Radnóti Sándor

A DENEVÉR BABONÁTÓL
AZ ÓVATOS KÉTELYIG

Magyar László András: A kapzsi hóhérné.
Történetek nőkről a 16–17. századból
Gondolat Kiadó, 2012. 202 oldal, 2490 Ft

Magyar László András kötete különös könyv. Olyan XVI–XVII. századi traktátusokból válogatott szórakoztató vagy annak idején épületesnek tartott történetbetéteket, amelyeket ma már senki nem olvas, szerzőiket senki nem ismeri. Azaz csak a szaktudósok, amilyen Magyar László András is. (Ezenkívül költő és szépíró is.) Ám szaktudós voltát most háttérbe akarta szorítani, s csak a legszükségesebbre korlátozni, ezért megelégszik a szerzők kislexikonával s egy-egy magyarázó lábjegyzettel, s még azok egy része is kevésbé tudásunk gyarapodását, mint inkább szórakozásunkat szolgálja. Továbbá a fordításban a teljesen kollokviális maiságra törekszik – van abban happy end, nőcske, hölgyike, nyanya, mocskos kurva, „belém vagy esve” és így tovább. Még az egyházfi szót is mostanában elterjedő értelmében, mint papi személyt és nem templomszolgát használja. Petőfi még nem így tudta.
Mégis, magának a gyűjteménynek van valami régies íze, amit leginkább az egykori kalendáriumok anekdota- és kuriózumkollekcióihoz hasonlítanék, miscellaneához, vegyes közleményekhez, jó magyar szóval holmihoz.
Alcíme szerint nőkről szóló történetek vannak itt összegyűjtve, s valóban, a nőkkel kapcsolatos előítéletek lajstroma is kigyűjthető belőle, s azt is láthatjuk, hogy ezek az előítéletek búvópatakként jórészt elcsordogáltak máig.
Bár sok minden változott. A boszorkány nőnemű (hímnemben, ha már, ritkán: boszorkánymester), de ma kevésbé a varázserejű gonoszságot, mint inkább az ördöngös rátermettséget, talpraesettséget párosítjuk hozzá. Igaz, különösen idősebb hárpiákat is ezen a néven emlegetünk, mondván, hogy X-né vagy Y igazi boszorkány, de sűrűbben beszélünk – nőkről szólva – boszorkányos ügyességről vagy épp kedvességről.
Nem így a XVI–XVII. században. A könyv érdekességei közül ezt a szálat szeretném fölfejteni. A két évszázad sok egyéb mellett a Malleus maleficarum-nak, a Boszorkányok pörölye című könyvnek a két évszázada. 1487-ben adták ki, de baljós sikerkönyv volt kétszáz éven keresztül, megannyi boszorkánypör és kínvallatás útmutatója. Nemcsak szabályozta és rendszerezte a boszorkányok üldözését, hanem elő is állította, mondhatni kitenyésztette őket – rászoktatta az embereket, hogy a megmagyarázatlant vagy megmagyarázhatatlant az ő létükkel és ártó tetteikkel magyarázzák.
Magyar László András olvasókönyvének boszorkánytörténeteket felidéző szerzői is mind olvasták ezt az inkvizíciós segédletet. De érdemes követni viszonyukat ama világlátáshoz, aminek terméke és termelője volt. A spektrum széles a habozás nélküli bizonyosságtól, hogy minden lehetséges, egészen az óvatos kételyig, a korlátozott racionalizálásig.
Martinus Sebaldus, akiről keveset tudni (de neve eszünkbe idézi a közelmúlt egyik legnagyobb íróját), 1633-ban minden kételkedés nélkül meséli el két „ördögringyó” történetét, akik – egy középkorú özvegy és egy vénség – az ördöggel háltak, s a fiatalabb kamasz fia révén akartak sátáni praktikákra szentostyát szerezni. De elbeszélése föltárja a mechanizmust, ahogy a kis korai Scharf Móric kicsikart és betanított vallomása alapján vádolják meg az anyát s annak kínvallatás utáni vallomása alapján az idős asszonyt. Aki sokáig tagad, s úgy látszik, akkor is megőrzi tartását, amikor a kínvallatás nyomán elismeri viszonyát a Sátánnal, de másokat nem vádol be.
Gerardus Stumpfius viszont 1548-as Svájci króniká-jában történetet ad elő egy szabólegényről, aki leereszkedve egy barlangba, kígyó alsótestű gyönyörű nővel találkozik, aki elárulja, hogy boszorkánysága miatt változott szörnyeteggé, de egy érintetlen erényű ifjú három csókja megválthatná. Két csók el is csattan, de a szabadulás reménye miatt a kígyónő olyannyira hányja-veti magát, hogy a szabólegény az utolsó elől rémülten elmenekül. „Ugyan ki ne látná – teszi fel a nagy tudományú Stumpf a kérdést –, hogy itt csak képzelgésről volt szó?” De a felhorgadó reményt ellankasztja az ezt követő megfontolás: „Ez a fiatalember kissé agyalágyult lehetett, vagy még inkább az történhetett, hogy egy kísértetféle démonnal csókolózott, aki a harmadik csók után biztos magába nyelte volna.”
Paulus Grillandus, aki a boszorkányok szexuális életének volt a specialistája a XVI. század első felében, a szentostyával vagy keresztelőolajjal űzött szerelmi varázslásról ír. Szégyentelen asszonyok „saját állításuk szerint olajjal bekenve ajkukat csókoltak meg bizonyos férfiakat azért, hogy szerelmüket felébresszék. Persze [?] minden kísérletük kudarccal végződött, s tanúja lehettem annak is, amint elnyerték kihágásuk méltó büntetését”.
Erasmus Francisci von Hohenlohe hatalmas életművében – mint most megtudtam – még egy Magyarország-leírás is találtatik. 1684-es kuriózumgyűjteményében – legalábbis abban az esetben, amelyről mesél – a babona lelepleződik, s kiderül, hogy amit a megrettent gyászoló gyülekezet sátáni praktikának tart, hogy az eltemetett idős asszony újra ott fekszik az ágyában, az nem más, mint egy majom mesterkedése, aki befeküdt a halottas ágyba, és magára húzta az elhunyt főkötőjét.
Ioannes Baptista Porta talján polihisztor 1558-as Magia naturalis-ában módszeresen jár el, amikor a boszorkánykenőcs mibenlétét kutatja. Valamiféle narkotikumot föltételez, és az alábbi bölcs megfontolást terjeszti elő: a boszorkányok „úgy érzik, mintha – hisz erre vágynak leginkább – a hold halovány fényében a levegőben repülnének, lakomákon, zenés mulatságokban, táncmulatságokban vennének részt, és csinos ifjakkal szeretkeznének. Képzeletük és az őket érő benyomásuk ereje olyan hatalmas ilyenkor, hogy agyuknak az a része, amelyet emlékezőnek neveznek, szinte teljesen megtelik efféle képzetekkel, már csak azért is, mert az effajta boszorkányok természetüknél fogva is igencsak hajlamosak a hiszékenységre, ezért a képzelgéseik úgy hatalmukba kerítik őket, hogy szellemük teljesen elváltozik, és éjjel-nappal semmi egyében nem jár az eszük”. És Porta nem áll meg a teóriánál, hanem talál is egy boszorkányt (hiszen a boszorkányhit nem torpant meg a boszorkánynak vélt asszonyok portája előtt – gyakran ők maguk is hittek benne, s mint itt is, terjesztették magukról), aki tanúk jelenlétében kente be magát bódító nedvű kenőccsel, amelytől mély álomba merült, s megébredve csodás repülésről számolt be. Hiába náspángolták el kábult álmában, a kék foltok sem győzték meg. A tudós, aki korábban kész tényként említi, hogy a boszorkányok „éjjelente a bölcsőben ringó csecsemők vérét szokták szívni”, végül is így summázza kiváló hipotézisét és eredményes – bár brutális – kísérletét: „De mit is higgyek mind e felől? Ezt majd máskor biztos lesz még módom taglalni…”
Végül Magyar László András kedvence, Ioannes Wierus (a 37 történetből 9 származik tőle) megy a legmesszebb. A XVI. századi orvosdoktor, Agrippa von Nettesheim tanítványa (végre egy név, amelyről hallottam!) parádésan ír le egy álterhességet és egy tömeghisztériát (apácák között). Mindkét esetben valakit alaptalanul vádolnak meg boszorkánysággal, s az egyik esetben föltehetően ki is végzik az illetőt. S miután a racionális magyarázatot kielégítően feltárja, most már magát a boszorkányvádat tekinti a Sátán praktikájának. Mert – ahogy Magyar László András magyarázza – „Wierus elmélete szerint ugyan létezik a Sátán, ám nem testünk és lelkünk, hanem csupán szellemünk és képzeletünk fölött van hatalma. A boszorkányságok zöme tehát a képzelet játéka, a boszorkányság miatt megkínzott és kivégzett tízezreknek pedig inkább orvosi, elmegyógyászati kezelésre van szükségük, nem büntetésre.”