Szabó Márton István

METSZETT FENYŐK

Závada Péternek, első könyvére

Fenyők állnak a kertkapu előtt, belül-
ről vigyázzák a bejáratot. Örökzöld
fák, és állíthatom, hogy amit sikerül
magukból megmutatni, az örömmel tölt
el minden fogékonyabb növénykedvelőt.
Aztán eljön az idő, mikor a fa már
magát árnyékolja, és a lenőtt,
régi, száraz ágakat lemetszik, s habár
ilyenkor a fa alól rendszerint elő-
kerülnek az elveszettnek hitt emlékek,
egy lemetszett ág többé már sohasem nő
ugyanúgy vissza. De talán bekerülhet
a város szerveskomposzt-körforgásába,
és melegíthet egy kisebb közösséget.
Hát érdemes metszeni, remélni, hátha.
A fenyőt mégis legtöbben levelének
színe miatt szeretik, mert van, amit csak
a fenyők tudhatnak. Azt, hogy a metszés
elkerülhetetlen, és hogy mulandóak
a levelek. Tudják, de őszinteséget
csak csenevész fák engednek meg maguknak.
Ők tudnak valamit e ritkán felfedett,
titokzatos törzsről.