Németh Bálint

SZÉP UTCA

Kimegyek az erkélyre, rágyújtok, iszom egy kávét
vagy konyakot; igyekszem nem gondolni gyilkosaimra.
Nem félek, de jobb, ha az ember időnként félreteszi
a hobbiját, a könnyű távlat hátha fellazítja a görcsbe
rándult figyelmet. Idővel úgyis visszatér a rutin:
egy lámpa, azt hiszem, zöldre vált, és szemközt, a Szép
utca torkolatából barátságtalanul lő ki egy taxi. Ennyi
elég is – elszorul a torkom. Holott tudom: a Szép utca
csúnya, szűk, akár egy puskacső, és a tétova, lassú
építkezések díszletei között friss, meleg ürülék lapul.
Egy adag szelíd önámítás, hogy épp ettől szép, a puszta
működés szomorú szépsége, az elnevezés ellentmondásai
tehát szerencsésen felbomlanak egy magasabb szintről
szemlélve. De gyilkosaim jól tudják, hogy az első
emeleten lakom, és innen nézve bármi megtörténhet:
egy taxi alattomosan a földszinti kirakatba csapódhat,
vagy hirtelen, mire a füstöt kifújom, elveszíthetem
gyilkosaim bizalmát, akik most is itt ólálkodnak, talán
autóban ülnek, netán a közeli étteremben vesézik ki
önfelmentő szertartásaim gyenge pontjait, képlékeny
esztétikám kitapintható csomóit.