Mesterházi Mónika

LÉLEK ÉS TEST
Takács Zsuzsa újabb verseiről

Üdvözlégy, utazás!
Magvető, 2004. 80 oldal, 1490 Ft

A test imádása – India
Magvető, 2010. 152 oldal, 2490 Ft

Takács Zsuzsának az Utószó óta1 megjelent négy verseskönyvéből, úgy érzem, külön erősen összefügg a két utolsó (ahogy annak idején a Vi­szo­nyok könnye és a Tárgyak könnye). Persze a motívumok korábbra nyúlnak vissza, és a költői hang is folyamatosan változott.

Út, utazás, megérkezés
Az utazás régóta fontos témája Takács Zsuzsa verseinek, egyszerre szimbolikus és konkrét értelemben, hiszen nála élmény, álom és képzelet között gyakori és észrevétlen az átjárás, illetve a tudatos költői rendezés egymásba is olvasztja ezeket a területeket.
Van, amikor a terep álomszerűen ismeretlen. Például egy kafkai álomjelenetben: „Hogyan is jöhettem ebben a világosbarna, / otthoni ruhában ide?” Nemcsak a helyszín idegen, hanem valamilyen személytelen hatalom is működik: „Jön­nek utánam mások? Mindenkit egyedül / hoznak? Megértem-e majd a kérdéseket?” (A fel­ébresztett, A bűnök számbavétele című kötetben, 1998.)
Másutt az elindulás előtti pillanat valóságosnak tűnik – a vers narrátorát döntéshelyzetben látjuk, ahogy egy szobában várja, hogy sorsáról valaki más határozzon: „Kiadta döntésre sorsomat a sárga / gesztenyefasornak, egy-egy telefonnak […] az utcának” – a véletleneknek? a körülményeknek? –, „igent kéne mondanom, de még húzom az időt, / még elő sem vettem bőröndjeimet. / […] Még meggondolhatja magát, / még visszazárhatom a bő­rönd fedelét” (Ittlét, A bűnök számbavétele). Ne­héz eldönteni, mire vonatkozik az igenlés, a meg nem nevezett harmadik személy mintha inkább visszatartaná a narrátort, az olvasó az elutazás okát sem ismeri (legfeljebb a súlyát sejti). A célját, irányát viszont szemmel láthatóan a narrátor sem, egyre inkább úgy tűnik, terra incognita felé utazna – a vers címe is árulkodóan egzisztencialista: Ittlét. Az ismerős, riasztó és álomszerű tájék, ahová tart, egyszerre kelt halálos szorongást és késztet továbblépésre:
„világosság, világítás
és megvilágosodás hiányában,
előre, bátran törekedni, jó így,
könyörgés földi mása: vers!”

Hirtelen ars poeticává válik a szöveg. A három fogalom („világosság, világítás és megvilágosodás”) jelzi, hányféle – természeti, civilizációs, szellemi – sötétséggel áll szemben az utazó. Az elképzelt megérkezés már ugyanolyan álomszerű, mint az előző versben, csak rétegzettebb. Valószínűleg nem véletlenül jut eszünkbe Keresztes Szent János írása (magyarul Takács Zsuzsa fordításában), A lélek sötét éjszakája: „A lélek […] nem helyeztetik azonnal a szerető egyesülés állapotába, a Szellem éjszakájába, hanem hosszú ideig, évekig is vár, hogy ily módon a kezdők sorából kikerülve, gyakorolja magát a haladók útján. […] Szükségletei, szárazságai, homályai, szorongásai a lelket ilyenkor néha az eddigieknél is jóval erősebben meggyötrik.”2 De a versbeli szorongás a modern kor emberéé, és ez a kézenfekvő asszociáció valószínűleg csak egyik iránya az értelmezésének.
Az indulást a bőrönd lezárása teszi véglegessé – a vers végén ez a motívum visszatér. Ami itt baljós, A letakart óra-kötet (2001) Kérdés-felelet című versében már fenyegető: „Amikor a szerelmesek ráébrednek, / hogy önkívületük színhelye egy világvégi / előszoba pókhálós szöglete volt, / megdöbbennek először a felismeréstől”. A „vak bizakodás” hiábavaló: „a hirtelen beálló csendben meghallják / a bőröndök fedelének végső zárkattanását”. Az utazás és a bőröndök motívumáról Mándy Iván kései, pályaudvaros novellái jutnak eszembe, bár nála a jelenet egyértelműen konkrét, és az aurája szimbolikus. Takács Zsuzsánál inkább fordítva: a lét, a sors, a szorongás és a bátorság (a költészet) metaforája az utazás. Ebben költészete Rába Györgyével rokon, Rábánál is végigvonul ez a motívum, az utazás, amelynek során – megközelítésükben absztrakt, részleteikben konkrét szövegekben – az egyén tapasztalatot szerez a világról, önmagáról, az öregségről.
A versek egy másik csoportjában a valóságos vagy annak látszó, álombeli utazás gyakran csak annyi, amennyi a városi embernek jut, Takács Zsuzsa verseiben általában villamoson. Ezek a villamoshoz kapcsolódó versek többnyire valamilyen (szatirikus humorral átszőtt) történetet mondanak el, mégis azt sugallják, hogy a jelenetnek életre szóló érvénye van. Magát a villamost a száma és a végállomásai alapján a mai budapesti olvasó azonosítani tudja („Az ötvenkilences / villamoson hajléktalanok utaznak” – Királyi nap, A letakart óra; „amikor az öreg irodalmárt kísérte / haza, aki a legalkalmatlanabb / pillanatokban elsírta magát, / az ötvenkilences villamoson például” – Az emlékezés mikéntje, Üdvözlégy, utazás!; „…felhangzanak / […] a hajléktalan moszkva-téri átkai, / akinek kőpárkányra tett ingyenlevesébe, / a villamosra való várakozás közben, / télikabátostul, 1995-ben beleültünk” – Az emlékezés kolonca, A letakart óra), tudjuk, hogy temetői járat. Ám egy másik versben például (egy elioti vízión át­szűrt dantei jelenetben), amikor a narrátor egy részeg hadonászóval és egy könyvtári ru­ha­tá­ros­nővel utazik, ez a valóságos elem is bizarr szí­nezetet ölt: „villamosunk eközben elhagyta / házunk táját, / már a temető felé járt” (Jelenetváltozás, A bűnök számbavétele). A temetői konnotáció mint afféle belső poén, kimondatlanul egy nem humoros, legfeljebb baljós későbbi versben is feltűnik: „Valaki azt / mondta november másodika van. // Halottak napja hát, suttogtam s kihűlt / ajakkal vártam, hogy mi lesz. Ám szerel- / vényünk az ellenkező irányba indult” – (Nemrég egy zsúfolt villamosra szálltam, A test imádása – India). Szin­te a minimalizmus eszközeivel használja ki Ta­kács Zsuzsa a konkrét villamos adta lehetősé­ge­ket, A megtévesztő külsejű vendégcímű versben (A letakart óra) például a látogató rémületes közlését, hogy ő a kaukázusi keselyű, még véglegesebbé teszi az időpont: „Későre járt. El­ment az utolsó villamos.”
A 2004-es kötet címadó verse tehát – mondhatnánk – régi ismerőseként üdvözli az utazás fogalmát, és az is inkább a szöveg elrendezése miatt meglepő, hogy a szimbolikus fogalom a konkrét villamosúttal kapcsolódik össze: 

„Üdvözlégy, utazás, egy kivilágított,
téli villamoson.”

A „téli” jelző tompítja az áthajlás élét. A kö­vet­kező két sorban hasonlóan válik el két jelző egy másik, élesebb áthajlással; mintha valóban a sötétet köszöntené a vers:

„Üdvözlégy, sötét,
délelőtti Nap.”

A párhuzamos szerkesztés oka az irodalmi-vallási utalás, a himnikus szöveg. Assisi Szent Fe­renc Naphimnuszának3 negatívja Takács Zsu­zsá­nál azt üdvözli, azt veszi tudomásul, ami megadatik: „Ha van megindult tekintet / a fekete tükörben – a miénk az. / Ha van szív bátor – a miénk.” Nem tudom, hogy a „megindult” szóban (a költő visszatérő szava)4 nem éled-e fel az ige eredeti jelentése, hogy az érzelmek megindulásához néha segít az elmozdulás, az utazás. A bátorság vállalása-hirdetése az Ittlét-et idézi fel, a „kivilágított” jelző visszautal a korábbi vers „világosság, világítás és megvilágosodás hiányában” fogalomhármasára (és ilyen értelemben egy fokkal kevésbé szorongató). Minél többször olvassa az ember a témájukban egymáshoz tartozó verseket, annál több valódi kapcsolatot találhat. A „kivilágított villamos” egy régi és A test imádásá-ban újraközölt versben is feltűnik:

„nem kéne a kihalt utcát nézni hosszan,
ahogy egy kivilágított
villamos átfut, mint villámló gondolat”
(Hogy arcára vágyik az arc,
Viszonyok könnye)

Igaz, ez szerkezetében inkább József Attila külvárosi metaforáira hasonlít, a villamost kí­vül­ről látjuk. A letakart óra egyik egyszerre elégikus és szatirikus verse jobban segít a fogalom értelmezésében. A kivilágított utca pró­ba­tételé-ben valakik távoznak, a szó mindkét értelmében „lelépnek”:

„Ez a kivilágított utca próbatétele.
Nézzük magunkat a kirakatok üvegében
és hüledezünk: kié a révült mosoly
és az elszabadult tekintet?”

A „kivilágított” helyszín az, ahol az ember önmagát látja tükröződni a sötét háttérben, az Üdvözlégy, utazás! „fekete tükre” ugyanez a tükör. De folytatom az idézetet: „És ki ne lépne le / a szédület magasából, ha megnyílik / alatta a megvilágosító mély?” A megvilágosodás itt meglehető­sen fe­nyegető. A zárlat már a következő kötet felé mutat:

„Vágtatunk készséges lábainkon, por száll,
csengők csilingelése.
Rajongásunk tárgya most ez: távozásunk.”

Az Üdvözlégy, utazás! verseiben, talán meg­le­pő módon, kevés a valódi, megjelenített utazás, inkább létforma a köztesség, az úton lét, a bizonytalanba, a sötétbe való megérkezés. A lélek sötét éjszakája modern tartalommal, örök érvé­nyű szorongásokkal telik meg. Ismeretlen kezek kúsz­nak egy üvegfalon (Üvegfal), valakik benéznek „a zsalu rétegei között a sötétbe” (A szolgák), valamilyen „bejáratnál” egy varjú őrködik (A figyelmes varjú), a narrátor „a víz fölött” kel át (Egy rossz hídon), és a lélek hol fönnakad egy kerítésen, és csak próbál emelkedni (A szabaduló), hol meg tud szabadulni, és fölszáll, de a testet mint száraz tokot elhagyja (Test és lélek). Ha­tár­területen jár a személytelen igenevekkel leírt Holtpont is: „Ahol a szakadékba hullás mámora szárnyát / bontogatja, a holtpont tetőgerincéről / hanyatt-homlok a házak közé menekülni el.” A szakadék közelében – ahol több vers is játszódik – menekülésre, szabadulásra és zuhanásra (újjászületésre?) egyaránt van esély. „Ahová kezdettől tartottunk, / egyszercsak ott vagyunk: / a szakadék közelében.” (Egy másik születés.)
Szabadulás a címe a kötet záróversének is: a narrátor itt egy álomjelenetben egy földdel teli vonatkupéban lapátol, de a vízió, az enyhén emelkedett hang, a bűntudat („hogy fért el benned ekkora / tömeg, hogy nem tömte el / torkodat, hogy tudtál beszélni”) és később a határozott személyekre utaló „szabadulásuk” a deportáltakat sejteti: „mit kezdesz majd magaddal, ha betölti a friss levegő a fülkét, / ha elindul a szerelvény, / és életed gazdag tájain szalad, / és te bentről a lélegző kocsiból / nézed szabadulásukat”. A vers címe személytelenül: Szabadulás, talán magára a beszélőre is vonatkozik, hiszen ő is megszabadul a hallgatástól és az álom révén a tehetetlenségtől. Vagy – a kötet összefüggéseiben – lehet a lélek, a lelkek felszabadulása is.
Ha az Üdvözlégy, utazás! versei a lélek útjain a jövőbe tartanak, A test imádása – India a test emlékei felé, a múltba néz. A kötet két végpontja egy-egy vonatút: a pétervári vonat felidézése egy fiktív személy, Anna Karenina öngyilkosságának (és minden más sorsszerű döntésnek) az indítékaira, elkerülhető voltára kérdez rá (Vo­natút), a Mozgó vonaton írok és a Hazafelé tart a testem képzelt vagy valós vonatútja („Budapest vagy Bombay végül is mindegy”) a valóságos Kal­kut­tai Teréz nevében szól az ő indiai zarándokútjáról, tapasztalatairól és kételyeiről.

Új személytelenség
Az Üdvözlégy, utazás! személyes hangú versein erős értékveszteség érződik, például ebben a gyönyörű elégikus számvetésben: „Ez a világvégi hely a szívemhez közel / esett mindig. Isten lakott a végességben: / egy alkalmi ölelésben, az ajtók nyikorgásában, / a bolyhokban, a szöszökben, a pihékben, / a hosszú szögben beeső napfényben. […] Újabban mégis kiábrándulást érzek.” A vers hangvétele evangéliumivá válik: „Mert betelt az idő és alászállt velem, / szemeim nem kívánnak látni, mint eddig.” Beszélője a levegőben szálló részecskékhez fokozza le ma­gát: „a bolyhokkal, a párákkal, / a szöszökkel és pihékkel együtt nézzek // és ne nézzek. Mert félek egyedül” (Ez a világvégi hely). Az otthontalanság érzésének szép metaforája, hogy üres házba hiába kísérik haza az útkeresőt, „Mivel a másik személye itt az otthonunk” (Egy észrevétel feloldása). De a kötet egyetlen megszólított személye a halott anya.
A személyes hangnál feltűnőbb a kötetben a többes szám első személyű, kicsit stilizált megszólalás. „De mi benéztünk / a zsalu rései között a sötétbe, / mert szemünk, mint az éjszakai / állatoké: világít” (A szolgák), „Nem tudja, hogy mi egy tér­dep­lőn / könyörgünk, hogy együtt maradhassunk még” (A figyelmes varjú), „szemünknek fáj az öröklét”
(A pillanat letűnése) stb. Takács Zsuzsa olvasói egyes szám első személyű, szenvedélyes versekhez, kapcsolatok, veszteségek („viszonyok”) harmadik személyű kivetítéséhez, önmegszólító vagy másvalakivel dialógusban lévő (vagy akár Istent megszólító), második személyű versekhez szokhattak. Mi ez a többes szám első személy?
Azt hiszem, itt kettős folyamat zajlik. A le­ta­kart óra utolsó verse már előrevetít valamit:

A későbbi személy

Egy későbbi idő jött el, valaki
másé, akit nem ismerek még
(akivé hirtelen válunk egy megrázkódtatás
folytán). Itt jár a későbbi személy,
írásaim között matat. Helyismerete
ámulatba ejt, zavarának tanuja vagyok.
Szemmel látható, hogy pánikba esett.
Nem, nem, mondja a verssorokra,
és visszavon minden szemrehányást.
Naplementém, suttogja, vagy: kedveseim,
és sorban mindent a magáénak nevez.

Az egyes szám első személyű narrátor a ké­sőb­bi énjét harmadik személybe távolítja, még a nyelvtani azonosítás jelzését („személyem”) is megtagadja tőle, illetve azonosítására ezt a személytelen többes szám elsőt veszi igénybe: „akivé válunk”. Mintha a személyességet a jövőre nézve kitagadná. A letakart óra utolsó harmadának tárgya ez a „későbbi idő”. A ciklus első verse még egyes számban indul: „Szegezzem a jövőre pillantásomat? […] Várok / inkább a kapunál, / ahol bundás, szakállas őr áll” (A letakart óra – 3). De (mint láttuk) ugyanebben a ciklusban már ott a kollektív „mi”: „Rajongásunk tárgya most ez: távozásunk.” (A kivilágított utca próbatétele.) Ez a kitagadott, elidegenített és elbizonytalanított személy lép eggyel tovább, és szerez jövőbeli élményeket az Üdvözlégy, utazás! kötetében. Kö­ze­ledik a kollektív élményekhez („mi benéztünk / a zsalu rései között” – A szolgák), magára veszi a biblikus-vallásos alázat hangját (például a kötet másik, valódi naphimnuszában: „Maradj még – kérlelnénk –, / mert elpusztulunk / kínjaink és ragyogásod nélkül” – A tüzes korona), az elnyomottak nevében beszél („Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta” – A tiltott nyelv). Persze megvan a többes számnak az ironikus szerepe is (hiszékeny „hősünk” veszett rókát simogat –
A veszett róka, az orvos a rendelőben utasítást ad: „sóhajtsunk”5 – Dániel az oroszlánok között).
A test imádása-kötetben ezt a többes számú személyt is lefokozza Takács Zsuzsa, amikor a vers kísérleti nyulak nevében szól (Gazdánk távolléte). Ironikusan hat a kötet egy másik versében az is, amikor a nyelvtani tudatosság épp az ellenkezőjét jelzi, mint amit mond:

„Mégis, akik merünk még egyes
számban beszélni, és puszta együttérzésből
használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
egyre inkább hasonlít egy kereszthez.”
(Panasz)

A „személy” (az „én”) azonban nemcsak nyelvtani értelemben idegenedik el, hanem testre és lélekre, maszkra és arcra (szerepekre-viselkedésre, külsőségekre és belső azonosságra), tudatos (felettes) és „szenvedélyes énre” válik szét. Az Üdvözlégy, utazás! a lélek könyve: ha a versek nem is nevezik mindig néven, hősük gyakran a fölszálló, lebukó, szabaduló lélek: „ismert a testétől megfosztott lélek fázékonysága, / ruhát kíván­na, a tűzhely lángjánál szeretne melegedni” (Hon­vágy). Még a palackba zárt Ifrit nézése is így lesz érthetőbb: „Egy halhatatlan ifrit / néz így, a helyhez kényszerített.” „A test könyve”, A test imádása – India újraközli a Viszonyok könnye Anima című elégiáját, ahol a lélekhez intézett fohász után a lélek és a test is külön-külön megszólal. Ez is a teológiai értelemben vett, „szabad, szárnyaló, fázós” és halhatatlan lélek, aki szorong a személy „eszelős csókjai”-tól, és a világban „száraz [lesz], szálkás, sebző” (ugyanakkor – egy látomásos képben, testet öltve – éjszaka szenvedélyesen kitépi és magával rángatja a cölöpöt, amelyhez kikötötték). Ám az „egyértelmű” test, a „lélek képzelgése”, akin a lélek bosszút áll, szintén esen­dő, és megértésünkért könyörög. Azt hiszem, az újabb versekben a lélek is rétegzettebb, és lélektani értelemben is jelen van. A 2010-es kötet címadó, legelső versében például, egy búcsúsze­retkezés leírásában, ahol nemcsak a test és a lélek, hanem az eltökéltség és a szeretet is szemben áll. „Sírt örömében testükből / a szeretet só­haj­tás­szerű távozása miatt, / sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most / büntetnek, a hónapok óta érzett, / alattomo­san terjedő fájdalomért, a lélek.” (A test imádása.)
Az arc ehhez a lelki-lélekhez, az önazonossághoz áll közel. Egy kudarc vagy megaláztatás után is hamarabb válhatunk magunkkal azonossá, például egy hamis vendégség után, ahogy A távozás tere narrátora egy karácsonyi ven­dég­ségből menet elterül a lépcső jégpáncélján, magára maradva mégis leveheti az álarcát (az Üdvözlégy, utazás!-ban). Ugyanakkor Takács Zsuzsa két teljes ciklust Maszk-nak nevez A test imádása – India elején. Itt részint a mások maszkjáról van szó. Azt hiszem, kettős értelemben is: az egyik a porcelánbabáké: „A porcelán maszk mögött ne legyen // ragadozó száj.” (Maszk.) A másik a halotti maszk, a visszatért szerelmesé, akit az egészében újraközölt második ciklussal idéz
meg. Élni akar még, gondolom, hidegen. / Fordult a kocka. Halotti gyöngeségedben / képtelen vagy leplezni érzelmeidet // irántam. Fehér arcod nem feledteti / azonban az önérzetemen ejtett, egykori / sebet.” (Fehér arcod.) Másrészt a külvilág elől is véd a maszk: „Levetni nem merhettem maszkomat” (Fe­gyel­mezettebb voltam). – A maszk (mindegy, melyik fél viseli) lehetetlenné teszi a kommunikációt.
Az én tudatos és szenzuális? szenvedélyes? része is különválik. „Élni? Szolgám majd elvégzi helyettem” – ezzel a Szerb Antaltól vett idézettel6 indul a felettes én nevében írott vers (Szolgám). A szolga itt nem egyszerűen a test, hanem a hétköznapi, naiv, önmagával azonos, bizakodó én. „Ő az én legjobb / barátom – mutat vidáman egy borostás / állúra, aki meglopja az első alkalommal. / Nem szólok neki, hogy én ezt előre tudtam.” És hogy a tudatos én is eláruljon valamit magáról, egyébként szerepére jellemző iróniával: „Bizonyára azt válaszolná, hogy ő is tudta, / de ő a jelenben él. Míg én a múltban, vagy / – ami ennél is gyászosabb – a jövőben.”
Az „én” idegenségét talán ez a paradoxon foglalja össze legbeszédesebben: „Annyira idegen vagy, hogy / magamra ismerek mozdulataidban” (Egy idegenre).

A részvét átértelmezése
Az „én” elidegenítése mellett a másik folyamat a részvét átértelmezése. A részvét felmutató gesztusa, a láttatás régtől jelen van Takács Zsuzsa verseiben (nem véletlenül gyakoriak a koldusok, hajléktalanok). Az Animá-ban afféle költői programként írja: „az utcára hordott lomokhoz térdelek / és berendezem velük új világomat”. Az egész Tárgyak könnye a tehetetlen szeretet és részvét jegyében íródott. Az Üdvözlégy, utazás! több helyen is említ egy ütlegelt állatot, ez a motívum A test imádása egyik versében is visszatér:

„Átsiklik figyelmed
a szívet tépő szerelmi búcsúk leírásán,
de a szénrakományát vonszolni képtelen
gebe végigránduló bőrén táncoló ostor
sivítása füledbe költözik, följajdulsz,
és elsírod magadat, mint a tehetetlen vének.”
(Életrajz-változat)

A szenvedés és a részvét témái szinte tör­vény­sze­rűen vezetnek a tizenkilencedik századi orosz regényekhez. A Vonatút Anna Karenina sorsán át egy sorozat feltételes és egészében nyitva hagyott, hiányos mondatban mutatja, hogy már bekövetkezett vagy szükségszerű tényekhez hiá­ba írnánk, „mi lenne, mi lett volna, ha”. A válasz maga a valóság: de így történt. „Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk / szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem / teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre – a vers logikája szerint erre sincs más válasz.
A részvét egyik fajtája az átélés, ezt látjuk a többes szám első személyű szövegekben, tehát nem pusztán az „én” elidegenítését, hanem a „mi”-ben való feloldódást (bár továbbra is úgy érzem, hogy az „akik merünk még egyes számban beszélni”, „puszta együttérzésből használjuk a többest” így, többes számban megfogalmazva ironikus). A részvét egy másik formája az azonosulás. Ta­kács Zsuzsa egy esszében elárulja: „A Nyelvtan, haladóknak című ciklus […] a rákkal való szembesülés és a betegség elviselése, a kezelések elfogadása, és végül a kilábalás győzelmi naplója. Nem az én tör­ténetem, de azt hihetni róla, így terveztem (már amennyiben tervezni lehet az ilyen munkát).”7 A Tizenkét kísérlet-ben a részvét gesztusát a gesztust el­szen­vedő szemszögéből írja meg:

Gyakorolhatja bárki

Gyakorolhatja rajtam bárki
az irgalmasság cselekedeteit.
Vállamra teheti kezét. Vagy
köhögésbe fojtva könnyeit föl-
dönthet egy poharat az asztaltól
menekülve, ha körmeim
kisebesedett félholdjaira néz.

Az irgalmasság kudarcából a szerepvers vezet ki. E sorozat darabjairól (a szerzői közlés nélkül) azt hiszem, valóban nem derülne ki, hogy szerepversek, mert ugyanolyan szikár a megfogalmazás, és olyannyira hiányzik minden fölöslegesen belevitt érzelem, mintha valóban a beteg maga fogalmazná a sorokat.
A kötet záróciklusában már egyértelműen szerepverseket olvasunk. Kalkuttai Szent Teréz a részvét cselekvő változatát követi: a fizikai részvételt. Vendégszövegekkel összeszőtt8 rímtelen szonettmonológjaiban kíméletlenül őszinte önmagával („Nővéreim, ne / higgyetek el mindent, amit mondok. Én rossz / irányba megyek. Én félrevezetlek titeket – A rossz irány), ami az öntetszelgő részvét teljes ellentéte.

„Tanulom az érzelmeket újra,
de alig haladok. A nővérek lassúsága ingerel.
A szabályzatot megszegve egyedül járom

Kalkutta nyomornegyedeit. Mit teszel velem?
Azelőtt gyöngédség volt bennem és szeretet,
most koloncként lehúz, kőből van a szívem.”
(Nem tébécé vagy rák)

Azt hiszem, kevés költő van, aki ennyire meg tudja újítani a költészetét, és ugyanakkor a romló társadalmi viszonyokra is ennyire érzékenyen reagál. Takács Zsuzsa költői útja a lélek és a test útjain, a részvét gesztusaitól a sorsközösség vállalásán át az öntetszelgő irgalmasság elutasításán túl a cselekvő részvételig vezet, az öntetszelgéssel szembeállított önmarcangoló kétkedésig.

Jegyzetek:

1. Ezt az időszakot Bodor Béla a költő harmadik korszakának nevezi. Beszédgyakorlat tiltott nyelven. Holmi, 2005/10.
2. Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája. Ma­gya­rázatok A Kármel hegyére vezető út című vershez. Európa, 1999. 83–84.
3. Lásd Bodor Béla írását. Halmai Tamás: Gazdagság és hűség. Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! című ver­sé­ről. Vigilia, 2006/10.
4. Lator László: Ki írja, hogy csinálja? Takács Zsuzsa: A letakart óra. Jelenkor, 2002/11.
5. Lásd erről Bodor Béla idézett cikkét.
6. A Pendragon legenda (Magvető, 1962. 30.): „Akkor azt kell mondanom, amit Villiers de l’Isle Adam: »Ami pedig az életet illeti, majd a szolgáink elvégzik helyettünk.«”
7. http://www.litera.hu/hirek/a-test-imadasa-india. (2010. június 20.)
8. Szűcs Teri: Ez mind mind mi leszünk egykor. Takács Zsuzsa: A test imádása – India. Jelenkor, 2010/12.