Dupcsik Csaba

KÁNON

Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok
Vince, 2011. 647 oldal, 5495 Ft

A legújabb kori tömeges emberiesség(1 elleni bűntettek áldozatairól írni, akár történettudományi munkában is, egyúttal morális gesztus: az áldozatok alakjának felidézésével, az emlékük megőrzésével az elkövetők megsemmisítő szándékával is szembeszegülünk. A tettesek áldozataik elszemélytelenítésére törekedtek, mintegy beteljesítve fizikai megsemmisítésüket (és megkönnyítve a maguk számára is a bűnök elkövetését). Valamennyi áldozat megszemélyesített felidézésére törekedni azonban lehetetlen vállalkozás lenne, ezért a történész/emlékezőnek – bármennyire fájó asszociációkat kelt is a kifejezés – válogatnia, választania kell, hogy kik személyesítsék meg a „névtelenek” tömegeit, miközben újra meg újra a látókörébe kell vonnia és az olvasók számára is meg kell jelenítenie az áldozatok tíz- és százezreit, millióit is.
Ha maguk a kortársak vagy a közvetlen utókor személyesíti meg a tragédiát abban az értelemben, hogy a figyelmet egy fontos és/vagy szimbolikussá emelkedő személyre összpontosítja, az nem „megkönnyíti” a feldolgozások dolgát, mint inkább tovább bonyolítja: az ilyen szimbólummá váló alakok története ugyanis szinte ellenállhatatlan erővel legendák és ellenlegendák egész rendszerét vonja maga köré. Nagyon gyakran a legendák alól kell, kellene kibontani a sorstárs áldozatokat éppúgy, mint a legenda tárgyának valódi személyiségét.
A mai Magyarországon feltehetően nagyságrenddel többen ismerik Radnóti Miklós, mint Bor nevét; s a Radnótit ismerők (tartok tőle: általában passzív) tudásegyüttesében gyakran ott lehet amaz információ (valamely töredéke), hogy „(bori) munkaszolgálat, erőltetett menet, agyonlőtték a Győr közeli Abdán”. Ugyanakkor a Borról való tudás is, valószínűleg, az esetek döntő többségében kimerül abban a mondatban, hogy „kényszermunka-tábor/bánya volt Szerbiában, ahol Radnóti is…” A hatalmas bányakomplexumról, az itt munkára kényszerített mintegy hatezer magyarról, őreikről, a velük történtekről, a szemtanúkról és az utókor viszonyulásáról még átfogó feldolgozást sem lehet anélkül írni, hogy abban Radnóti sorsa ne kapjon kiemelt jelentőséget.

Csapody Tamás hatalmas anyagot mozgatott meg a Bori munkaszolgálatosok írásának hét éve (23.) alatt: levéltárakban, magánarchívumokban, könyvtárakban kutatott, túlélőkkel, azok hozzátartozóival, szakértőkkel beszélgetett. Hatvanhét volt bori munkaszolgálatossal személyesen, további ötven túlélővel pedig telefonon, levélben vagy mailben vette fel a kapcsolatot. Csaknem négyszáz segítőjének mond köszönetet (31–36.), s a kötetben található 2023 lábjegyzet nagy többsége a főszövegben felhasznált források lelőhelyét adja meg.
Jelen írás nem tudja a monumentális munka valamennyi részletét ismertetni, s nem is törekszik erre. A recenzió először is nagyon röviden ismerteti a bori magyar munkaszolgálatosok – a kötetből kirajzolódó – történetét; ezt követően – a témához és a feldolgozás mélységéhez méltatlanul vázlatosan – a szerző és a Radnóti-kánon viszonyával foglalkozik; ehhez kapcsolódva, de ezen túlnyúlóan pedig az lesz a recenzió utolsó részének tárgya, hogyan fordult az utókor a bori munkaszolgálatosok és/vagy Radnóti halálának témájához.

A kelet-szerbiai Bor francia tőkével még a XX. század elején felfejlesztett bányáiban rezet, nikkelt, ónt, ólmot, aranyat és ezüstöt is bányásztak; a német hadigazdaság rézércszükségletének ötven százalékát fedezték innen (13.). Valószínűleg Borra is gondolhatott Albert Speer, amikor német fegyverkezési miniszterként Hitler tudomására hozta: a Balkán elvesztése után tíz hónappal nyersanyaghiány miatt le fog állni a birodalmi haditermelés.(2 A bori komplexum összesen harmincöt kényszermunkatáborában mintegy ötvenezer szerb, olasz, román, görög, lengyel, belga és magyar kényszermunkás dolgozott (39.).(3
1943 júliusában érkezett a komplexumba a bori magyarok első, mintegy háromezer fős csoportja; egy század kivételével, amelyet antimilitarista kisegyházak tagjaiból állítottak össze, nagy többségük zsidó vagy zsidónak minősített munkaszolgálatos volt (14.). A gyakorlatilag kényszermunkásnak tekinthető, sárga vagy fehér karszalagos, részben katonai egyenruha viselésére kötelezett munkaszolgálatosok a hadsereg kötelékébe tartoztak, a magyar katonai felügyelet, az ún. keret őrzése mellett; a tényleges bori munkavégzést a német katonai munkaszervezet, az Organisation Todt (OT) irányította, a szakmai hátteret a Siemens nyújtotta (17.) .
Az 1943-ban Borba érkező zsidó kényszermunkások korábban is munkaszolgálatot teljesítő, „korosztály, lakhely, társadalmi és vagyoni helyzet, kulturális beállítottság viszonylatában és egészségi állapot, valamint foglalkozás szempontjából nagyon heterogén csoportot” alkottak (15.). Az 1944 júniusában érkezett második háromezres csoport összetétele viszont lényegesen homogénabb volt: Csapody szerint „nagy többségük” 1926-os születésű budapesti fiú volt; sokan közvetlenül a behívójuk érkezése előtt érettségiztek (118.). Ezt a második kontingenst az 1905 és 1925 között született korosztály számos – feltehetően szintén budapesti – tagjával töltötték fel (17.), akik a korábbi években többször teljesítettek munkaszolgálatot. Így került a bori foglyok közé a kulturális és közélet számos olyan tagja, aki már ebben a korban ismertnek számított, illetve később, túlélőként váltak ismertté – mint például Justus Pál, György Lajos, Mária Béla, Radnóti Miklós, Réz Ádám, Spira György, Szalai Sándor és mások.
Az 1944-es, második magyar munkaszolgálatos kontingens az eredeti tervek szerint az első váltásaként érkezett volna, de végül mindkét csoport a táborrendszerben maradt. „A dolog [tehát az 1944-es munkaszolgálatra való behívás] egyáltalán nem sújt le, szinte már örülök is neki. Épp ma jött ki egy rendelet a zsidók összeírásáról, ez már a gettó előszele… nincs kedvem gettóba menni, inkább vagyok musz., a muszosoknak jobb dolguk van, mint a gettóba zárt zsidóknak. Ez az általános vélemény” – idézi a Bori munkaszolgálatosok György Lajos korabeli naplóját (id. 60.). Sőt, tehetnénk hozzá, a behívás elrendelésekor (1944. május 5.) mintegy húsz napja elkezdődött a vidéki zsidóság gettókba kényszerítése, amely valóban a megsemmisítőtáborba vezető deportálás közvetlen előzménye volt. A helyzet kegyetlen iróniáját jelzi, hogy a zsidó vagy zsidónak minősített aktív korú férfiak számára „az akkor már rossz híréről ismert Bor” (17.) nagyobb esélyt adott a túlélésre, mint a Magyarországon való maradás, legalábbis – lényeges megszorítás – 1944 késő augusztusáig. Ekkor ugyanis villámgyorsan összeomlott Németország és szövetségeseinek balkáni frontja, s a jugoszláv partizántevékenységtől addig is érintett térségben hamarosan megjelentek a szovjet csapatok.
A bori munkaszolgálatos temetőben összesen mintegy ötven munkaszolgálatost temettek el (18.), tehát a veszteség kevesebb mint egyszázalékos volt. A Borból az első lépcsőben, 1944. szeptember 17-én kivont zsidó munkaszolgálatosoknak azonban már 89%-a nem élte túl a háborút (305.). A pusztulás ilyen mértéke nem egyszerűen „a háború”, hanem a tudatos népirtás, tehát a holokauszt következménye volt – jól mutatja az összefüggést, hogy az ugyancsak az első lépcsőben elindított, kisegyházakhoz tartozó bori munkaszolgálatosok 98%-a életben maradt (305.). (A szeptember 29-én elindított második lépcső tagjait két nappal később jugoszláv partizánok szabadították ki. – 21.)
A németek tehát kiürítették Bort, de a magyar munkaszolgálatosokat egyelőre nem „adták vissza”: a már említett muszos első lépcső, kezdetben mintegy 3300 fős gyalogmenetét
a Borból Mohácsig, illetve Bajáig tartó szakaszon németek is kísérték a magyar keret mellett. A német kísérők útközben több alkalommal tömeges kivégzéseket kezdeményeztek, amelyeket a magyar keret elfogadott, illetve részt is vett azokban. Így történt a legtöbb – hétszáz–ezer – áldozatot követelő cservenkai öldöklés esetében is, 1944. október 7-én (193–194.). Talán nem érdektelen megjegyezni: a bácskai település akkoriban – már és még – Magyarországhoz tartozott; az ország élén hivatalosan még Horthy állt, aki 1944 nyarán a budapesti zsidóság deportálásának leállításával és egy németeknek nem tetsző kormányfőváltással bizonyította, hogy az 1944. március 19-én kezdődött német megszállás ellenére is érvényesíteni tud bizonyos mértékű szuverenitást; a nyilasok hatalomba ültetéséig még egy hét volt hátra.(4
A cservenkai vérengzés túlélőit – köztük Radnóti Miklóst is – vasúton szállították Bajáról, illetve Mohácsról a Balaton északkeleti sarkánál található Szentkirályszabadjára. Éppen az ideérkezésük körüli napokban adták ki azonban a rendeletet, amelyben az új nyilas kormány kinyilvánította: „kölcsönadott” hetven munkaszolgálatos századot a Birodalomnak; a muszosokat, így a boriakat is, köztük Radnótival, gyalogmenetben kellett a nyugati határig hajtani s ott átadni a németeknek (219–222.).
Csapody Radnóti-kánonnak nevezi azt a narratívát, amely szerint a végsőkig elcsigázott költőt az észak-dunántúli gyalogmenetben hajtották a Győrtől nyugatra található Abdáig, majd ennek határában huszonegy társával együtt agyonlőtték; 1946-ban pedig barátja, Ortutay Gyula kezdeményezésére exhumálták és – özvegye, Radnótiné Gyarmati Fanni jelenlétében – azonosították. A szóhasználat kissé távolságtartó, s talán nem is a legszerencsésebb, mivel akaratlanul is azt sugallja, mintha valamilyen legendáriumról lenne szó, amelyet az objektív szakember „megcáfol”. Csapody azonban egyrészt a kánon kisebb jelentőségű részelemeivel vitatkozik; másrészt pedig a kanonizált narratíva legtöbb elemét – a szó logikai értelmében – nem megcáfolja, hanem kimutatja róluk, hogy nem bizonyíthatók, mivel vagy nem állnak rendelkezésünkre források, vagy a kánon által forrásként kezelt megnyilatkozások nem megbízhatók.
Egy példát véve: Csapody szerint nem valószínű, hogy az exhumált Radnótin viharkabát lett volna (525–526.). A kérdés jelentőségét az adja, hogy „kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik” az állítólagos viharkabáttal, mivel „abban volt vagy lehetett a Bori notesz. Péter László külön tanulmányt szentelt a kérdésnek, Radnóti viharkabátja címmel” (525.), és számos képzőművészeti alkotás is ilyen öltözékben ábrázolja a költőt. Természetesen ez a számos pont egyike csupán, ahol Csapody tévedést vagy bizonyíthatatlan feltevés ténynek való beállítását mutatja ki a kánonban. Sokkal lényegesebb például, amikor Csapody aprólékos elemzéssel kimutatja: korántsem bizonyított, hogy a híres 1946-os abdai exhumáláskor valóban Radnóti Miklós tetemét azonosították.(5
Ugyanakkor Csapody is bizonyítottnak tekinti, hogy Győrt elérve Radnóti még a menetben volt; megállapítása szerint viszont semmi sem utal arra, hogy a költő még mindig a menetben lett volna az országhatáron; szinte bizonyos tehát, hogy a Győr és Hegyeshalom közötti szakaszon halt meg, s nagyon is elképzelhető, hogy lelőtték vagy agyonverték; s ha jól értem a Bori munkaszolgálatosok végső megállapításait: még mindig annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy az Abdánál kivégzett huszonkét munkaszolgálatos egyike volt Radnóti Miklós.
Az utolsó bekezdések fejtegetései semmiképp sem kívánják leértékelni Csapody Tamás aprólékos kutatómunkáját. A kötet önmagában, a történelmi tények pontosabb tisztázása miatt is tiszteletet érdemel. A Bori munkaszolgálato-
sok ugyanakkor módszertani értelemben is tanulságos lehet a kutatók számára: azt példázza ugyanis, hogyan lehet és hogyan érdemes kutatni egy olyan témát, amelyet egyszerre jellemez forráshiány, míg más területeken a források bősége – de olyan forrásoké, amelyek később kanonizálódtak, illetve maga a kánon hatott vissza eme források kialakulására, megszületésére is.
Példának okáért: egyetlen hivatalos dokumentum sem maradt fenn, amely szerint Radnóti a dunántúli menet része lett volna, és a népbírósági tárgyalásokon sem emlékezett rá egyetlen keretlegény sem (227.). Viszont „a korábbi eseményekkel éppen ellentétben, annyi leírása és tanúja van az abdai történetnek [tehát hogy a kanonizált változat szerint itt végezték ki Radnótit és huszonegy társát], hogy számbavételük okoz nehézséget” (269.). Csapody természetesen megteszi ezt a számbavételt,(6 s ennek alapján úgy találja: a tanúk egyikéről sem lehet bizonyosan állítani, hogy valóban látták is volna az abdai kivégzést (egyes állítólagos szemtanúk esetében pedig ez ki is zárható). Két ilyen állítólagos szemtanú beszámolóját jellemezve pedig egyértelműen a diskurzus visszahatását észleli: az „által[uk] elmondottakban fölfedezni vélem a széles körben ismert irodalmi feldolgozások nyomait és a tiszteletre méltó költői törekvést Radnóti mártíriumának megörökítésére. Hiteles tanúnak elfogadni őket azonban nyilván nem lehetséges” (273.).

Szerkezeti szempontból a Bori munkaszolgálatosok egyes fejezeteinek témaválasztását és sorrendjét az 1943 és 1946 közötti események határozzák meg; a második három fejezet – amelyek
a Bort elhagyó menetről, a keret felelősségre vonásáról és az abdai exhumálásról szólnak – együtt mintegy két és félszer terjedelmesebb, mint az első három fejezet.(7 Erre a nagyjából kronologikus szerkezetre illeszkedik az utóélet, tehát a bori munkaszolgálatosokkal – mindenekelőtt Radnóti sorsával – kapcsolatos diskurzus, illetve az ezzel kapcsolatos jogi és politikai eljárások számos, hosszabb-rövidebb elemzése. Nem állítom, hogy feltétlenül szükség lett volna összeszerkesztve egy külön fejezetbe integrálni valamennyi ilyen fejtegetést (sőt, azok jelentős részét értelmetlen lett volna elválasztani az 1943–46-os események tárgyalásától). Mégis talán nem vált volna a kötet kárára, ha a fent említett, a kvázi kronologikus szerkezetbe beépített kutatási téma explicitté válik, hangsúlyosabban megjelenik, és – a már amúgy is jórészt kidolgozott – elemzés néhány területen folytatódik. Itt mindenekelőtt a diskurzus és a jogi-politikai eljárások történetére gondolok, illetve a diskurzus és a jogi-politikai eljárások kapcsolatának vizsgálatára. Ismétlem: a munka nagyobbik részét Csapody már a kötet jelenlegi formájában is elvégezte.
A diskurzus részben már az eseményekkel egy időben elkezdett kibontakozni. A korábban már említett bori második kiürítési hullámban, a partizánoknak köszönhetően kiszabadult muszosok egy része, köztük Justus Pál vagy Szalai Sándor Temesváron töltötte 1944 utolsó hónapjainak egy részét, ahol részt vettek a Szabad Szó című magyar lap szerkesztésében. A Szabad Szó már a dunántúli menettel egy időben vagy nem sokkal utána közölt a boriakkal kapcsolatos híreket, Szalai közzétett például néhány Borban írt Radnóti-verset, amelyeket a költő szeptember első napjaiban bízott rá (127.), már az 1944. november 11-i szám hírt adott a cservenkai vérengzésről (133.) és így tovább. Az 1946. nyári abdai exhumálással pedig, úgy tűnik, a Radnóti-kánon legfontosabb elemei is kikristályosodtak.
Miközben bizonyos politikai szubkultúrákban az kanonizálódott, hogy „a zsidók” ’45 után „bosszút álltak”, valójában az szorul magyarázatra, hogy a korán kialakult, a költő-áldozat karizmájának köszönhetően nagyon hatásos, ráadásul a tényekkel sem ellentétes Radnóti-diskurzus(8 miért gyakorolt ilyen gyenge hatást az igazságügyi-politikai felelősségre vonásra. Példának okáért a már többször említett cservenkai mészárlás sosem volt titok, írtak és beszéltek róla, a kivégzetteket később exhumálták, és közös síremléket szenteltek emléküknek – mégsem képezte soha vizsgálat tárgyát sem Magyarországon, sem Jugoszláviában(449.).
Mindez annak fényében is meglepő, hogy a bori keret tagjait felelősségre vonó népbírósági pereken éppen a Borban és a gyalogmenet első szakaszán történteket sokkal gyakrabban emlegették, mint az észak-dunántúli eseményeket. Az abdai kivégzések, Radnóti halála szóba sem került. „Kézenfekvő lett volna, hogy ezekben a népbírósági perekben – különös tekintettel az abdai kivégzésre – a dunántúli útszakaszon történtek előkerüljenek. Érthetetlen, hogy ez elmaradt” (402.) – különösen annak fényében, hogy a szóban forgó perek, egy kivételével, az abdai exhumálás után záródtak le.
Radnóti felkutatásának és az abdai exhumálásnak kulcsszereplője – és a Bori notesz címzettje –, Ortutay Gyula a Bori munkaszolgálatosok alapján befolyásosabb politikusnak tűnik, mint amit formális pozíciója, tehát a Rádió és Magyar Központi Híradó Rt. elnöki beosztása alapján gondolhatnánk. A Kisgazdapárt értelmiségi holdudvarának egyik szervezője volt, kiterjedt nemzetközi és hazai kapcsolatokkal a politikusok és – sajátos módon – a rendőrség és az elhárítás vezetői között is (498–500.). Csapody sokat ír arról, hogyan próbált Ortutay a befolyásával élni annak érdekében, hogy információt szerezzen eltűnt barátjáról – de egy utalás sem olvasható arról, vajon megpróbálta-e az igazságszolgáltatás folyamatát is befolyásolni.
Különös az utolsó bori főparancsnok, Marányi Ede története is (141–183.). Az érthetetlenül lassú és lagymatag népbírósági eljárás során összegyűlt annyi bizonyíték a Nyugatra menekült katonatiszt ellen, ami elég lett volna – méghozzá a kiszabható legsúlyosabb – ítéletre. A népügyészség azonban, irreleváns érvekre hivatkozva, végül visszavonta a vádindítványt. Marányi tehát sosem lett jogi értelemben háborús bűnös, egyik érintett ország hatóságai sem tettek érdemi kísérletet felkutatására, békésen élte nyugdíjas évtizedeit Nyugat-Németországban. Az okokat tulajdonképpen nem sikerült kideríteni: Csapody feltevését, miszerint együttműködött volna akár a magyar katonai elhárítással, akár a nyugatnémet vagy a francia (173.) titkosszolgálattal (Marányi Németország francia övezetében telepedett le, dolgozott is a megszálló hatóságoknak, s tőlük kapott nyugdíjat), semmi sem bizonyítja. Sőt: Csapody mintha éppen abból vezetné le ezt a feltevését, milyen szürreális akadályokba ütközött a kutatása során. Kétszer kereste meg például a katonai elhárítás utódszerve, a Magyar Köztársaság Katonai Felderítő Hivatal (KFH) illetékeseit; második, informális megkeresése nyomán, mint írja, azt a „választ kaptam, miszerint a KFH-nak nincsen irattára [? – D. Cs.], csak a napi munkában használt iratokat birtokolja, így kutatni sincs miben. Ugyancsak informális úton annyit tudtam meg, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) nyilvántartásaiban sem lelhető fel Marányi Edére vonatkozó anyag. A keletnémet Állambiztonsági Hivatal, a Stasi Berlinben lévő archívumát három alkalommal kerestem meg. A személyes, az intézményi és az informális megkeresésre mindig azonos választ kaptam: a hatályos jogszabályok miatt minden olyan kutatói kérést elutasítanak, amely érintheti Németország titkosszolgálati érdekeit.” (163.) Marányi negyven évet élt még háborítatlanul Nyugat-Németországban.
A recenzensnek a Bori munkaszolgálatosok néhány utalása alapján úgy tűnik: a vizsgálatokat és pereket (vagy azok elmaradását) nem pusztán az igazságtétel szándéka motiválta, de nem is pusztán politikai törekvések, ahogy ezt sokan sugallják (vagy állítják), hanem ezek bonyolult, személyi kombinációk és véletlenek által is befolyásolt összjátéka. A Bori munkaszolgálatosok egyik legjobb példáját erre a Belügyminisztérium 1967–77-es szigorúan titkos vizsgálata nyújtja, amelyet az Abdai gyilkosok című dossziéban dokumentáltak (407–430.). A tízéves időtartam komoly vizsgálatra utal, bár ezt a benyomást rögtön gyengíti, hogy a nyomozás elején, illetve végén egyaránt másfél-két év telt
el újabb dokumentum csatolása nélkül (407.). A dosszié teljes, tehát nem emeltek ki belőle oldalakat, de egyértelmű, hogy az ügyben keletkeztek más, a dossziéhoz nem csatolt, ismeretlen helyen található anyagok is, mint például az abdai exhumálás során keletkezett dokumentumok vagy a munkaszolgálatosokkal és kerettagokkal készült meghallgatások anyagai (403–414.).
Időnként furcsák a vizsgálat hangsúlyai.
A cservenkai mészárlás ügyében például „kizárólagos felelősökként – az egyébként ismeretlen helyen tartózkodó – Marányi Edét(9 és a németeket nevezi meg, miközben a dossziéból az is tudható, hogy Szabó Barla Zoltán egyike volt azoknak, akik a cservenkai mészárlásnál a munkaszolgálatosoktól elvett aranytárgyakat és ékszereket Szentkirályszabadján elkártyázták” (415.). A meghallgatások idején még élő négy kerettagból kettő az MSZMP tagja volt – az ő nevüket az állambiztonság megpróbálta kitörölni a dossziéból (421.).
A legérthetetlenebb fejlemény: az abdai gyilkossággal gyanúsítottakat nem – soha el nem évülő – háborús bűncselekménnyel, hanem „háborús kegyetlenkedés” elkövetésével vádolták (pontosabban: gyanúsították). Ez utóbbi bűncselekménytípus pedig már a vizsgálat megindításának idején elévült, nem lett volna büntethető (427.). Nemcsak hogy nem indult a vizsgálat nyomán büntetőeljárás, de valószínűsíthető, hogy a vizsgálat elrendelőinek és lebonyolítóinak ez soha nem is állt igazán szándékában. Csapody itt – a Bori munkaszolgálatosok hangnemétől meglehetősen szokatlan módon – kifakad, „jogi formába öltöztetett színjátéknak” minősíti az eljárást (429.).
Egy szigorúan titkos színjáték azonban önellentmondás – semmit nem tudunk meg az eljárás lehetséges valódi hátteréről. Csapody egyetlen feltevést, pontosabban sugallatot kockáztatott meg ezzel kapcsolatban: eszerint talán több puszta véletlennél, hogy Aczél György – aki Radnóti barátja volt, sőt 1944. júliusi megkeresztelkedésekor az akkor Borban szolgáló költőt tüntette fel keresztapjaként – éppen a vizsgálat megkezdésének évében vált a kulturális élet legfontosabb irányítójává (425–426.).(10
A szerző azonban nem bocsátkozik spekulációkba azzal kapcsolatban, milyen esetleges rejtett hatalmi harcok befolyásolhatták a vizsgálat megindításának, lebonyolításának és lezárásának módját. Mértéktartása tiszteletre méltó, bár némi hiányérzetet hagy az olvasóban.

 

Jegyzetek

1) A magyar jogrendben, téves fordítás eredményeként, az „emberiség elleni” kifejezés rögzült.

2) „Hitler szótlanul hallgatta meg az előadásomat… Aztán rosszkedvűen elfordult tőlem.” (Albert Speer: Hitler bizalmasa voltam. Zrínyi, 1996. 338.)

3) A szerző másutt harminc–nyolcvanezer kényszermunkásról ír 1942 végétől 1944 őszéig (14.).

4) A szerző általánosságban, tehát a kötet egészében szakértő olvasóközönségre számít, akiknek nem kell különösebben magyaráznia sem a történelmi hátteret, sem a téma speciális szókincsét. Az utolsó mondat egy nagyon óvatos, inkább reflexiónak, mint kritikának szánt megjegyzés volt: a magyarországi társadalomtudományos prózában ugyanis Csapody hozzáállása tipikusnak, míg a recenzensé – aki szerint egyáltalán nem magától értetődő az „ismeretterjesztő attitűd” félretolása – deviánsnak számít.

5) Az abdai exhumálással egy teljes fejezet foglalkozik (459–552., a fejezet összefoglalása: 529.).

6) „Az abdai kivégzés szemtanúi” (268–281.).

7) I. Orvosok és orvoslás Borban; II. Justus Pál bori munkaszolgálata; III. Marányi Ede, a bori táborcsoport főparancsnoka; IV. A bori menet a Dunántúlon; V. A bori keret felelősségre vonása; VI. Az abdai exhumálás.

8) Mint közismert, a szocializmus korában gyakran került gátlás alá a holokauszt témája – a „fasizmus áldozatairól” azonban lehetett írni, s az út mentén agyonlőtt költő története talán alkalmasabb lehetett a beszédtabu áttörésére, mint a koncentrációs táborokban megölt milliók. E sorok szerzője az 1970-es években, Abdától 70-80 kilométerre található általános iskolájában tanult Radnóti haláláról – de arról nem, hogy zsidó lett volna.

9) Csapody „személyes véleménye szerint kizárt”, hogy
a német és a magyar hatóságok ne tudtak volna Marányi kilétéről és tartózkodási helyeiről (174.). S bár mint látható, ez a vizsgálat is felelősnek találta a volt táborparancsnokot, mégsem történt még csak kísérlet sem a felelősségre vonására.

10) Az Abdai gyilkosok első feljegyzése 1967. május 17-én született (407.). Aczél kevesebb mint egy hónappal korábban lett az MSZMP Központi Bizottsága titkára.