdag embertől hagyja magát tovább fertőzni. De elveszem, ha a magam szegénységébe hurcolom, a családja jövedelmét. Más felesége? Boldogtalanítok egy embert, s ezt nekem sehol meg nem engedték. Lány? Szegény ember lányát szánom. Egyetlen tőkéjét veszem el a lánynak. Operáció, ha felütöm, s nem sikerül. Tragédia. Gazdag ember lányával szemben már kevesebb a skrupulusom, de a lányt sajnálom… el fogom hagyni. Boldogtalan lesz. Elvenni? Nem. Nem. Nem. Bűn az ő jóléte, az én jólétem, amelybe jutok… csupa bűn, bűn, bűn az élet. Szabadságot imádom.

(én) Úgy érzem magam, mint a ló, mikor összekötve húzzák fel a hajóra.

(én) Az a féltékenységem: hogy ne éljek. Nem élek: e teljesség ideális. Csak azon ne csípjem magam rajta, hogy elfogadtam, hogy hitelesnek, jónak, az enyémnek érzek valamit – nőt, kiejtett szót, helyzetemet, munkámat. Féltem a felfüggesztett életemet, azt a befagyott boldogságot, azt a holdfényt a naptól.
A valót, a nyers akut élményt ha hasonlítom a vágyott, teljes valamihez, öngyilkosnak kell lennem a szégyentől.

 

[A HALÁLRÓL]

Percek, mikor váratlanul rám tör a halál gondolata, mint a jégeső. Néha a borbélynál, mikor beszappanozzák az arcomat, s fehér köpenybe vagyok burkolva, a két szemem a velem szemben levő tükörbe mered… egyszerre eszembe jut: meg fogok halni. A borbély hízeleg körülöttem, a falon képes lapok függenek, a manicure-kisasszonynak egy kopasz úr mosolyogva mond halk pikantériákat, miközben egyik kezének körmeit csiszolják, a másik keze be van áztatva a szappanos és citromos vízbe. Körülhordozom ijedt szemeimet, s kívül az ajtón látom az utca zajos és örök életét… meg fogok halni. A nyakamon szorosnak érzem a fehér lepedőt, rettenetes nyugtalanság gyötör, s órákig tart, míg a kés az arcomon sétálgat. Felfordul bennem a világ. Nem hiszem, hogy élek. Nem értem, hogy lehettem oly nyugodt még öt perccel ezelőtt, hogy gondolhattam ismerőseimre, utazásra, írásra és szerelemre. Kétségbeesett vágyat érzek a menekülésre, s hirtelen a világ minden sarkán látom őrt állani a halált, mint egy fehér silbakot fekete faköpönyegben. Irtózattal képzelem el utolsó percemet, mintha akkor is így tele lennék ifjúsággal, tervekkel, várt és késlekedő ünnepélyes örömökkel, mint most, csak az ágyból nem tudok felemelkedni, s a halál bejön, s bűverővel üveggé változtatja kényes, érző és látó szemeimet, elapasztja véremet, és megfagyasztja tagjaimat. Aztán a masszőr padján, míg a hátamat gyúrja, hirtelen rám jön a halál tudata. Mily pokoli impresszió. Aztán éjjel, mikor eloltom a villanyt, a sötétben, a magányban és csendben jut eszembe. Ez mily irtózatos árvaság. Aztán egyszer, hirtelen a mulatóhelyen, ahol éjfél után a színpadon táncolnak. Egy akrobata táncos pár járja a tourbillont, erősen összefogózva a jobb kezükkel, körberepítik egymást, közben nagyokat zuhanva lábukkal a sarkatlan escarpinben a padlón, amely fel van hintve gyantával. Láthatatlanul zihálnak, és szeme-
ik kitágulva riadnak össze, mert szeretik egymást. A tourbillon alá egy megmérgezett édes valse-t játszanak a szomorú arcú zenészek a dobogó alatt, és engem elfut a halál. A színpadot nézem, amelynek fantasztikus függönyei szét vannak húzva, az oldalfalak virággal felfutott márványoszlopoknak vannak pingálva, hátul egy tündéri táj a hátsó függöny, valami elegáns tündérek kastélya és előtte park, a külvárosi díszletfestő züllött és fájdalmas fantáziájából. Oly siralmas és vigasztalan minden, és ugyanúgy kezdem érezni, mint gyerekkoromban a falu végén őszi délutánokon, mikor sivár szél szárasztotta ki az utolsó kis pocsolyát azokban a kis gödrökben, amelyeket a vályogvető cigányok vágtak nyáron, a szélmalom áll, és a fehér házak, kik egy ablakukkal, mint a fehér beteg arcok néznek sorba, s a padláslyukba akasztott tengerinek a háncsa kísértetiesen repked a szélben, és a falu udvaraiból a libák monoton gágogása hallatszik, akik éheznek vagy szomjaznak vagy fáznak vagy (és) unatkoznak vagy félnek a hideg ketrecekben, amelynek rácsain átjár a késő őszi hideg. És nem visz nekik senki semmit, se inni, se enni, otthagyják őket, a gágogás tart sokáig, és emberi hang nem felel rá a néma udvaron.
Hallgatok éneket, hegedűjátékot, olvasok szép könyvet, gyönyörűen beszélő lelkes arcú barátot figyelek – mindig van egy pillanat, amely megállít gyönyörködésemben: ez az énekesnő, ez a virtuóz, ez a költő, ez a művészien beszélő férfi meghal? E drága lények meghalnak. Oly szorultság fogja meg lelkemet, nem figyelek, egy ideig a halálé vagyok, s nem értem, hogy lehet az, hogy ennyi lélek, szépség, művészet eltűnhet, a borzalom felzavarja az értelmet bennem.

Mily szép a mosoly. S a mosolyban kilátszanak a gyönyörű fogak, amelyek a csontvázhoz tartoznak. Mintha a nyitott ajkakon át a halál mutogatná magát, egy drága gyöngysort, gyönyörű, üdítő ígéretet.

Az, hogy egy szeretkező pár együtt fekszik az ágyban, fekszenek, hallgatnak, s a legédesebb pillanatok legédesebbjeiben mozdulatlanok maradnak és öntudatlanok – hogy összefolyik a boldogság és a halál. A fekvés és némaság a halál leckéje.

Bolondos rongyos kis ember, szegények szegénye, vidéki állomáson csavarog, koffert visz ki a kocsikhoz. Arra gondoltam, hogy el fogja nevetni magát a koporsóban, mikor temetik, hogy őt milyen komolyan viszik itten!

A háború alatt az élettől való folytonos sértődöttség, melynek érzésében a világot halálommal fenyegettem, megszégyenülve párolgott el lassan belőlem. Meg akartam halni ifjúságomban, a halál volt ábrándom, igazolásom, mákonyom, az volt az álompor odakészítve éjjeliszekrényemre, s az volt a browning az éjjeliszekrényem fiókjában. Úgy képzeltem mindig, hogy nincs könnyebb, mint meghalni, s nem csinálhatok olyan édes percet magamnak semmivel, mint az öngyilkosság végrehajtásának perce. Úgy fájt a világ, vagyis a neuraszténia, s úgy szenvedtem szenvedéseimtől, vagyis az ún. boldogság hiányától. Ez a kényes halálvágy aztán úgy elbújt bennem, hogy a legélesebb füttyszóra sem akart előbújni. Meg akarsz halni? Tessék: itt a világháború! Most aztán könnyű lesz meghalnod, eredj. Nem, nem, nem. Nem így gondoltam. Nem gondoltam komolyan valószínűleg, csak segítettem élni magamat a halál segítségével. Mint a csúzos az erős bottal, úgy jártam az öngyilkosság gondolatával. A halál elvesztette a háború alatt ködét és felhőit és jégvirágait, Atkinson-parfümjét és nemesi koronáját, s úgy elvesztette értékét a képzeletemben, mint a Koh-i-noor, melynek helyébe üvegdarabot csempésztek. A hiúságom meg volt támadva, a halál nem volt az enyém többé, nem volt eredeti békebeli, saját, egyéni, egyetlen, hanem tömegcikk lett, mint a bicikli, s mindenkié lett, mint a gond vagy mint a szeretkezés.

Éjjel, mikor legnyugodtabban olvasok, egyszer csak úgy elkezd a szívem verni, hogy hallom a dobogásokat. Sem a könyv tartalma, sem gondolkozás, se szél, se más zaj nem nyugtalanított, se szívbajom nincs. Ennyire magától jön. Elkezdek rettegni, s azt képzelem, hogy a szobában el van bújva valaki, vagy hogy most mindjárt kopogtatnak, s beállít egy rettentő szomorú s kérlelhetetlen idegen másvilági ismeretekkel. Azt hiszem, ez a halálfélelem.

Meg fogsz halni, igen, és a sírban fekszel majd, mint egy katona, olyan parancsolt állásban fekszel, semmi dologgal nem szórakoztathatod magad, nem fogsz tudni soha aludni, se fölkelni, nem látsz senkit és semmit, nem hallgathatsz soha egy madarat sziszerészni, sem egy patkányt cincogni, egy szót sem válthatsz senkivel többé, nem kérdezhetsz meg senkit, milyen nap van ma, ott fekszel elítélve száz és száz éveken, és folytonosan, éjjel-nappal gondolkozni fogsz azon a bizonyos ideig élt egyetlen életeden, amit fent a földön eléltél, mulasztásokkal, csalódásokkal, fogfájásokkal.

Etelka húgom négyéves korában halt meg. Én hatéves voltam. Etelka halála előtt egy órával mamának azt mondta, hogy vigye a tükör elé, még egyszer meg akarja nézni magát. Mama sírva vitte a karján a tükör elé. Etelka előrehajolt, a kezecskéjével intett a tükörnek, és azt mondta: Etelka, pá! Nevetni akart, alig lehetett hallani. Olyan volt, mint a hold.

Ami életemben jólesett, az mind a halálhoz hasonlított. A sok mély alvás, a néma, majdnem gondolattalan merengés, a mozdulatlanság, a mezőn és tengeren egyedül lét, elsikkadva a végtelenben, a szerelemben érzett világtalan gyönyör, és fájdalomban és rajongásban oly aléltság és oly meseszerű jó, melyben erre az életre rá nem ismertem.

Bágyadhatatlan eleven benyomásom gyermekkoromból a falusi cirkuszból az a bohócjáték, amikor egyik bohóc a másikat agyonlőtte, az agyonlőtt bohóc hanyatt esett, a másik bohóc a halottnak a két kezét a mellén keresztbe akarta rakni. A jobb kéz fenn volt a halott mellén, s mikor a gyilkos bohóc a bal kezet is feltette, akkor a halott bohóc a jobb kezét levette a melléről, s lecsapta maga mellé. A gyilkos bohóc a jobb kezet visszatette, abban a pillanatban a halott a bal kezét csapta le maga mellé. S így ment hússzor egymás után. Az egész cirkusz kacagott.

Nem megyek temetésre. Szégyellem, hogy meghalt egy ember. Szégyellem, hogy itt vagyok, és nem tehetek semmit az emberek halála ellen. Jelenlétemmel nem igazolhatom a halált. Úgy látszhatik, hogy megnyugodtam benne, hogy elfogadom, hogy nincs is talán kifogásom ellene, hogy ez a társam meghalt. A békés temetői szertartás fellázít, a tekintélyes családok hiúságai megundorítanak, a könnytelen barátok, a csacska idegenek, a színészies rokonok, a tolakodó ismerősök, az ünnepélytelen beszélgetők, a prózai szemű unatkozók gyűlöletesek és komikusak előttem – a meghasadó szívű anya vagy férj pedig erősen hat az idegeimre, a szívemre – és ezek láttára szégyellem magam oly mélységesen, nem tudom, milyen jóság vagy milyen hatalom vagy milyen örökkévalóság nevében. Fogadalmam persze már többször megszegtem; nem térhettem ki némely temetésen való jelenlét elől. Nem tudom, milyen nyelven, micsoda szavakkal magyarázni az ismerőseimnek, hogy micsoda gondolatot hordok én, s hogy nekem szabad talán más egekben járni.

Délutáni álomból ébredve, itt találom magam az életben… tiszta rémület és hihetetlenség vagyok. Az, hogy élek, és az, hogy meghalok, szinte egy pillanatban lep meg. A kín megfordul a fejemben, mintha fúrót dugtak volna a szívembe, hogy egy órával ezelőtt is éltem, igen, és már negyvenéves leszek mindjárt.
Nincs, nincs, sohase lesz jogom az emberek közt másképp megszólalni, mint szokás? Magamra vettem a hasonlóság ruháját, a testemhez nőtt ez az öltözet, le nem téphetem magamról… lehetetlen.
Mi ez a hallható lélegzés bennem, ébredő tagjaim, süket vérkeringésem, szívem ismerős kalapácsa, mint az az örök messze kalapálás otthon, Szoboszlón, a kovácsműhely felől…
Ha ez a test lejár, ez az életműködés, akkor elvesztettem a világot, nem látok, nem hallok, nem tudok, nem érzek többet soha semmit. Ez az én fizikai élettartalmam, ez minden?
Kimondhatatlan és határtalan, ami most fáj, nem tudom jelezni se, hisz az igazságom, a jogaim, a megütközésem villámlásai eltűntek a felébredés első másodpercei után, és azoknál a villámoknál láttam a halál tengereit. A testem, kezemmel-lábammal, fáradt szememmel, megtámadott fogaimmal, érzem, hogy nem ez az életem, nem ez vagyok én, ez mind csak az akadályom, a lekötöttségem, a nem tudom micsoda véletlen akut állapotom, internáltságom, kényelmetlen helyzetem, valami üveg, amibe beleöntöttek, vagy egy bicikli, amelyikre ráültettek, és nem tudok leszállani róla…
Nem is érzem a magaménak ezt a testet… úgy nyúlok combomhoz, mintha valaki másnak a lábát tapogatnám meg… semmi közöm ehhez a testhez… sose hallottam efféle szerkezetről…

Számíthatok arra, hogy ha van a léleknek örökkévalósága, nem ezekkel az adatokkal terhelve fog a lelkem a testemből szabadulva itt, azaz a végtelenségben tovább libegni, úszkálni, repkedni? A lélek alatt az eszméletemet tudom érteni, az eszméletem a földi sorsomtól függött, szerencsétlen, fertőzött, vaksi, korlátolt rab, panaszos, elfogult eszmélet volt. Igazságtalan volna, ha a mai lelkem, vagyis eszméletem maradna meg, nem is kérek belőle.
Lehet, hogy személytelen, nevemhez, emlékeimhez nem kötött eszmélet szabadul fel a testemből, mondjuk, az ember, az élet, a világ eszmélete.

1944-ben, egy novemberi hajnalon összeszedték a házunk zsidóit, elvitték egy Csáky utcai házba, annak az udvarán sorakoztattak férfit, nőt, gyereket külön-külön. Teli lett velünk az udvar. Esett az eső, egy 70 éves monoklis öregúr kicsit idegesen szólott a bennünket őrző nyilas suhancok felé: mért ácsorogtatnak itt, mért nem engedik, hogy fölmenjünk a folyosóra, legalább míg el nem visznek, hogy addig ne ázzunk.
Az egyik suhanc erre fölemelte a puskát, mellbe lőtte az öregurat. Sikoltozni kezdtek az asszonyok. A többi suhanc (vagy hat darab) röhögött, s úgy látszik, valamelyiknek a kacsintására őutána mind egyszerre fölkapták a puskájukat, és a tömeg közé céloztak. Csak hogy ránk ijesszenek. De egypár pillanatig úgy látszott, hogy most halomra lövöldöznek majd. Két húgom hozzám futott, összeborultunk, vártuk a halált. Nem volt egy borzadó gondolatom, a szívem nem vert nyargalvást, éppen csak hogy megfeszített idegekkel füleltem, különben moccanatlan állottam, becsukott szemmel; az agyam mintha megállott volna, mint az óra.
Húgaim is körülbelül ezt vallották azután.

 

[A ZSIDÓSÁGRÓL]

(isten) Ki parancsolhatja rám, hogy higgyem az istent: hisz ő maga, az a mindenható nagy isten, nem tud rám parancsolni lám!
Az isten: homályos, talajtalan, kimagyarázhatatlan csuda. Épp olyan csoda a levegő is. Ha istenben hiszek, csodában hiszek, amit nem értek. Majom módra hiszek valamit, amit másoktól hallottam. Ha mondjuk a természetben hiszek, vagyis próbálok hinni, az is csak egy csodában való hit, teremtés helyett teremtődésben.

(isten) Mit vétek avval valakinek, ha nem élek istennel. Ha nem hazudok, nem csalok, nem sértek meg egy gyöngébb embert, nem nézem meg egy sánta lábát vagy egy égett arcú leány égéses orcáját úgy, hogy észrevegye – s nem ölök, és nem vagyok közönyös a mások szenvedései iránt –, akkor mit vétkeztem ember ellen, sőt maga a jóisten ellen is, ha csakugyan van egy fix jóisten. Pedig azt hiszem, azért, hogy ún. ateista vagyok, jobban elborzadnak tőlem a jámborok, mintha gyilkos volnék. Egy háborút végzett katonától eszük ágában sincs borzadni.

Az isten lehet, hogy csak ezen az egy világon ilyen gonosz: lehet, hogy a csillagrendszer többi pontjain más istenek járnak, kik jobban viselik magukat.

Istent hinni: önzés. A fő: hogy én hiszem, és jóba vagyok vele. Emberség ez?

(isten) Micsoda isten az, aki soha kétségbeejtő helyzetekbe szorult embernek nem súg tanácsot, aki éjjel a sínekre tévedt vándort nem rántja vissza, hogy jön a vonat! s aki az ártatlanul bezárt embernek börtönajtaját nem tárja ki azonnal?

(isten) Vallásosnak lenni mily önzés! Behízelgi magát az istenes az ő istenének, nem bánja aztán, ha én szenvedek, nem törődik bűnösök fájdalmával, hitetlenek vigasztalan szívével. Embertelen!

(isten) Talán nem egy, hanem két isten működik odafenn, egy jó isten meg egy gonosz isten. Talán úgy kormányoznak, mint egy koalíciós párt, ketten. Az egyik a jót cselekszi s akarja a világon, a másik a gonoszságokat. Egyik elnyomja a másikat, persze a gonosz isten a jót. Vagy a kettő közül a jót legyőzte már a rossz, s most régen egyedül dolgozik, s lassan átalakítja a világot. Vagy az embereknek nincs is istenük, csak az állatoknak, az az isten is egy nagy-nagy állat. Az ember isteni szándék nélkül valahogy magától keletkezett a földön.

Mégiscsak kell valami istenben hinni, ember nem lehet képes ilyen nagy gonoszságra, ami az élet és benne a sorsok. Valami embernél keményebb és rondább lehet felettünk vagy alattunk, aki ezt mind intézi.

Én nem hiszem, hogy volna egy olyan isten, akit az emberek emlegetnek. Én nem hiszem, nem, nem, nem, nem hiszem azt. Nem hiszem! A homlokom kimelegszik, a szívem döföl, mint egy pata, s ver erőset, zengőt, mint egy harangnyelv – s úgy áttüzesedik, mint a napsütött körte. Szemeim világosságot néznek a világban előre, ünneppel telik meg értelmem, fel akarok emelkedni szinte, s siketen, vakon, szenvedélyesen, áhítattal és ittasan mondom, halljátok, énekelni vágyom, mint valami olvadt zsoltárt, hogy én nem hiszem; én neeem hiszeeem. Szentnek érzem magam e hitemben, hogy nincsen, nem hiszem!

(isten) Bizonyára teéretted naponkint ölettetünk, és tartatunk, mint a megmetszendő juhok.
Serkenj fel, miért alszol, Uram? Kelj fel, és ne vess el minket örökké.
Miért rejted el a te orcáidat? És miért felejtkezel el a mi nyavalyáinkról és háborúinkról?
Mert lenyomattatott mind a poriglan a mi lelkünk, a földhöz ragadott a mi hasunk.

(isten) Nincs bebizonyítva istenről csak létének hiánya.
Mondják, hogy van isten. De hát imádnom kell őt, mert van? Ezt ki találta ki? Attól az istentől nem olvastam ezt a rendeletet sem a városházán a hirdetmények között, sem az utcán a plakáton. Van. Lehet esetleg félnem tőle, mint egy cethaltól, hogy bekap, de miért imádjam, mikor imádni csak valami igazsággal és szeretettel és harmóniával teljes fenomént vagyok képes. Isten csodás teremtését bámulom, rajongok miatta, de szerzőjét nem szeretem. Előfordul, hogy odavagyok egy olyan festményért, melynek mestere egy önző, kegyetlen, utálatos vén ember. Viszont lehet vallásom isten nélkül, sőt ellenére: pl. jóság.

Én éppúgy nem vagyok zsidó, mint a csillag az égen nem zsidó, a kutyatejvirág nem zsidó, vagy a giliszta vagy a föld göröngye nem zsidó.

(isten) Csudálkozom – ha szabad – azon, hogy költő s eszes férfi, mint Wilde, művelt nagy jellemű nő, mint Eleonora Christina dán hercegnő, más nem történeti szenvedők, megszégyenítve, betegen, reménytelen, igazságtalanságtól elgázolva, Istennek kezdenek udvarolni. Hiszen ilyen állapotban láthatja az ember legtisztábban, hogy isten nincs, stupidnak látszik ez a megtérés előttem. Úgy ragaszkodnak az istenhez, mint az álomhoz, ami nem akar teljesedni, s egyre kevésbé teljesedhet. Mánia ez. Én is ilyen lennék, ha bezárnának, s halálos nyavalya venne elő? Lehet, én is elhülyülhetek. De most még megvan az eszméletem, és előre tiltakozom magam ellen.

A test zsidó vagy a lélek? Részletezni. Igen, a test zsidó. A lélek levegő, közös minden más emberrel. Aztán fordítva. Van zsidó lélek, és abszolúte elütő test a zsidóságtól.
Végül: akinek se a lelke, se a teste nem olyan. Az is zsidó? Azt mondják neki. Zsidó tehát. Vád ellene. Afféle, mintha kémkedéssel gyanúsítanak valakit, aki nem kém. Rossz helyen járt.

(isten) Nem értitek, hogy az embert nem akarom cserbenhagyni, amikor azt jajgatom, mint az égő tető, s azt suttogom, mint a téli szél, hogy: nincs isten. Az emberért teszem. Az emberek miatt. A púposok és az üldözöttek, a nyomorékok, a megszégyenültek, az unatkozók, a buták, a csúnyák miatt, akiken nem segít, akikkel nem törődik, akikkel nem akar semmi jót! Hát hogy lehet istenem az, aki ilyen világot szerkeszt?

Megszűnik egy nyelv… élő nyelv ez? Hányan beszélik? Annál szebb, ha nincs zsidóság – az tudós lesz, aki még beszéli, mint aki a szent szanszkritot és chaldeust tudja.
Tele van bölcsességgel, költészettel, lehet egy tanszéke. Íme egy szerencsés állást kínálok az örök szerencsétlenség helyett.
Elolvadni! Levegővé válni, növénynemesítéssé válni. Ha érték vagy, ha fölény vagy, ha ideális vagy, nem lehetsz önző. Nem te vagy a fontos, az emberiség, a mindenki!
Minek legyen még egy nemzet, a zsidó! Nem elég van? Egy háborús chance-szal kevesebb, egy nemzet. Hol laknál? Palesztinában. Távol Londontól, Velencétől. Mikor lennél ura annak a földnek igazán? Ott az arab is! Nem lennél angol gyarmat, nyomorult züllött arab? Légy a világon, a fájdalmad élni fog, szonettek lesznek belőle és hegedűstaccatók, chaconne-ok.

Mindenki tudja, hogy zsidó vagyok, csak én nem.

Az antiszemitával szemben a tűrő, megbocsátó, ellenségét szerető zsidó: az igazi keresztény.

Ha minden élőlény fivére vagyok, minden vallást viselnem kellene velük együtt, buddhistának is kéne lennem, mohamedánnak is, meg bálványimádónak is, mint a vadember.
Vagy az egész isten, aki mily luxus, mily kényelmi kérdés az életben. Az élet azzal telik el, hogy nincs pénze az embernek. Az isten nem ad pénzt. Nem segít, a bank segít, a kiadó segít, a jó barát segít, ha segít. Az isten nem szokott segíteni. Semmit nem érünk vele. A hit tart meg, az ad reményt. Hiába, csak nincs pénz! Nem lehet élni.
Nem emlékeztek azokra, akik fölakasztották magukat? Hát akik éhen vesztek, nem olvastátok? Ki tudja, mennyit imádkoztak, míg a szájukat volt erejük kinyitni könyörögni?

Nincs magyarabb, mint én. Én maga vagyok a magyarság. Minden meghal, én nem, mert az én életem dal, napfény, természet, levegő, ami megmarad, ha a föld elrothad is.
Hogy nem harcoltam, hogy nem vitézkedem? Nem csak az a magyar, az a halál. Én az élet vagyok. Még a csupa győzelem is öli a nemzetet, hiszen a győzők is elesnek. Én a béke vagyok, mint a nótáik, mikor gyerekek születnek, mikor lakodalmas szekerek kergetik egymást, mikor szeretnek, részegeskednek, szántanak-vetnek, csókolóznak.
Aki a hazát emlegeti, az kételkedik a hazában. Nekem nem kell emlegetni, én magam vagyok a haza.
Nem csak olyan magyar van, aki katona, aki öl és megöleti magát. Van gyerek, asszony, öreg, béna, beteg stb.
Én megpróbáltam, nem sikerült.

Haza. Mi a haza? A földje? Nem ismered. A kőzeteit megtanultad? A föld anyagát tudod, miből van? Belenéztél a földbe? Kíváncsi vagy rá? Mikor temetnek sírba, mikor kutat ásnak stb. Mi mindent látsz ott! Szereted? Elnézed, hogy megfagy télen, nem sajnálod, örülsz, hogy ródlizhatsz, korcsolyázhatsz.
És ez a föld magyar? Németországban nem éppen ilyen? Csehországban, Angliában, ahol akarod. Az ég a föld felett, az csak nem magyar? (De igen, az alkonyat, a csillagrendszer elnevezése a pásztornyelven.) Én tudom, de te nem tudod.
Mi a haza? A múlt, a történelem. Ismerted azokat az embereket? Zrínyit, Hunyadit. Ismerted az utolsó zsellért, ismerted a hajdút, akit a török karóba húzott? Én azt is szeretem, nem csak a díszmagyart.
A haza a jelen. Az embertársaid. A nyelv, a virág, sóhajaid, a reggelek, éjszakák álmai s álmatlansága.
A föld ellenséged. Elcsúszol rajta, s eltörik a lábad. Az égből villám sújt le, megöl.
A levegőből bacilusok özönlenek a szádba.
Benned van a haza.
Mégis, a szemed mit lát egy tájon. Én nem látom azt?
Ezerszer inkább, mint te.

Rám fogják, hogy zsidó vagyok. Mintha rám fognák pl., hogy hegedűművész vagyok. Én nem tudok hegedülni.

Nem igazság, hogy csak az emberre teszik rá azt az etiquettet, hogy: ez zsidó.
Éppen a legérzékenyebbre, aki a teremtésben már tud szenvedni.
Miért nem osztják be az állatot is? A nyájnak 6 vagy nem tudom hány percentjére rá kéne sütni egy bélyeget a gazdája jele mellé: zsidó juh. Zsidó kutyákat kéne választani. Bizonyos fákat, virágokat stb. is zsidónak kéne tartani, hadd szenvedjenek együtt az emberekkel, akik ki lettek különítve zsidóknak.
A rózsás kertben kis fatáblácskákkal meg kéne jelölni, melyek itt a zsidó rózsák, ahogy gyönyörű lányokra is rá van mondva, hogy zsidók. (Ezt részletesebben, meghatóbban.)

Nem a szenvedést (mert hisz többet szenvedhetek a lépésemért, mint eddig), a hazugságot nem akarom tovább cipelni magamon, magamban. Nem vagyok zsidó. Mesélik nekem. Nem hiszem a meséket, legföllebb szépnek tarthatom.

Egy más korhoz, más éghajlathoz, társadalomhoz, világfelfogáshoz, idegzethez, más lényhez szabott vallás, mint ami most egy átlag európai ember.
Halvány tűnődései a készülődésemnek. Nem jobb volna nyugodtan, jó modorúan élni, rezignációval?
S hátha meghaltam volna háborúban, spanyolban, autón vagy akárhogy? Vár ez énrám, hivatásom, megbízatásom ez nekem?
Igen, néha ezt érzem, ezért születtem talán. Erre jó a csalódott, felháborodott életem. Talán azért születtem zsidónak, hogy én legyek a mértéke ennek az egész lehetetlenségnek, én, természetesen én jajduljak, én verjem meg a dobot, én ragasszam ki a forradalmi plakátot.

A zsidó büszkeség (büszke vagyok rá). Mintha azt mondaná valaki tehetetlenségében: büszke vagyok rá, hogy szívbajos vagyok.
A faji büszkeség gyerekes, megható. Én a magam részéről nem vagyok rá büszke, hogy zsidó vagy hogy magyar vagyok, vagy nem volnék rá büszke, hogy angol vagyok – az ember a büszkeséget átengedheti a hátaslónak. Az ember büszke lehet egy szép cselekedetére, egy jó választására vagy a becsületére. De a büszkeségnek passzív méltóságnak kell maradni, nem gesztusnak vagy frázisnak. Az, ami nem az én érdemem, fáradságom, az, hogy magyar vagy angol vagyok – szóval mással szemben nem fitogtatom semmi szerencsémet.
A magyar, ha angolnak születik, arra büszke, hogy angol, s vice versa. Szóval ne majomkodjunk.

Fiú koromban… belenéztem az Értesítőbe meg az én bizonyítványomba, nevem mellett izr… Mit is éreztem? Nem tudom. Annyit emlékszem bonyolult merengéseimből, hogy rossznak éreztem, ítéletnek, olyasminek, mint a szekundát. S nem lázadtam, nem, nem is csodálkoztam valami elevenen. Elfogadtam, hogy szegény sorsúnak születtem. Így fogadtam el, hogy zsidónak születtem. Láttam, hogy vannak szegény sorsúak és gazdagok, vannak keresztények és zsidó sorsúak. Istenem, én a rövidebb szál gyufát húztam.

Emberek csinálták a vallásomat, akármilyen régen. Akármilyen régen élt emberek, mégis hozzám hasonlók; hogy bízhatom rájuk az istenemet? Magam akarom választani a hitemet. Jogom van hozzá. Nem lehet hitbe születni, csak fajba. Embereket rázok le a nyakamról, nem istent. Emberek verdiktjeit, látatlanba hozott ítéletét föllebbezem magamhoz, az időhöz, a világossághoz, a szabadsághoz! Zsidóság: elfogadhatatlan sors.

Reform. Istent nem értem. Egy emberhez, az éghez orientált emberhez fűzöm a szívemet – Jézus Krisztushoz. Őt megértem, vagyis sejtem, mert két lábon járt, beszélt, a szívemből beszélt. Krisztus Mózes utáni strófa a költeményben, mely a földről az égbe zeng. Krisztus haladottabb, Krisztus világító test, modernebb Mózesnél.

Olyan istent hordjak magamban, aki hetedíziglen bosszút áll? Énnekem a megbocsátó, megértő istenre van szükségem, elnéző, simogató jó barátomra. Humanizált isten kell.

A cigányt, a négert, az Angolparkba hozatott zulukat, akiket reklámkocsin visznek körül a városon fehér nemzeti (vagyis faji) leplükben, fájdalommal, irtó sajnálattal nézem. Ez a meghatottság bizonyára zsidó dolog bennem.

Nem volna szebb, lemondásaimhoz illőbb szemérmesen, az égbe nézve szenvedni (mint Szent Ágostonnak), tűrni, elnézni a sorsnak, hogy zsidónak osztott be? Ezzel példát adni az embereknek, hogy: látjátok, én ezt is elviselem, mosolyogva, nagylelkűen.
Nem. Ez mint a betegség, mellyel a leglemondóbb lélek is orvoshoz megy. S majdnem becsületügy. Nem engedek magamon hazugságot száradni. S nem csak az én ügyem, igazságom ügye, melyet a világon kell szétfeszítenem, mint madárnak a szárnyát.

Zsidó a gyöngeségem? Az asszonyok, akik gyöngék, mind zsidók? A belátástalanságom zsidó? A gyerekek, akik nem látják be a rendet, azok is mind zsidók? Az asszonyok, akik pacifisták, azok is zsidók? Aquinói Tamás, Assisi Ferenc, zsidók ezek, drága szentjeim!

Bennem annyi a zsidó – mondjuk 6 percent, mint Magyarország lakosságában.

Ennek a mai antiszemitizmusnak a szemébe nézni olyan, mint a revolver csövébe nézni, ha rád szegezik. Nem várhatsz napfölkeltét abból a fekete csőből, úgy nem várhatsz szeretetet, emberséget, megértést ettől az antiszemitizmustól.

Kifogásaim: nekem nem kell a kóser, nekem nem kell Jeruzsálem, én az európai négy évszak neveltje vagyok, a lelkületemnek kell az ősz, a hó. A hűs tavasz, a novemberi köd és sár is kell nekem, azon filet-t, batikot, valenciennes-t élvezek. Én európai vagyok.
Félzsidó, harmadzsidó, tizedzsidó legyek? De mi üdvöm nekem a zsidóságomból?
A szenvedés, az, hogy üldöznek érte, csak az? Jó. Ha nem ismerném a szenvedést, a szégyent, a fájdalmat magyar sorsomból, akkor kapva kapnék a zsidóságon, akkor inhalálnám mohón, akkor siető lépésekkel indulnék a szenvedésnek eme mesekertjébe, a zsidó felekezetbe.

Nem, nem akarok a zsidó temetőben feküdni, ott nem tudok felkiáltani, protestálni, az igazamat az égre trombitálni! Akárhol, akármilyen árokparton, szemétgödörben, mindegy; csak az borzaszt, hogy a végtelenségek végtelenjén át a tévedést és hazugságot őrizzem összeszorított fogaim közt.

Szeret engem a hazám! Szeret! A virág ideadja a szagát, a föld kenyeret ad, és sírt fog adni, a magyar földön született kutya nyalja a kezem, emberek is szeretnek, az is, aki tudja, hogy zsidó vagyok. Csak az én belső hasadásom a kérdés. Nem lehetek két nemzeté, két hazáé.

A madárnak két hazát adott végzete. A zsidónak egyet sem adott. Van egy valóságos hazája, az imaginárius haza lesz a számára, mert nem akarja neki elhinni, hogy édes hű fia – van egy imaginárius hazája, amelyet nem ismer, nem ért, nem érez.

Csodálatos… az antiszemita láng most lobbant fel, Trianon után igazán. Mikor egyebb volt a zsidó minden más magyarral, hisz Trianon minden magyar sötét életrajza. Tragikus!

Az imádság (teli Jeruzsálemmel) felületes, hiszen senki komolyan nem érzi, amit imádkozik. A szépsége ragadja el, a misztikuma. A babona fekszi meg a lelkét a hívőnek. Terror alatt van. Ő maga nem tud szelektálni az imádkoznivalóban. Ha kivesszük az idegen, messze, elmúlt államba való nosztalgiát az imádságaikból, ami marad, az minden keresztény felekezet templomában elimádkozható, magyarul. Tehát csak az illetéktelen, helytelen álmot kell kivenni az imákból.
A böjtök legnagyobbrészt hazafias böjtök.

A vallásom… talán rám bíznák, mennyi s milyen istent hiszek?
A fajból pedig érezni kéne valamit, nem? Itt születtem, itt született valamennyi ősöm, amennyit sejteni lehet, amennyiről tudok – a szépapám nagyapjának is magyar volt az anyanyelve, magyar levegőt szívott, magyar állat húsát ette, magyar állat tejét itta, magyar bors, só, paprika, petrezselyem, saláta stb. fűszerezte az eledelét, az arca itt hasonult (ha ugyan nem Árpáddal jött be) a magyar arcokhoz, a természete a természetükhöz, bort szeretett, danolta a nótáikat – hát nekem égbekiáltó meglepetés volt, mikor tudomásomra adták, hogy én más faj gyermeke vagyok.
Hogy a faj tagadása is faji tulajdonság? Ez új paradoxon. De belemegyek. Segít nekem. Akin a fajta látszik, s tagadja – szerencsétlen, az menekül egy másik fajba, ki lehet nevetni, de hiszen ő az első lépés, a nehéz első lépés. Ő összeházasodik egy magyar lánnyal, a tizedik unokája biztos nem lesz már zsidó fajta.
Nekem meg nincs egy gondolatom, ösztönöm, mozdulatom, ami zsidó fajbeli. – Engem kisajátított ez a vallás, ez a faj. Mint egy bitang juhot, elfogott, s rám sütötte a maga tüzes vasát. (De ez belül nem hatott rám.) De akármi zsidó maradt bennem, azt nem szégyellem, hiszen az nem szégyen, csak alkalmatlanság, balszerencse, mikor egyszer ennyire nem ünnepelt ez a vallás.

Hadrián császár kivégeztetett egy zsidót, mert az köszönni mert neki. És nemsokára kivégeztetett egy zsidót, mert az nem köszönt neki. – Hol itt az igazság? – kérdezte tő-
le egy bölcs. „Én nem igazságot akarok – felelte Hadrián –, én zsidókat akarok ölni.” (A Talmudból.)

Hallgatni, ez a vége az életben annak a komplexumnak, amit az ember zsidósága jelent.

Durvaság volt a sorstól, hogy zsidónak osztott be. Erősebb emberekkel szabad csak tennie.

Hazafias, hazafiatlan, hazafias, hazafi – ezeknek a fogalmaknak meg kell szűnniök. Arról az emberről, aki lát, nem szokták – pláne dicsérőleg – megállapítani, hogy nem vak.
Hazafiatlanságot egyet tudok megállapítani, azt a katonát, aki katonai titkokat bocsát áruba ellenséges országnak.
Még itt is, a hazaárulás terén el tudok egy isten feletti igazságot képzelni. Valaki a békéért – ha még nem örök béke – teszi tönkre a hazája háborús terveit, érdekeit. Minden ország teli lesz ilyen hazaárulókkal.

Ha van isten, ha az olyan, amilyennek én követelem, lehajol, amikor büszkén kifeszülök itt, megveregeti a vállam.

Zsidónak lenni szamárság.

A régi ötlet: hogy osszák fel egyenlően a zsidóságot a lelkek közt, szolgáljon egy évet mindenki.
S hogy a felnőtt zsidót vegyék valami esti kurzus alá: magyarázzák meg neki, mi az a zsidóság, hisz ő nem tudja. Vigasztalják valahogy, hisz a templomba nem megy, nem imádkozik otthon, ha tenné is, nem érti a hipnotikus héber mondókákat, próbálják megértetni vele, hogy csak valami különös erkölcsi tartalma van. Mert nem tudja, miért szenved ilyen ostobán.

Kik térnek ki, és kik nem? Van itt egy kis rendetlenség. Rothschildnak nem kell kitérni, ő úgy is Rothschild, sőt csak így Rothschild. De Rothschildon alul a bárók kitérnek. De még van zsidó báró is. Az arisztokraták érintkezni még érintkeznek – kivétellel – zsidó báróval, de házasodni már nem házasodnak például. Az érintkezésnek is vannak demarkációi. Pl. elmennek egy zsidó báró estélyére, de nem hívják meg azt a zsidó bárót az asztalukhoz. (Olyan is van, aki meghívja? Talán.) Meghívja a bankárt, akivel financiális tárgyalásai vannak. A híres hegedűst is, koncertezni, csakúgy, mint a bűvészt, de ez még nem társadalmi érintkezés. (Végignyomozni ezt a kérdést.)

Vajda János – özvegye szerint – át akart térni a zsidó hitre. Feleségét is magával akarta rántani a zsidóságba. Jártak tanulni a zsidó hittant. Azon múlt a dolog, hogy a zsidó hitközség ragaszkodott a körülmetéléshez. Vajda ekkor ötven éven felül volt. Úgy látszik, kicsit őrült volt mégis Vajda János.

Spira munkácsi csodarabbi a lányát férjhez adta; hetedhét országra szóló lakzi volt.
A Fox-gyár elküldte fotóriporterét. A csodapap belebeszélt a felvevőgépbe. Ezért a szent zsidók sajtója támadta. A pap sürgönyözött a Foxnak, hogy nem szabad kiadni a felvételt. A Fox fütyölt rá. A csodapap megátkozta a Foxot.

Erős embernek való. Én gyönge vagyok. Olyan gyönge, hogy az is fáj, ha simogatnak… Hát még ha püfölnek.

Nem érzem magam zsidónak. Vállalom, de nem érzem. Ehhez, barátom, zsidónak kéne lenned, hogy elhidd, hogy úgy érezd, vagyis ne érezd zsidóságodat, tapogasd, kérdezgesd, ásd fel, és kutasd át magad… és aztán te is csudálkoznál, mint én, mi ez, honnan jön ez ebbe a szervezetbe, pszichébe, ez az adat, ez a tulajdonság, ez a különbség? Éppúgy nem vagyok zsidó életemben, mint halálomban nem leszek, a sírban a csontom.

Jó. Csakhogy az ember nem „születik bele” vallásba. A vallást ráadják, mikor megszületett.
A bárány se születik bele a gazdájába. A birkaságba születik bele. A legelésbe, a teremtésbe, a vad nyers életbe. Rásütik a bélyeget, megcsipkézik a fülét. Ennek meg ennek a gazdának a birkája vagy. A zsidó istené.

Keresem, keresem magamban a zsidót. Találok a zsidó bűnök közül csakugyan nem is egyet: gyengeséget, harciatlanságot. Kommunizmust nem éppen, de az önfeláldozásig való testvérérzést a többi emberrel. A pénz uralmától való halálos borzadást. Béke és szeretet vágyát, amely minden országhatárt elmos, mint az özönvíz. De ezek a Krisztus nevű zsidónak a bűnei.
A gesztusokat, melyeket idegességemben teszek, ti ítéljétek meg, zsidó fajú taglejtések-é, én csak annyit tudok, hogy minden ideges embernek nyugtalanabbak a mozdulatai, mint az idegtelenekéi.
Soha nincs pénzem, az még idegesebbé tesz persze. Orromban, fülemben, lábam hajlásában, hangom színében semmi zsidót sem találtak, akik ismernek. Új ismerősök szidták előttem a zsidót, fel kellett őket világosítanom, hogy zsidó vagyok, nem illik ezt hallgatnom.

Tőlem sokszor kérdezte valaki: maga ugye nem érzi? (Dehogynem.)

Az okoskodásom, az igazságom, a magyarságomért való harcom olyan, mint a légy vergődése, aki megragad a légypapíron. A zsidóságba ragadtam, hiába rángatom szárnyaimat. El kell halnom.

D. grófné, kinek kastélyában egypár napot töltöttem, egy ebéd után (kézimunkázott, kis társaság), szóba hozta az istent.
– Ugye, szükség van istenre?
– Ó, igen – mondom –, az isten nagy szerencséje a léleknek.
Rátértem, rá kellett térnem, hogy zsidó vagyok, amit ő persze tapintatból elkerült… s akkor azt mondta: ha istennek én is szükségét érzem, miért maradok pogány? (Mármint zsidó.)

Én egész különös fajokat látok.
Az isten nem minden embert teremt a saját képére. Némelyik embert a disznó képére teremt, némelyiket a ló képére, némelyiket a juh, némelyiket a fóka, némelyiket a rhinocerosz meg a krokodilus képére. Ezek minden nemzetben egyformán hasonlítanak Európában meg Amerikában.
Nem külön fajok ezek a disznó-, kecske- meg krokodilfejűek? Állatember-fajok.
Láttam kistisztviselő, koldus, paraszt, munkás, soffőr, katona, pincér, színész stb. foglalkozást, minden nemzetben egyformákat.

Úgynevezett költő voltam, nem választottak be a Társaságokba, nem hívtak meg soha a miniszterelnöki, kormányzói fogadóestékre. Az irodalomtörténészek, akik életemben a könyveiket kiadták, vagy elhallgattak, vagy egypár sorban elintéztek hamisan, ellenségesen. Úgy éreztem magam, mint az énekes, aki taps nélkül énekel egész életében, úgy láttam, hogy háttal fordul nekem Magyarország, és bedugja a két fülét.

„Elhagyta ősei hitét.” (Hány ilyen frázissal terrorizálják az embert életében!) Csak én tartozom őseimnek? Mért nem vigyáztak arra a hazára, hogy el ne pusztuljon, és én ne legyek menekült, számkivetett, üldözött, pórul járt!?

Az én hazaszeretetem suttogás, mint a szeretőké, s hallgatás, mint a szeretőké. – Nem szabad, mert nem illik, komikus volna, ha én is őseim gyanánt említeném Árpádot és Álmost vagy a török alatt szenvedő magyarokat.

Van nekem hazám, és én annak a legédesebb gyereke vagyok. Összebúvunk, kinek mi köze a mi szerelmünkhöz. A nádasa nekem szeret susogni, a szó, a nóta, az emberek íze, szép szavak, közmondások, káromkodások – kinek szólna a lelke, zamata, humora – ki érti, érzi jobban? Nem tudok csak magyarul udvarolni, susogni bizalmas együttlétben avval, akit szeretek; nem tudok nevetni, csak ha magyarul beszélek; nem tudok verset írni csak magyarul stb.

Az emberekért jajdulok, én jobb zsidó vagyok mindnél. Nem bírom a szenvedést nézni. Ki akarom őket venni az isten kezéből, aki szenvedteti, a zsidó isten kezéből.

Zsidó tanárok, irodalomkutatók, rajongói a magyar nyelvnek, kultúrának! Áldozatos némelyiknek aszkéta élete. Mintha meg akarnák hálálni a buzgalmukkal, hogy a magyarság kenyeret, polgárjogot, megbecsülést adott nekik. Bennem ebből a hálából semmi sincs. Magyar vagyok, mint akárki más magyar. Nem tudok belátni semmit, amit tán be kéne látnom ezen a világon. Ilyen vagyok, mit tegyek.

A lengyel nemesektől vették részint meg, aztán át a szent zsidók azt a strámlit (hernyósapkát) és kaftánt, fehér harisnyát, csizmát, amit mi falusi zsidó gyerekek mint zsidó díszruhát csudáltunk a csodarabbin. Szóval ez a leghűbb és legbigottabb zsidó ünneplő, amely szinte szentté teszi a viselőjét, az elnyomó lengyel díszruhája. Semmi köze a régi Palesztinához.

Nem olyan egyszerű, be kell látni, zsidóból kereszténnyé lenni, mint reformátusból katolikussá. Itt egy olyan terrorja van a hagyománynak, olyan beléje nevelt választott nép küldetésérzet, szent nép tudat, ami vakon uralkodik a legprimitívebb zsidóban is, aki tojással kereskedik vagy ügynökösködik, és akire nem lehet ráfogni, hogy a többi népet tanítja a földön. Meg kellene értetni velük, hogy már betöltötték a hivatásukat mint zsidóság.

Nem érthet, nem fogadhat el engem egy párizsi író. (Elmesélni, mit nem írhatok én itt.) Ő szabad, ő francia – a haza náluk más fogalom. Aktív, mert betegei vagyunk és voltunk mindig Európának. Én magyar vagyok. Nem is kívánok más lenni. Nekem olyan magyarnak kell lenni, amilyen franciának a nem zsidó franciának sem kell lennie.

A spanyol táncosnővel való esetem. Megkérdezte egy fiakkeren való kirándulásunkkor, még az udvarlás alatt (amely két napig tartott), hogy nem vagyok-e zsidó véletlenül? Elszomorodtam, ez volt az első megrendülésem talán ebben a vonatkozásban életemben. Nevettem. Valahogy nem feleltem. Többet nem tért rá vissza. Magam mondtam meg neki, mikor felvitt hálni, az első ölelkezésünk után. Most már nem szeretsz? – azt mondta, sose szeretett zsidót, csak pénzért, sokért… Ezért kérdezte – bocsássak meg neki. „De ha tudtam volna, hogy zsidó vagy, nem lettem volna a szeretőd. Most már mit csináljak, szeretlek.” – És akkor beszéltem neki kicsit, nem emlékszem már, hogy mit, olyasmit, hogy ez állati probléma, nem méltó emberekhez az ilyen kérdés… sokat nem is beszélhettem, mert elkezdett csókolni; nagyon csókos volt.

(háború) Háttal akartam fordulni magamnak. Vállalni akartam, amit embernek próbálni kell. Meg fogom tenni valahogy, ahogy a többi… azt képzeltem. Lehet. Nem voltam egész beszámítható. Mert a harag, mint a kéj, a kétségbeesés is furor brevis. Mert kétségbeesett az ember, aki vagyok. Bátor is, gyáva is vagyok, mint más. De ez más kérdés. Szabad ölni, de nem tudok. Irányzék, lövőszög stb…. Elhülyültem. Kérdezzék meg, ma is itt vannak, akikkel voltam, golyók fütyültek a fülem mellett… Vállalom ma is örökre a háborútlan hitet. Ha ez zsidó, vállalom. Ha csak a zsidó volna pacifista, meg kéne mondani. Mindenkinek át kéne térni, hogy a békét megmentsük a világnak. Nem biztos, hogy jó sokáig élni, ágyban halni – a háború a halál miatt van, talán az a legjobb? Nem, nem, nem, ahogy gyakorlatra kerül – nem, nem, nem! Ostoba öngyilkosság, rabság, szégyen, csúnya, csúnya, csúnya. Csak a hideg verejtéket látom, csak a gennyszagot érzem, az apák, gyerekek, nők sírását, megőrülését láttam, látom. Nem, nem, nem.

A nemzet… ez az óriási macska, amely elnyávogja magát, ha valahol a farkára lépnek.

1937, az antiszemitizmus mélypontján Munkácsi Bernát, Kertész Manó, Kúnos Ignácz nyelvészek egy kávéház zajában cseremisz–török–japán–finnugor szavakat sütögetnek egymásra… magyar nyelvkutatás.

Egy szegény lúdtalpas zsidó pincér. Nagyságos uram, én csak annyit mondok, éppen elég volt hatezer évig kiválasztott népnek lenni, most már válasszon a jóisten másik népet.

Diskurzus zsidó munkások közt a bútorgyárban. Ők se tudják, meddig tűrik őket.
– Én mérget gyűjtök. Beadom a feleségemnek, gyerekeknek, minek éljenek, a végén én veszem be.
– Jaj, jaj, nincs is már annyi méreg, amennyi kéne. Gondolja el, Németországban, Ausztriában, Csehországban mennyi zsidónak kell.
– Na, ha nincs méreg, emelet mindig van.

Az Úr kicsi népet választott. Miért nem nagyot? Ott volt Egyiptom, Perzsia, Assyria, Róma népe. Úgy látszik, a kicsit jobban számon lehet tartani, ráncba szedni, megnevelni, kifinomítani. Ma is ha választottnak óhajtod érezni magad, ne légy közönséges nagy nép, az, amiből sok van, olcsó, unalmas, nem? És így ápolhatsz békét, tudományt, egymás szeretetét, hiszen össze vagy jobban szorulva, jobban megismerheted egymást stb.