László Ferenc-Reichert Gábor

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel
az ágyon. Portrék

Magvető, 2012. 293 oldal, 3490 Ft

I

MEGCSALT BARÁT ÉS HŰ SZEMTANÚ

Író, szerkesztő, műfordító – az életrajzok és szócikkek több évtizede e megjelölésekkel sommázzák Vajda Miklós személyét és működési körét, ám aligha tévedünk nagyot, ha megállapítjuk, hogy a felsorolás első tétele igazából csak pár éve, a remek Anyakép, amerikai keretben megjelenésével vált mindenki (vagyis az olvasók összességében is oly szolid tömegei) számára él­ményszerű valósággá. Azóta, megkésve, de szerencsére mégsem későn, olyan figyelemmel és érdeklődéssel olvassuk az immár nyolcvan felett járó Vajda írásait, ahogyan az egy újonnan felfedezett és egyértelműen jelentékeny szer­ző­nek vagy épp egy friss és máris meghitt kedvencünknek méltán kijár.
Nyilvánvalóan az idős író munkássága felé forduló általános figyelem ösztönözte a Magve­­­tőt arra, hogy kötetbe gyűjtve kiadja Vajda rövidebb, túlnyomórészt portré jellegű (meg)em­lé­kező írásait, amelyekben az úgyszintén álta­lá­nosnak ítélhető olvasói érdeklődés az­után majd kedvére mazsolázhat. Iro­da­lom­tör­téneti szoboralakok, eltékozolt és önpusztító tehetségek, tevékeny mindenesek és még tevékenyebb zsenik arcvonásait és cselekedeteit keresve-kutatva a szövegekben, melyek több mint fél évszázadnyi termésből (1956-tól 2010-ig) lettek egymás mellé sorozva e szép és karcsú kötetbe. S mivel Vajda nem csupán hasznos munkása volt a magyar kultúrának, de változatos és találkozásokban gazdag pályafutása egészén egyszersmind megbízható szemtanúja is, hát valóban lelhetünk e könyvben megannyi érdekes adalékot, érzékletesen megrajzolt portrévázlatot és életképet. Ilyen emlékgyöngy példának okáért és (majdnem) mindenekelőtt a kötet címadó írása, amely a korabeli magyar irodalom válogatott elitjének 1980-as nagy-britanniai felolvasókörútját idézi fel, Pilinszky János egyszerre nem e világi és hozzá nagyon is emberi alakjának kiugratásával. Vajda írói-emlékezői erényei jószerint mind kitetszenek ebből a szakaszból: a tapintat, az empátia, a szelíd humorérzék, a gondosság és persze az elbeszélői alázat. „Mi­csoda művészet kortársnak lenni” – fogalmazott az ifjú Hatvany Lajos, s a legjobb részletekben Vaj­da portréi is a „kortársművészet” érdemi teljesítményei. Az említett írásban például nem csak Pilinszky valós és mégis oly megtévesztő puha esettsége elevenedik meg az olvasó szeme előtt, de Weöres Sándor kisfiús riadtsága éppúgy, mint Nemes Nagy Ágnes követelő erkölcsi tartása és lazaságok ellen lázadó szigora.
A kötet címadó írásában Vas István is felbukkan egy merőben atipikus epizód erejéig, ahol is fölindultan megragadja az elbeszélő grabancát, ám egy másik sikerült portré lapjain (A Vas­nyakkendő) már egymagában lép elénk a kra­vát­liviselet kultúráját oly egyedi megoldással gazdagító költő-író. Ez a portré ráadásul Vajda egy további nagy (és műfordítói munkáiban annyiszor sikerrel kamatoztatott) adottságát is felmutatja: a leírások mindenkor árnyalt és le­nyűgözően precíz jellegét. Itt éppenséggel a nyak­kendő megkötésének tradicionális, illetőleg Vas-féle metódusát írja le apróra az emlékező, mond­hatni egy férfidivatárus kedvtelő jártasságával. Az pedig már külön bravúrnak, de legalábbis érvényes bravúrkísérletnek tekinthető, hogy Vas „csaknem-forradalmi” nyakravalóját esztétikai és emberi választások szimbólumává és egy komplett jellemrajz kiindulópontjává emeli a szöveg. Hasonló, érzékletesen tárgyszerű leírásokat s a leírásokból kibomló sorsproblémákat másutt is lelhetünk a kötetben, legyen elég itt a 2007-ben elhunyt Fekete Tamás alakját megidéző Egy érzelmes szobrász elkötelezetten informatív műleírásaira vagy épp a jól megkomponált Orbán Ottó-portré (A légtérben nem szállnak angyalok) megrendítő szimptómaleltárára utalnunk.
Ugyancsak remek részletekkel ékes Vajda 2009-es, elsőként épp e hasábokon megjelent Abody-írása, az egykori iskola- és pályatárs, az ifjúkori barát nagy ívű visszatekintése: Requiem egy elfuserált zseniért. Különösen megejtő a kamasz Abody Béla köztéri hecceinek, „para­no­id manifesztációinak” jelenetezése, még ha az Abody életművében valamelyest tájékozott olvasó alighanem vonakodna is e rafináltan goromba vicceket valóban főművek gyanánt elfogadni. A messzi múltba süllyedt kisvilágok és alakok sorjáznak elénk a gimnáziumi éveire visszaemlékező Vajda mondataiból, s a hajdani barát ürügyén a szerző kamaszkori önarcképe éppúgy halványan felsejlik, aminthogy a Ciszter Gimnázium és a negyvenes évek operaélete is körvonalazódik a korszak drasztikus történelmi változásai közepette. S ami tán a legfontosabb megjegyzésünk lehet e szövegről szólván: a Re­quiem jószerint nem is annyira egy barát, mint inkább egy barátság portréja. Egy félresiklott, elpangott barátságé, amelyet a másikban – alkalmasint okkal – csalódott, túlélő fél foglal írásba, vállalt szubjektivitással, ám a tanú szem­­szögéből akarva-akaratlanul is az ítélkező bíró pozíciójába átváltva. Márpedig az ilyesmi óha­tatla­nul apasztja a finnyásabb olvasó bizalmát, jól­lehet e kibillenésnek hozadéka is van: az indulat, a személyesség emeltebb foka, amely figyelemreméltóan át- meg áthevíti az amúgy okos és tartott emlékező prózát. (Hasonló, bár ellentétes előjelű s egyszersmind gondosabban palástolt indulat fűti fel a kötet legkorábbi írását, a Vajda felcseperedésében oly meghatározó szerepet játszott Bajor Gizi emlékezetének szentelt Ember és tünemény-t is.)
Hogy mindeme fentebb elősorolt komoly értékek dacára is egykönnyen enyhe, de félreismerhetetlen csalódással teheti le az olvasó Vajda Miklós új kötetét, az jelentős részben magának az emlékező írások műfajának a számlájára rovandó. A könyv írásainak tekintélyes hányada ugyanis eredendően nem kötetbe szánt szöveg, s ha mégannyira tiszteletre méltó műgonddal formálta is meg mondatait Vajda: a friss halottakat parentáló emléksorok a legtöbbször csupán napi szavatossággal bírnak, még akkor is, ha havi megjelenésű folyóiratokban kerülnek első publikálásra. Legalább ennyire okolhatjuk cseppnyi elégületlenségünkért ama tényt, miszerint az egymástól olykor generációnyi távolságban keletkezett írások – az életanyag azonosságának betudhatóan – ismétléseket, átfedéseket mutatnak. Merthogy értelemszerűen nem egymás mellé szánt szövegeket olvasunk, s habár az ilyesféle összeállításoknak ugyancsak van, pontosabban lehet némi bája, a jelen esetben mindez leginkább arra hívja fel a figyel-
mün­ket, hogy a kötet nem csupán küllemében karcsú, s hogy a kellő terjedelem elérésének parancsoló erejű szempontja ezúttal túlon-
túl ve­gyes írásokat szorított egymás mellé. Vajda Mik­lós 2001-es New York-i naplórészletei (Ground Zero) például már formálisan is kilógnak a portrékötetből, s e szerkesztési rakoncátlanságot nemigen ellentételezheti a szeptember 11-i terrortámadást követő amerikai köz- és lelkiállapotok gondos, ám sokszorosan ismerős vázlata sem. A túlzott karcsúság, az emléksorok aszténiás jellege elvétve sajna a portrékon belül is kimutatható. Így helyenként kevéssé tetszik újszerűnek vagy pláne revelálónak az, amit a portréalakokról megtudunk, s bizony a csip-csup mozzanatok olykor tényleg mindössze csip-csup mozzanatok, s nem a személyiség valamely jellegzetességét egyetlen apróságon keresztül elénk kínáló koncentrátumok. Ilyesformán a kötetzáró „önarckép” (Londoni horror) felettébb kínos pillanata, egy diplomataotthon sző­nyegének teljességgel akaratlan szerzői összerondítása sem vallhat érdemben Vajdáról, legyen bár a történet mégoly – félrenézésre kész­tetően – kitárulkozó jellegű. Ám ha elfogadjuk, hogy akárcsak egy-egy életmű, úgy egy kötet esetében is a legjobb, a legsikerültebb írás színvonala számítandó, úgy az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon is okvetlenül ki fogja vívni tiszteletünket, hiszen legalább felerészben magaslati szövegeket kínál. Portrékat és történeteket, amelyeket más, mint Vajda Miklós aligha örökíthetett volna meg számunkra.

II

KÉPEK, KERETEK

Mindent egybevetve szomorú könyv Vajda Mik­lós irodalmi portrégyűjteménye. Annak ellenére is ezt kell állítanunk, hogy az elegáns, gördülékeny, olvasmányos stílusban megírt szövegek igen gyakran csalhatnak mosolyt az olvasó arcára – sőt, furcsamód talán éppen ettől válik búskomorrá a kötet összképe. Az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon darabjai ugyanis még legszórakoztatóbb, leginkább nevetésre ingerlő pillanataikban is magukban hordoznak valamiféle rezignált lemondást; az elvesztett barátok, hozzátartozók hiányából táplálkozó keserédes nosztalgiát. A könyv hősei már nincsenek közöttünk: Abody Béla, Bajor Gizi, Do­mokos Mátyás, Edwin Morgan, Fekete Tamás, Ferenczy Béni, Latinovits Zoltán, Orbán Ot-
tó, Pilinszky János és Vas István a szerző életének és kései magánmitológiájának felejthetetlen alakjai, akik többek között azért is fontosak a számára, mert a rájuk való emlékezésen keresztül mintegy mellékesen saját magáról is mesélhet az olvasónak. A szerény, visszafogott, háttérbe húzódó beszélő sajátos emlékezői pozíció­ja (pozíciói) okán válik láthatóvá az olvasó számára, így a felsorolt művészeken kívül mintegy észrevétlenül ő maga is a történetek főszereplői közé lép elő. A könyv eredendő szomorúságát pedig – túl azon, hogy a portrék tetemes hányada nekrológként íródott – mintha a kollektív emlékezet kegyetlenségének felismerése ad­ná. Az egymással meglepően szoros kapcsolatban álló, egymásra számtalan ponton vissza- (olykor előre-) utaló portrék egy nagyobb, ösz-
­szefüggő művé bővülnek, amely egy fél század hiteles, személyes nézőpontból való leírása mellett a privát emlékezet folyton változó ter­mé­sze­téről is szól.
„Hiába rakosgatom a sok-sok emlék mozaikdarabkáit így meg úgy, egyetlen igazi kép sem akar kikerekedni, most sem, mikor pedig a legjobban akarnám. A lélek különös tulajdonsága, hogy az idő az emlékezetben is megmarad folyamatnak; az emlékek nemcsak tartalmukat őrzik, hanem a gyerekkoriak az ámuló gyerekszem naiv torzításait is, a kamaszkoriak a kamasz nyegleség és fölény mindent kritizáló, idétlen oldalpillantásait, de már többet látó megismerését is, a felnőttkoriak pedig megint más-másmilyen tulajdonságokat hajdani önmagunkból” (8.) – írja Vajda Ember és tünemény című, Bajor Giziről szóló portréjában. Az inkriminált szövegrész mintegy a kötet mottójaként a fülszövegben is olvasható, nem véletlenül: a hosszabb-rövidebb írások ugyanis – többek között nem egységes keletkezési idejükből adódóan – egyazon beszélő az időben állandóan változó tudatának lenyomatait is kirajzolják. Másmilyen pozícióból tekint 1956-os írásában az akkor még csak öt éve elhunyt keresztanyjára, Bajor Gizire; máshogyan a gimnáziumi osztálytársra, Latinovits Zoltánra a színész halála másnapján írt nekrológban; máshogyan a zseniális, de sajnálatosan jellemgyenge jó barátra, Abody Bélára 2010-es számvetésében. Az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon egyik legfontosabb kérdése, hogy az időskorában emlékeit rendszerező beszélő if­júkori benyomásait, tapasztalatait milyen mó­d(ok)on rendezheti át az idő múlása. S bár – ahogy az a fenti idézetből is látható – maguk az elraktározott emlékképek konstans elemként maradnak jelen Vajda magántörténelmében, a rá­juk rakódó évek, évtizedek akarva-akaratlanul is átértelmezhetnek egy-egy sorsdöntő pillanatot. Mintha erről a nehezen megragadható változékonyságról tudósítana a Fekete Tamásról írt, Egy érzelmes szobrász című szöveg egyik részlete is: „Először is, folytatta Tamás, igenis minden képzőművészeti és építészeti alkotásban megvan az idő dimenziója: ott áll mögötte minden, amit előtte abban a műfajban létrehoztak. Vagy éppen mindannak a tagadása. Ezzel is mesél magáról, tehát időt is mesél. Nem most, hanem ekkor vagy akkor horgonyozták le az időben. Arról is mesél persze, hogy pontosan mikor. Csakis abban az összefüggésben látjuk és értjük, vagyis mint valami láthatatlan csóvát, húzza maga után az időt.” (140.) Vajda portréi Fekete Tamás eszmefuttatásához jól illeszkedve egyszerre saját keletkezési és/vagy tárgyidejükről is mesélnek, amire a helyenként beillesztett szer­zői előszavak (például az Ember és tünemény elején: „A kissé naiv és túlhabzó, de ma is vállalható szövegen alig változtattam. Talán segít egy ideig még ébren tartani a színésznő és az ember halványodó emlékét.” [5.]) és egyes meghatározó élmények szö­vegről szövegre változó elbeszélései külön is figyelmeztetnek (például Latinovits első színpadi szereplésének többszöri interpretációja).
A kötet borítóján a megidézett személyek alfabetikus rendet követő felsorolása után egy apró, ám annál beszédesebb kitétel szerepel: …és mások. Vagyis a szerző szándékai szerint nemcsak Orbánról, Ferenczyről, Domokosról, Vasról (stb.) kell, hogy képet kapjunk a szövegek olvastán, hanem egyszersmind egy szélesebb és talán nem kizárólag az emlékező tudata által önkényesen egymás mellé állított kö­zös­ségről, melynek egyébként saját maga is részét képezi. Vajda Miklós életútja pedig kiválóan alkalmas arra, hogy rajta keresztül általánosabb érvényű következtetéseket vonjunk le egy a múlt század közepe óta kihalófélben lévő (mára pe­dig, mondhatni, szinte teljesen kimúlt) mentali­tás történetéről. Már első, Anyakép, amerikai ke­retben című, 2009-es regényében is nagy hang­súly helyeződött az elbeszélő gyerekkorát, neveltetését meghatározó polgári miliő fokozatos lerombolásának, eltörlésének felidézésére és
e destruktív folyamat felnőttkorára gyakorolt hatásainak elemzésére. „Rémhírterjesztésért” 1949-ben börtönbüntetésre ítélt édesanyjának tragédiája önmagában sokat elárul a Rákosi-rendszer abszurd működésmódjáról (az esetet egyébként Gyarmati György is említi A Rákosi-korszak című, tavaly év végén megjelent nagymonográfiájában); az írások tanúsága szerint ekkor érhetett meg a szerzőben a fájdalmas felismerés, miszerint a fordulat után az addig általa és közvetlen környezete által képviselt értékrend egy csapásra anakronisztikussá vált. Jól láthatóan a 40-es évek végének, 50-es évek elejének terrorja jelenti Vajda számára azt a sorsfordító időszakot, amely egész felnőttkori életének alakulását előre meghatározta. Privát szférájának hirtelen felszámolódása mellett pedig szakmájára, az irodalomra is visszafordítha­tatlannak látszó hatást gyakoroltak ezek az esz­tendők.
Tudvalévő – a szövegek elszórt megjegyzései alapján pedig a kevésbé jól informáltak számára is világos lehet –, hogy a portrék készítője jóformán születésétől fogva otthonosan mozog a mindenkori kortárs művészeti és tudományos életben. Rokoni szálak fűzik Bajor Gizihez és a kiváló novellista Kádár Erzsébethez; Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó későbbi igazgatója a család régi barátai közé tartozik; a meghatározó gyerek- és ifjúkori társak közül később jó néhányan (Abody, Latinovits, Tomasz Sándor, Györ­gyi Géza stb.) országosan elismert mű­vészekké, kutatókká válnak (akárcsak maga a kötet szer­ző­je). Ahogy Bazsányi Sándor fogalmaz a litera.hun megjelent kritikájában: „Vajda nyakig benne áll az irodalomban.” A szerencsésnek mondható gyerekkor azonban a második világháború és a későbbi évtizedek eseményeinek következtében végül is nehéz örökségnek bizonyul: a figyelmes befogadó számára jól nyomon kö­vet­he­tő, ahogy Vajda és a memoárszövegekben meg­idézett barátok kénytelenek szigorú keretek közé szorítani addig bármiféle ideológiai megkötéstől érintetlen gondolkodásukat. A visszaemlékezések szemléletesen, kvázi esettanulmányokként mutatják be a század elejének polgári ízlésvilágát továbbörökíteni próbáló alkotók elkeseredett szélmalomharcát. Ezt a kilátástalan, sokszor megalkuvásra kényszerítő küzdelmet az irodalmi mező összefüggésében (végletesen leegyszerűsítve) a Nyugatos modernség továbbéltetésére tett erőfeszítésként aposztrofálhatjuk. Vas István és a nyakkendő szimbolikus kapcsolatának bemutatása, Csernus Tibor híres festménye, A három lektor forrásvidékének feltárása (a Domokos Mátyás-visszaemlékezés kapcsán), egy 70-es évekbeli magyar íródelegáció londoni viszontagságainak elbeszélése vagy akár a Ferenczy Béni Petőfi-szobrának hányatott sorsáról szóló részletek egyaránt olvashatók egy a művészeti modernség hagyományaiért változó sikerrel kiálló (kiállni próbáló) irodalmár önvallomásaiként. (A Requiem egy elfuserált zseniért című Abody-portré pedig mintha épp en­nek az eszménynek az elárulójaként láttatná a magát élete végére erkölcsileg és anyagilag egyaránt lenullázó egykori barátot.)
Igazságtalan lenne azonban az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon című kötetet kizárólag íróportré-gyűjteménybe oltott önéletrajzként láttatni. Hiszen a szövegek (amelyek közül, mint látjuk, némelyik friss élményektől-érzelmektől fűtve íródott, némelyik pedig hosszú érlelődést követően jött létre) nem kizárólag az elbeszélő „magánérdekű” benyomásainak felszínre hozatalán alapszanak: az emlékezői munkának minden esetben meghatározott célszemélye van, aki az éppen adott elbeszélés menetét szervezi. Vajda nagyszerű arányérzékről tesz tanúbizonyságot rövid írásaiban, hiszen szinte mindig sikerül megtalálnia azt az em­lé­kezői pozíciót, amelyből visszatekintve első­sor­ban a számára fontos személyekről, szigorúan másodsorban pedig saját élményeiről beszélhet. Ez alól – koncepciózus módon – két írás, a 2001 szeptemberében New Yorkban készült naplófeljegyzés (Ground Zero) és a kötet végére helyezett Londoni horror képez kivételt. A terrortámadást követő amerikai közhangulatot elemző szöveg érzésünk szerint nem illik a gyűjtemény összképébe, egyrészt mivel tárgyideje és témaválasztása teljesen elüt az összes többi tör­téne­té­től, másrészt a naplójelleg miatt, amely a teljes anyagból kizárólag erre az egyetlen darabra jellemző. A kötetzáró portré viszont a leg­erő­seb­bek közé tartozik. A Londoni horror (az alcím által is megnevezett) főalakja maga Vajda Mik­lós: a szöveg egy angol diplomatánál tett 1978-as látogatás során bekövetkezett nyilvános bevizelés stációiról tudósít, méghozzá a legapróbb részleteket is számba vevő, komikusan „mik­ro­rea­lista” stílben előadva. Például: „Fölmerült az ötlet, hogy a bal nadrágzsebemen keresztül esetleg erősen összecsípem az illetékes testrész sűrűn redőzött, tágulékony végét, ezáltal valamelyest tehermentesíthetem a hólyagot. Jobbomat a csöngetésre és kézfogásra szabadon hagyom. Ez azonban könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy már nem leszek képes újra összeszorítani a záróizmot, aminek következtében egy minimum villanykörte nagyságú vagy még nagyobb és sebesen növekvő hólyag keletkezik, a fity­ma­szűkület ellentéte, gondoltam, bizonyára szokatlan kórkép, semmiképp sem jóindulatú; egy testen kívüli ciszta, akár egy folyadékkal telt luftballon.” (280. k.) Az elhunyt társakra való emlékezések sorát kö­ve­tően ez a mulatságos történet zárja a kötetet, mintegy a megelőző édes-bús irodalmi portrék feloldásaképpen. Az eset megejtő „kelet-európaisága” azonban mintha a Kádár-korszak történelmi háttérről is árulkodna, amelyben ennyire elárvulttá, kiszolgáltatottá válhatott egy országa határát átlépő magyar értelmiségi – e tekintetben pedig a záróportré szervesen illeszkedik a könyv többi írásához.