Tóth Krisztina

CSILLAG

Nem tudom, hogy én neked ki voltam,
de önmagamra úgy tekintek, mint aki
mellőled emlékbe itt maradt.

Most is úgy képzelem, az volt a létezés.
Rángó születés és kacér halál között
néhány érvényes, örvényes pillanat.

Testek beszéltek, de amit
elmondtak akadozva, annak
kevés köze volt szóhoz, szerelemhez.

Csak annyi, mint – riadt eufemizmusok –
emésztőgödörnek az emésztéshez, vagy a
gyepmesternek a nyári gyephez.

Az az éhség volt, az űrökön át zabáló,
újabb űrbe harapó lobos éhség,
az a sistergő, vörös óriás,

csak a kavargó égbolt, túl a testen,
táguló köd a földi percben,
és a fekete égen nem is volt más,

testek beszéltek iszonyú,
üszkös nyelven, kék lánggal égve
át az időn: füstölgő csillagok.

Próbáltam, persze, szépen élni,
de csak az anyaggal bírtam szóba állni,
és megijesztett, hogy belül mi ragyog.