Radnóti Sándor

ÚJRAOLVASTAM…
Vita

Czakó Gábor: +

Bizonyára a legnehezebb és sikeresen igen ritkán megoldott írói feladatok közé tartozik egy zseni felidézése. Most nem az életrajzi regények alacsonyabb műfajáról beszélek, amelynek mindig nagy segítségére van az a tautológia, hogy Michelangelo Michelangelo volt, Van Gogh pe­dig Van Gogh. Czakó Gábor mindjárt két szob­rász­zseniről írta régi regényét. Keresztesi József – azt hiszem – téved, amikor föltételezi, hogy nemcsak az egyiknek (az Arcz János néven megjelenített Bocz Gyulának) volt élő mintája, ha­nem – noha nem tudja azonosítani – a másiknak, Oroszlán Jánosnak is. Ugyanis az író olyan funkcionális ellentéteket teremt a kettő között („butaság”-okosság, szófukarság-verbalitás, bölcsesség-reflektáltság, hiperszexualitás-asze­xu­a­litás, aktivitás-passzivitás, életszeretet-életközöny, energia-depresszió/öngyilkosság[i kísérlet], képzetlenség-képzettség, intuíciómeg
érte­ni akarás, a szűkebb pátriából ki nem tett láb-kül­földre szakadás), amelyek nyilvánvalóvá te­szik – a két zseni között álló harmadik János ki is mondja –, hogy Oroszlán Arcz ellenpár-
ja. Amihez hozzátehetjük, hogy mesterségesen meg­konstruált ellenpárja.
Az egyik leghíresebb példa a Czakó Gábor művében zseninek nem, csak – lekicsinylőleg – te­het­sé­gesnek nevezett Thomas Mann Doktor Faus­­tus-a. Emlékezetes az a rendkívüli művészi erő­feszítés, amellyel az író a nyelv közegében megalkotja és felidézi Adrian Leverkühn fiktív ze­­­neműveit. Ilyesmit Czakó meg sem kísérel. Meg­elégszik a deklarációval, hogy két zseniről, „a század két legnagyobb szobrászáról” (!) van szó. Megelégszik a közhellyel, Arcz esetében azzal a régi mondással, amely Eckhart mesternél még teológiai allegória, s Michelangelónál válik szobrászati ars poeticává, hogy a szobor benne rejlik az anyagban, csak ki kell hasítani, Oroszlán esetében pedig a talált tárgy plasztikai jelentősé­gé­vel. (Ez is az előbb említett funkcionális ellentétek közé tartozik: Arcz számára csak egyetlen definitív művet rejt az anyag, Oroszlán viszont maga is csak egy a lehetséges befogadók között, s a felkínált tárgy – föltéve, ha „lényegét” átélik – befogadóról befogadóra haladva végtelen változatokat kínál.) Megelégszik a műveket dicsérő jelzőkkel. S mivel mindaz, amit a szobrászatról és szobrokról mond, sovány, ezért arra a fogásra kényszerül, hogy alakjait olyképp is fölstilizálja, hogy lábjegyzetekben utaljon fiktív műveik előkelő helyére jelentős, fiktív külföldi magángyűjteményekben és a világ nagy múzeu­maiban. El kell hinnünk az író adott szavára, hogy hőseink lába előtt hever a világ, pénz van, vagy – ha akarnák – lenne rogyásig, s mindketten túl vannak az ilyes intramundán hívságok ambicionálásán és élvezetén. Az olvasó és az író között kötött szerződés sok mindenre kiterjedhet; ha komolyan megalapozzák a műben, sok mindent elhiszünk. Itt azonban olyan szerződést kínálnak nekünk, amelynek provinciális vágy­képjellege önleleplező. Annál is inkább, mert a világsiker, amelyet az író megszavaz hőseinek, a lehető legélesebb ellentmondásban van világlátásával.
De hát az írót nem is a szobrászat érdekli, s még csak nem is a karakterek, hanem saját világlátását akarja illusztrálni. Ezért mondok ellent Keresztesi érvelésének, hogy ebben az ideo­logikus regényben különválasztható egy esszé eszmevilága, amelyre a kritikus nemet mondana, a regényvilágtól. Vagyis hogy a világnéze-
ti vita azért nem folytatható le, mert a regényben érvényes lehet az, ami gondolatilag érvénytelen. Ez elvileg egyáltalában nem lehetetlen, s ma­gam is úgy gondolom, hogy egy műalko-
tás rekonstruálható világnézetét meg lehet kü­lön­böz­tetni esztétikai értékétől. A regényműfaj azonban – a modernitás nagy kritikai műfaja – a szó legáltalánosabb, szinte formális értelmében demokratikus, amennyiben minden sze­rep­lője joggal tart igényt arra, hogy feltáruljanak motívumai, igazsága. A regény számára
ma­­gától értetődő, hogy minden embernek egy­forma joga van az életre, a szabadságra és boldogsága keresésére. Ez az egyenlőség nem relativizmus, erkölcsi vagy szellemi hierarchiát bőséggel kínál a regényirodalom, végtelen eszközök állnak a rendelkezésére, hogy megkülönböztesse a tehetségest a tehetségtelentől, a derekast a gazfickótól, de poétikai követelmény, hogy minden alaknak meglehessen a maga története, s megértsük, miért olyan, amilyen. Ám ha „a konzumidiotizmus tengerén a demokrácia művi hullámai elmosták a kasztok szellemi határvonalait”, akkor ezzel a lapossággal vitatkozhatunk ugyan gondolatilag, vagy aki akarja, el is fogadhatja, de e meggyőződés alapján éppen regényt nem lehet írni. S mielőtt azt vetnék ellenem, hogy a fenti idézet nem a könyvnek, hanem egy sze­rep­lőjének a mondókája, vegyünk egy hosszabb idézetet más helyről, az elbeszélő szavait. Itt a gúnnyal emlegetett „jóérzésű” emberekről van szó. „Megértjük őket. Ha nem gáncsoskodtak volna, nyilván maguk is zsenik lettek volna. Nem voltak, a nagy számok törvénye könyörtelenebb a nyelvtan szabályainál, és csöppet sincs tekintettel nagy eszményünkre, a demokráciára. No, ez az, amit a modern ember képtelen bevenni. Mi jogon jöhet létre ilyen gyökerestül antidemokratikus helyzet? Jogon bizony, és nem okon! Mi jogon lehet valaki zseni, miközben a többség, a démosz, a munkások, a parasztok, a haladó értelmiségiek széles tömegei… holott a körülmények, a lehetőségek egyaránt adottak? Hogy merészel bárki a többség fölé tolakodni? Ráadásul külön elbánást igényelni? Mire föl? Coki, coki, és újra coki! Há­rom­szoros!”
A szellemi kasztrendszer csúcsain állókat kell minden alaknak kiszolgálnia, az ő alacsonyságuk mutatja nagyságukat, jellemük kizárólag attól függően rokonszenves vagy ellenszenves, hogy meglátnak-e valamit abból a fényből, amelyet ők árasztanak. Figurák garmadája, akiknek nincs történetük, s akiket csak az fércel össze, hogy a főhősökkel kapcsolatban megadatik-e nekik a lényeglátás sejtelme, vagy – mint a legtöbbnek – nem. Ez a könyv valami különös részvétlenséggel sugallja, hogy aki nem zseni, vagy aki nem rendeli alá magát a zseninek, nem szolgálja őt, az minek él. Ez a történetet megelőző és azt formáló s a regényműfaj szellemével mély ellentétben álló egyenlőtlenség és be­ava­tott­ság­igény az író legfőbb eszköze a zseni(k) kiemelésére. (A többes számot azért bizonytalanítom el, mert tulajdonképpen Oroszlán funkciója sem más, mint Arcz nagyságának legfőbb próbája.) Következménye minden jellem és alak hiteltelensége. Hiába származik az összes információnk az írótól, állandóan úgy érezzük, hogy valamiképp megrágalmazza alakjai többségét – s akiket nem, azokat éppoly alaptalanul fölstilizálja. A könyv végtelenül sivár hangulata s valamiféle elementáris durvasága nem a cse­lek­ményből, a regény világából, hanem az író ráfogásaiból, előítéleteiből ered.
Először is föltűnik a könyv szisztematikus nő­megvetése, szexizmusa. Fölényeskedő gúny öve­zi Oroszlán gazdag és művelt mecénásnőit az NSZK-ban, a „Frauk”-at, köztük „Frau Rothaa-
rig”
-ot. (E névválasztásban is megmutatkozik Czakó Gábor ama gyakori tévedése, hogy ironikus akar lenni, de egyszerűen csak goromba.) Hasonlóan bánik el a megkülönböztetlen és a könyv szerint megkülönböztethetetlen „nyuszik”-kal s általában minden nővel, aki valami tanultságról (az író szóhasználatában „túltanultságról”) tesz tanúbizonyságot. A művé­szet­tör­ténész, ha nő, per def. kékharisnya. „(A szakma akkoriban kezdett nőiesedni: finom léleknek való, nem megerőltető mesterség, nem árt a bőrnek, alaknak, visszereknek, értelmiségi státust ad, művésztársaságot, és általában nem jelent háromműszakos elfoglaltságot.)” Arcz szexuális partnerei „alkalmi nők”, akik „jelzőjük szerint jöttek és mentek”. (A macho tankönyvi sémája ő: egy lépést sem tesz azért, de ha felkínálják magukat, domináns hímként katonás egyenességgel áll helyt akár egyszerre két nővel is.) Kitalálható, hogy a nőmegvetés érmének van másik oldala is, a nőbálványozás, s – mit tesz Isten – mindkét zseni Párra lel, Hitvesre, akinek nincs más ambíciója, mint a szolgálat.
A „nyuszik” persze „nem azért emancipálódtak annyi éven át, hogy a konyhába legyenek száműzve, amikor az értelmiségiek beszélgetnek”. Majd: „A lányok már belátták, hogy a fakanál-férfitársaság cserén nem sokat nyertek, minek bizonyította volna rájuk [Éva, Arcz párja], hogy a tűzhely mellett sem álltak volna helyt: nem élték volna át a hagyma meg a hús pirulását, a krumplikockák fővés közbeni állapotait, nem kívántak volna annyi vizet, amennyit ők; a liszt, a só, a tojás, a víz csipetkévé való egyesülésének szertartásában holmi babonát, vagy ami még rosszabb, újdivatú misztikát alítottak volna.”
A pályatársak világában nem ilyen könnyen belátható az, amit a karakterek előítélettel telt megrágalmazásának, illetve a saját történet jogá­tól való megfosztásnak neveztem. Hiszen irigy, frusztrált, intrikus, talentumukat elherdáló karrieristák bőven teremtek a szocializmus hírneves művé­szei s lokális nagyságai között is, s nem lehetetlen úgy kanyarítani az elbeszélést, hogy történetesen kivétel nélkül minden kolléga ilyen legyen a hős környezetében. A probléma ott van, hogy ez a könyv az elvi lehetőségét is megvonja a minores, a kisebb tehetségek létjogának. Ke­resztesi idézte már a kulcsgondolatot: „A szó köznapi értelmében tehetségesek voltak ők, művészek, de mi értelme a köznapi tehetségnek. Csontváry, Mi­chelangelo, Dosztojevszkij, Napóleon, Shakespeare, Balczó, Krúdy nem voltak tehetségesek: nem tehetségesek voltak. Munkácsy volt tehetséges, Benvenuto Cellini, Thomas Mann…” Én ezt elborzasztó szájradikalizmusnak vélem, amelynek nem csak a regényen belül vannak negatív következményei. Ha valaki fellapozza Czakó Gábor pályakezdő regényének, A szobá-nak az impresszumát, az én nevemet találja ott felelős szerkesztőként. Azzal a szerény, verista társadalomkritikus kisregénnyel egy tehetséges kismester ígérkezett, akinek munkájával, indulatával rokonszenveztem. Ambíciója inadekvát, behemót duzzadását először A megváltó című regényben vettem ész­re. Ma már tudom, amit akkor nem, hogy e könyv hősének is volt modellje (Baksa Soós Já­nos), s ennek dokumentumértéke van (nagyon helytelen, hogy nem köztudott „Január herceg” mitológiájában), de ez nem segít az egész kompozíció torz aránytalanságán, azon, hogy szer­ző­je – a + című könyv szavaival szólva – „a maga szellemi szintjén kívül kereste a boldogulását”.
De maradjunk a + keretei között. Ennek harcias antropológiája csak híveket és ellenségeket ismer (ellenségesen vannak kezelve – ezt neveztem megrágalmazásnak – azok is, akik aktuálisan jó szándékkal közelednek a zsenihez, vagy épp támogatják, de nem értik meg, nem érnek föl hozzá). Ez újabb +-terheket ró a zsenire. Fölismerése és elfogadása nemcsak esztétikai döntés, hanem erkölcsi, filozófiai és val­lási tett is. Ám ennek megfelelően a zseni nemcsak mű­vé­szileg, hanem erkölcsileg, bölcseleti­leg és még vallásilag is fölmagasztosul. A szö­vegnek ezt a szükségletét aligha ellensúlyozza, sőt bizo­nyos mértékig még támogatja is a vadzseni természeti lényként való beállítása, beleértve olyan visszatetsző anekdotikus elemeket, hogy az öntisztulás híve, és hónapokig nem mosdik, nem mos fogat.
Hiszen végül is csak Arczról van szó. A könyv harmadik harmadában jelentős szerepet kap az említett harmadik János, akinek képző­mű­vé­szeti tehetségét mély katolicizmusa pótolja, s akinek az a szerepe a regényben, hogy fölismerve mindkét főhős zsenialitását, szembesítse őket egymással (mint erről már szó volt, Arcz javára): elutasítsa Oroszlán minden-egy misztikáját, és keresztény színezetet adjon Arcz lényének. Nem csak a művészet, az erkölcs és az avatatlanok számára butaságnak tetsző bölcsesség bajnokának láttatja őt – erről szólt a történet –, hanem a szeretetének is, ami viszont meg­lepő. Ha nem nevezzük szeretetnek a gyöngéd figyelmet a természet és az anyag iránt (a csigák párosodásától vagy a párzó sáskapártól a kő türelmes tanulmányozásáig, hogy mire is kínálja magát), vagy mindenféle emberi közeledés lom­ha eltűrését, Arcz valójában (Éva iránti szeretete kivételével) kevés jelét adja az embersze­retetnek. Föltéve, ha a szeretet hosszútűrő és kegyes. A szeretet embere aligha mond ilyet: „Húsz­éves barátságunk se jogosít föl benneteket arra, hogy tehetségtelenek legyetek.” Egy „Mi, szobrászok…” kezdetű mondatra nem csap le így: „Te vagy én?” Nem álmatag és megalázó brutalitással uta­sít el házassági ajánlatot. Nem nyusziz le embe­reket. Általában azt lehet mondani, hogy a gőg lehet az öntudat vonzó tulajdonsága, de nemigen párosul a szeretet képességével. De Cza­kó­nak mind a négy hierarchia csúcsára kell helyeznie a zsenit: művészet, erkölcsi intranzigencia, szeretet. Negyedikként, bónuszként pedig ott van a mindenfajta szellemi érdeklődést, kíváncsiságot, tájékozódást, az író által ismételten megvetőleg említett „szellemi életet” „a teljesség élménye” nevében lesajnáló bölcsesség. Ha kriti­kailag átlátunk a szerzői intención, erősen fruszt­rált bölcsesség ez.
Keresztesi József olyan nívójú kritikus, hogy véleményét akkor is fontolóra kell venni, ha az értékelés különbsége valószínűsíthető. El­ha­tároztam hát, hogy újraolvasom Czakó Gábor könyvét, ellenőrizendő az én egykori benyomásaimat és Keresztesi mai nézetét. Arra jutottam, amit elmondtam. Én ezt a könyvet olvastam.