Lővei Pál

VILÁGKIÁLLÍTÁSOK KÖNYVE

Székely Miklós: Az ország tükrei.
A magyar építészet és művészet szerepe a nemzeti reprezentációban az Osztrák–Magyar Monarchia korának világkiállításain

CentrArt, 2012. 309 oldal, 3900 Ft

„Az 1897. évi XVIII. törvényczikk alapján Ma­gyar­ország a párisi világkiállításon hivatalosan vesz részt s annak vezetése reám bizatván, arra kell törekednem, hogy a nemzeti művelődés minden ágában a mérvadó tényezőknek hazafias közreműködését a magyar kiállítás sikere érdekében megnyerni törekedjem” – írta Lukács Béla, az 1900. évi párizsi nemzetközi kiállítás magyar királyi kormánybiztosa 1897. november 20-án a Műemlékek Országos Bi­zottságának címzett levelében, amelyben felkér­te a bizottságot a kiállításon való részvételre.1 Lukács utóbb, legalább részben a világkiállítás áldozata lett, a szervezés gondjai, a túlfeszített munka – többek között, ahogy a be­mu­tatandó könyv is írja, országjáró körúton, elő­adásokon népszerűsítette az ügyet –, az anyagi felelősség felőrölték az idegeit. Utóbb a Műemlékek Or­szá­gos Bizottsága és a kormánybiztosság közötti levelezést is Miklós Ödön kormánybiztos-helyettes intézte,2 és bár Lukács Béla később, a kiállítás nyitva tartásának idején még feltűnt aláíróként a levelezésben,3 szanatóriumba került, de idegei végül teljesen felmondták a szolgálatot, és 1901. január 7-én a zajló Dunában vetett véget életének. Hogy milyen problémák lehettek, mutatja éppen a műemléki bizottság esete: a kormánybiztos-helyettes még 1901. április 19-én is a felvett előleg „okmányolt” elszámolására kérte a Bizottságot.4 Egy ország világkiállítási részvétele sem volt tehát sétagalopp, hát még az egész esemény megszervezése. Szé­kely Miklós joggal hangsúlyozza könyvében, hogy egy-egy világtárlat hat-hét évnyi előkészí­tést igényelt, amihez az utólagos elszámolások, értékelések, beszámolók elkészítésének mintegy három további éve járult, vagyis évtizednyi kemény munka állt szemben magának az eseménynek mindössze féléves nyitva tartásával.
A könyv – szerzőjének a bevezetőben megfogalmazott programja szerint – „középpontjában a magyar nemzeti önkép külföldi megnyilvánulási formáinak vizsgálata áll”, ami jól megfelel a kormánybiztostól imént idézett egykori, természetesen a kiállítási siker érdekében teendő erő­fe­szítések „nemzeti” és „hazafias” jelzőinek. A kö
tet címe – Az ország tükrei – ugyanakkor kicsit talányos. Az egykori külföld számára Ma­gyaror­szág világkiállítási produkciói nem tükrök voltak, hanem valamiféle ablakok, amelyek kinyíltak előttük, bepillantást engedve egy számukra kicsit mindig idegen, egzotikusnak számító ország világába. A tükör azonban igen pontos hasonlat, ha a mából nézünk vissza. Az ország egykori önképei a világkiállítási bemutatkozások egyfajta tükrén visszaverődve jutnak el az utókor magyar társadalmához, egy erősen késleltetett ábrázolást tárva kutató és érdeklődő elé egyaránt. Székely Miklós ezeket az önképeket vizsgálja, az olvasó pedig ezeknek a vizs­gá­la­toknak az eredményeit olvasva élheti bele ma­gát abba a történeti konstrukcióba, amelyet eleink országukról és magukról megjeleníteni kí­ván­tak. Minden esetben ideálképpel állunk ter­mészetesen szemben – az ország túlnyomó része nem herendi porcelánból evett és Zsolnay edényekben gyönyörködött, pedig ezek a cégek érték el rendre a kitüntetésekben megnyilvánuló sikereket, és a gazdagoknak és jómódúaknak is igen kicsiny hányada élt a legprogresszívabb építészek által tervezett és az ország vezető iparművészei által kivitelezett enteriőrökben, még ha a világkiállításokon az I. világháborút megelőző másfél évtizedben ezek kapták is a legjobb nemzetközi kritikákat.
A világkiállítások értelmes vagy értelmetlen volta, gazdasági, politikai, kulturális haszna másfél évszázad óta világszerte újra és újra kérdésként vetődik fel. A sokszor lesajnált és eltemetett „intézmény” azonban nemhogy nem tűnt el a nagyszabású rendezvények sorából, de ma ismét reneszánszát éli: a nemzetközi egyezmények szabályozta időpontokra jelentkezők sora pályázik, és a kiállításokon részt vevő államok, intézmények, szervezetek, vállalatok száma sem látszik csökkenni. Egy-egy jelentkezést meg­előzően vagy legalább a felkészülés időszaká
ban általában komoly tudományos elemzések és népszerűsítő művek születnek az illető ország világkiállítási hagyományai, korábban megrendezett kiállításai vagy akár az egész világkiállítás-történet témaköreiben. A régebbi világkiállításoknak szentelt kiállítások is gyakoriak, leginkább a korábbi rendezések jubileumainak idején, gazdag katalógusokkal mutatva be az egyes események történetét, tárgyi hagyatékát, építészeti, műszaki és művészeti emlékeit – legutóbb az 1958-as brüsszeli expo fél évszázados jubileumát ünnepelték Belgiumban. Ezek az akár nagyszabású elemzések azonban – a rende­ző országok szemszögéből – szinte kizárólag az összképre, a rendezők saját produkcióira fóku­szálnak, a nemzeti részvételeket vizsgáló „mély­fúrások” csak egészen kivételes esetekben érkeznek kívülről, a külföld irányából. Egyedülálló eset Mies van der Rohe 1929-es német Barcelo­na-pavilonja, amelyet a katalánok gondosan rekonstruáltak, és amelyről monografikus írások jelentek meg a világ legkülönbözőbb helyein – a tipikus az, hogy például a 2000-ben rendezett hannoveri expóhoz kapcsolódóan maguk a németek jelentették meg világkiállítási szerepléseik monografikus elemzését. A Velencei Biennále centenáriuma (1995) alkalmából is a részt vevő nemzetek – így a hollandok, angolok, németek és mi, magyarok – publikálták kötetekbe rendezve pavilonjaik történetét és kiállításaik kronológiáit. Magyar vonatkozásban egészen különleges az 1911-es torinói pavilonunk (építész: Tőry Emil és Pogány Móric) olasz szak­embertől származó elemzése5 – arra utal, hogy az az épület valóban túl tudott lépni a lokalitás szintjén, és ki tudott emelkedni a részt vevő országok leginkább csak helyi érvényű propagandaelemei alkotta világkiállítási összképből. Ez meggyőző bizonyítéka a számunkra, a magyar építészettörténet számára természetesen igen fontos, sok-sok kiállítási pavilonunk és berendezésük alkotta nemzeti produkción belüli kivételes teljesítménynek. Székely Miklós egyébként könyvében csupán egyetlen alfejezet erejéig tér ki külföldi produkcióra, érintve a szá­zad­elő finn és magyar művészeti, iparművészeti, építészeti kapcsolatok világkiállítási vonatko­zásait.
A lemondott 1996-os budapesti expo szervezése során – pró és kontra – megnyilvánuló társadalmi-politikai tudatlanság is alighanem csök­kenthető lett volna, ha Magyarországon is rendelkezésre álltak volna vagy a felkészülés során megszülettek volna a joggal elvárható tudományos vizsgálatok, az ezeken alapuló történeti publikációk, vonzó népszerűsítő kiadványok.
Azóta a helyzet sokat javult, disszertációk, tudományos tanulmányok, kiállítások és katalógusaik, népszerűsítő könyvek foglalkoznak az egyetemes és magyar világkiállítás-történet külön­böző vonatkozásaival, egyes korszakaival vagy akár egészével. Ebbe a sorba illeszkedik Székely Miklós eddigi munkássága, kisebb-nagyobb tanulmányainak sora és most ez a doktori értekezésén alapuló könyv is. Őt, aki „civilben” a fiatal művészettörténészeket összefogó CentrArt Egyesület elnöke, nem csak szerzőként foglalkoztatja azonban a téma, de tudomány­szer­vezőként is. Tavaly év elején az Egyesület keretében egész napos konferenciát rendezett az ideiglenes jelleggel emelt épületek kutatásáról, ahol a bemutatott témák kevés kivétellel kiállítási pavilonokról, Magyarország kiállítási szerepléseiről szóltak. A konferencia anyaga, az Egyesület első évkönyveként, az elmúlt héten került fel a CentrArt honlapjára, ahonnan szabadon letölthető6 – nagyon is érdemes „belelapozni”.
Székely Miklós kutatásainak célja alapvetően annak vizsgálata volt, hogy milyen szerepet játszottak a világkiállítások Magyarország kultúrájának külföldi megismertetésében a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban, vagy­is az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása idején. A kötet mintegy 80%-a ezzel a korszakkal foglalkozik, az éppen a kiegyezés évében ren­dezett második párizsi világtárlattól kez­dő­dően, az 1915. évi San Franciscó-i kiállítással bezárólag. A tárgyalást azonban az 1917-re javasolt hazai világkiállításról szóló, 1911-ben íródott előterjesztésnek az ismertetése zárja, amely joggal alkotja a kötet szerves részét. A szöveg kezdeti mintegy ötöde, a kutatás módszereinek, periodizációjának felvázolását követően, az elő­történetet mutatja be, az iparkiállításokat, ipar­művészeti múzeumokat, valamint az első világkiállításokon való, csekélyebb mérvű és egy­ér­telműen az ausztriai anyagba betagolt magyar részvétel főbb elemeit. Hasznos a bevezető fejezetek között a „világkiállítás” kifejezés kialakulásáról, az angol, francia, német terminológiáról írott rész.
A téma szinte áttekinthetetlenül nagy, minden feldolgozás lehatárolást kíván. A kötet alcíme jelzi, hogy a kiállítások építészeti és mű­vészeti vonatkozásai a szerző vizsgálatainak el­sődleges tárgyai. Ennek azonban előfeltétele, hogy a történeti összkép, a kiállításon való részvételek körüli politikai döntések háttere, az általános szervezési munka, a kiállítási tárgyak kiválasztási mechanizmusa mind az egész korszak, mind pedig az egyes kiállítások esetében korábbi átfogó vizsgálatok és elemzések, monográfiák és szakcikkek formájában már rendelkezésére álljon a szerzőnek. Mivel korántsem így áll a helyzet, helyenként olyan kérdésekre is kitér a könyv, mint: hogyan zajlott a világkiállításokon való részvétel gyakorlati megszervezése? A szervezőmunkában mely kormányzati és civil szervezetek vettek részt? Elválaszthatók voltak-e a kulturális, művészeti bemutatók az ipari-gazdasági kiállításoktól, vagy összefüggő egészként kell tekinteni a kiállítási anyag kiválasztásának és bemutatásának folyamatára?
A rendelkezésre álló történeti és mű­vé­szet­tör­téneti előmunkálatok hiányosságai elengedhetetlenné tették a kiterjedt levéltári kutatást. A Magyar Országos Levéltár egyes, a téma szempontjából alapvető fontosságú állagainak teljes pusztulása következtében szükséges volt a külföldi rendező partnerek levéltáraiban való búvárkodás – ennek a fáradozásnak elsősorban a Párizsban végzett munka hozta meg az eredményét. A számos feltárt és a dolgozathoz fel is használt, fontos és érdekes irat és levél mellett előkerült az 1900-as párizsi magyar pavilonnak és a magyar tematikus kiállítások installációinak az engedélyezési tervdokumentációja. Ezt a páratlan – 173 rajzot tartalmazó – anyagot a pavilon építészeti elemzése és a kiállítási installációk bemutatása során Székely Miklós részben fel is használta. A mellékelt képek között azonban a tervrajzok közül csak egy szerepel – három továbbit egy korábbi cikkéhez7 tudta a szerző csatolni. A lelet olyan horderejű, hogy önálló feldolgozása, részletes publikálása mindenképpen elvárható – leginkább talán egy budapesti kiállítás és annak katalógusa keretében. Amíg azonban erre sor nem kerül, jelen kötet hiányosságai közt tarthatja számon az érdeklődő ennek a tervanyagnak ilyen nagymérvű elhagyását a könyvből.
A levéltári források mellett erős hangsúlyt kapott a korabeli elsődleges és másodlagos irodalom összegyűjtése és hasznosítása is, vagyis a kiállítások alkalmával kiadott katalógusok, a kiállításokról benyújtott hivatalos, nyomtatott – akár többkötetnyi – jelentések, illetve a korabeli sajtóban megjelent kritikák, ismertetések összegyűjtése és elemzése. Jelentős részben eh­hez a forrásbázishoz is külföldön lehetett csak hozzáférni – a szerző által átnézett külföldi mű­vészeti folyóiratok listája igencsak tekintélyes –, ez tette lehetővé annak megválaszolását, hogyan értékelte a külföldi kritika Magyarország nemzetközi prezentációit.
A kiállításokon való magyar részvételnek Auszt­riától való egyre erőteljesebb függetlenedési folyamata, jelzőként az „önálló és magyar” érvényesülése az egész értekezés egyik vezérfonala – megfelelően a források és korabeli publikációk tükrözte egykori prioritásnak. Másik fő kérdés volt az egyre önállóbb megjelenés tartalmi vonatkozása, azoknak a gazdasági és kulturális területeknek a bemutatása, amelyek segítségével a magyar kormányzat és gazdasági szféra el kívánta érni az ország nemzetközi presztízsének növelését. A kiállítási szereplések kultu­rá­lis-művészeti vonatkozásai nem mindig voltak elválaszthatók a gazdasági megjelenéstől, egyrészt az installációk belsőépítészeti alkotásai, másrészt a gazdaságot és a művészeteket összekapcsoló iparművészetre gyakran helyezett hang­súlyok okán. Az iparművészet azonban nemcsak produktumaival volt jelen a magyar kiállításokon, hanem oktatási intézményei is rendszeresen bemutatkozhattak; a kötetben ezért kapott ismételten hangsúlyt az iparoktatás és a mű­vé­sze­ti oktatás kiállítási megjelenéseinek tárgyalása, az iparművészettel ugyancsak összefüggésben kezelt háziiparral együtt.
Az egyetemes világkiállítás-történet egyes ren­dezvényeinek kevésbé vagy inkább ki­emel­ke­dő volta körül mára nagyjából kialakult a közmegegyezés. Az egyes országok bemutatóinak fontossága azonban nem minden esetben állítható párhuzamba valamely kiállítás nemzetközi jelentőségével. Magyarország a kezdetektől fogva máig a nemzetközi kiállítások nagyjából rendszeres résztvevőjének számít, de a politikai és gazdasági helyzet, a rendező országgal fennálló korábbi és pillanatnyi kapcsolatok jelentős mértékben befolyásolták a részvétel tényét és mértékét, valamint hivatalos vagy magánjelle­gét. A vizsgált időszakban is voltak olyan kiállítások, mint például az 1902-es torinói ipar­mű­vé­szeti kiállítás, az 1906. évi milánói vagy az 1911-ben rendezett torinói bemutató, amelyeknek a magyar iparművészet vagy esetleg építészettörténet szempontjából sokkal nagyobb a szerepe, mint ahogy magát az egész kiállítást az egyetemes világkiállítás-történet számon tartja. A kötet természetesen a magyarországi szereplés jelentősebb vagy kevésbé fontos volta men­tén tárgyalja a témát, annak megfelelően szab­va meg az ismertetés belső arányait is. Ugyan­akkor a közismertebb kiállítási bemutatkozások mellett az 1885. évi antwerpeni, az 1888. évi brüsszeli és barcelonai, az 1897. évi brüsszeli szereplések érthetően kisebb terjedelmű leírásai is fontos részei a munkának.
Az 1900-ban rendezett párizsi kiállítás joggal kapott kiemelt szerepet az értekezésben – esetében a nemzetközi jelentőség és a magyar részvétel fontossága egymást erősíti. Ezt a jelen­tő­sé­get az eredményes párizsi levéltári és irodalmi kutatással Székely Miklósnak sikerült jól alá is támasztania. Feltárul a magyar történeti pavilon létesítésének kronológiája. Fontos felismerés, hogy a világkiállítás programkiírásának való megfelelés jegyében a magyar pavilon valójában nem az ezeréves Magyarországot volt hivatott bemutatni, hanem az 1896-os millenniumi évet, illetve a millenniumi kiállítást, mint a legutóbbi, 1889. évi párizsi kiállítástól eltelt időszak legfontosabb hazai eseményét, az ezeréves magyar államszervezési folyamat mint
egy végeredményét. Az értékelés szempontjából hasznosnak bizonyult a magyar épületekkel és kiállításokkal foglalkozó nemzetközi visszhang feltárása.
Komoly levéltári és irodalmi kutatás tette le­he­tővé az 1911. évi olaszországi római–torinói ikerkiállításon való magyar részvétel nagyobb terjedelmű bemutatását és értékelését. Ezen belül a mű értékes része az eddig lényegében figyelmen kívül hagyott római magyar pavilon építészetével foglalkozó fejezet. Tanulságos a magyar képzőművészeti kiállításról összegyűj­tött, viszonylag terjedelmes külföldi visszhang.
A kötet szövege közé tördelve 129 kép kísérli meg illusztrálni a leírtakat – kétharmaduk magyar vonatkozású –, sok közöttük a kifejezetten látványos darab. Számuk azonban a téma átfogó voltához képest egyáltalán nem tekinthe­tő soknak – a kívülálló olvasónak persze semmi sem drága –, a fiatal művészettörténészek szervezete, a kötetet kiadóként jegyző CentrArt előtt azonban így is kalapot kell emelnünk: a könyv szép, és jó kézbe venni. Lényegében kizárólag építészeti tervek, kiállítási épületek, pavilonok korabeli ábrázolásai – kiadványok illusztrációi, fényképei, képeslapok reprodukciói –, valamint kiállítási enteriőrök szerepelnek a képek között, egyedi tárgyak, műalkotások alig.
Az illusztrációk jelentik az egyik magyarázatát annak, miért is az Iparművészeti Múzeumban került sor a könyv bemutatójára.8 A Múzeum adattára kereken félszáz értékes régi fényképfelvétel közlésével – és sok használható adattal is – segítette az írást és a kötet megjelentetését. A szöveg kitér az iparművészeti múzeumok ki­a­la­kulástörténetére is – hiszen azonnal a legkorábbit, London mai Victoria and Albert Mu­seu­mát az 1851-ben rendezett első világtárlat nyomán létesítették, és a budapesti intézmény alapí­tását a londonién kívül csak a bécsié előzte meg. Az Iparművészeti Múzeum egész történeté­nek talán leglátogatottabb eseménye volt, amint az a könyvből is kiderül, az 1900-as párizsi kiállításra összegyűjtött anyag előzetes kiállítása, az ötnapos nyitva tartás alatt azt megtekintő százhatvanháromezer-kétszáz látogatóval. A múzeum tárlatai, folyosói, raktárai igen jelentős számban őriznek olyan külföldi alkotásokat, amelyek­re az intézmény a világkiállításra ezzel a céllal kiküldött munkatársainak – közülük a kötet joggal emeli ki Radisics Jenő igazgató nevét – vásárlásai révén tett szert, valamint olyan magyarországi alkotásokat, amelyek eredetileg világkiállítási bemutatás céljára szolgáltak.
A könyvbemutatónak helyet adó múzeumi díszterem szomszédságában alig korábban megnyitott, Márkus Lili keramikus és rokonsága tevékenységét bemutató kiállításon – már a két világháború közötti időszakból – több nemzetközi iparművészeti kiállítás és világkiállítás díjairól tudósító oklevél szerepel, valamint egy az 1937. évi párizsi világkiállítást megjárt kerámia-dombormű is. A könyvbemutatót követő héten nyíló, nagyszabású art deco-kiállítás előzményeit – a századelő milánói és torinói kiállításainak magyar lakberendezéseit, enteriőrjeit – pedig Székely Miklós kötetének utolsó fejezetei is tárgyalják már, nem kis részben az Iparművészeti Múzeum fényképeinek segítségével.

Jegyzetek:

1. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Tudományos Irattár, MOB 290/1897.
2. 1899. július 11.: MOB 201/1899.
3. 1900. július 18.: MOB 204/1900.
4. MOB Iktatókönyv, 1901/197. (Az irat kiselejtezve.)
5. Paolo Comaglia: A magyar pavilon az 1900-as To­ri­nói Világkiállításon / Il Padiglione Ungherese. All’
es­posizione internazionale di Torino del 1911. = Pa­vilonépítészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. Szerk. Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre. OMvH Magyar Épí­tészeti Múzeum–Pavilon Alapítvány, Budapest, 2000. 79–96.
6. http://issuu.com/centrart/docs/opus_mixtum_1
7. Székely Miklós: Az 1900-as párizsi világkiállítás magyar tervanyaga Párizsban. Utóirat – Post Scriptum. A Régi-új Magyar Építőművészet melléklete, VIII. 44. (2008/3.) 23–25.
8. Az írás az Iparművészeti Múzeumban 2012. márci­us 9-én elhangzott könyvbemutató szerkesztett szövege.