Papp Dénes

KILENCSZÁZÖTVENHAT

Arra ébredek, hogy a lábam elgémberedett a tankban.
A feleségemről és a lányomról álmodtam, először támad
honvágyam, amióta elindultunk hazulról. Társaim
figyelmeztetnek, hogy megérkeztünk az első faluba,
ahol az offenzíva jelentéktelen momentumaként, keresztül
kell haladnunk ezzel az egyetlen ócska lánctalpassal.
Az utcák néptelenek, az udvarok, mint a hold a nap fénye
nélkül, ellenállásnak semmi jele. Az első világháborús
emlékműnél megállunk, mert egy kisfiú állja el az utat.
Feje kissé lehajtva, szemöldöke alól lövell ránk tekintete.
Apró teste teljes egészében megfeszül, mozdíthatatlannak
tűnik. Társaimmal egymásra nézünk, egyikük szemében
a félelem árnyékát vélem fölfedezni. A másik felpörgeti
a páncélos motorját, nagy hirtelen gázt ad, aztán három
méter után fékez. A fiú nem mozdul helyéről, pusztán
kezét emeli föl, láthatóvá válik eddig elrejtett fegyvere.
A következő pillanatban nagyot koppan járművünkön
a csúzliból kilőtt kavics. Aztán még egy és még egy.
Fogalmam sincs, hogy hová jöttünk, de biztosan tudom,
hogy ezen az úton nem szabad továbbmennünk.