Erős Ferenc

META NOIA

Heller Ágnes: Az álom filozófiája
Múlt és Jövő Kiadó, 2011. 379 oldal, 3300 Ft

Új könyvében Heller Ágnes csaknem négyszáz oldalon keresztül taglalja az álom témájához kapcsolódó gondolatait, reflexióit, értelmezése­it, és ezeket gazdag példaanyaggal, köztük sa-
ját álmai némelyikének felidézésével, valamint eset­tanulmányokkal illusztrálja és egészíti ki. Az esettanulmányok valójában önálló esszék, amelyekben Heller bibliai, illetve Shakes­peare-drámákban megjelenő álmokat és látomásokat mutat be, művészektől, például Cha­galltól, Tar­kovszkijtól, Bergmantól, valamint filozófusoktól származó álomprotokollokat, álomnaplókat idéz fel. Bármilyen meglepő, a filozófusoknak is vannak álmaik – ha nem is mindegyik olyan „sorsfordító”, mint amilyen Descartes nagy álma volt, amelyben megtalálta a „csodálatos tudomány” alapjait.1 Walter Benjamin például az önmagával való találkozásról, Adorno saját maga és mások kivégzéséről álmodott, anélkül, hogy bármiféle fájdalmat vagy szorongást élt volna át. Heller Ágnes saját álmai leginkább el­vé­té­sek­ről, veszteségekről, felejtésről szólnak. A könyvben szereplő művész- és filozófusálmok remek anyagot kínálnának egy pszichoanalitikus számára – aki esetleg megpróbálná kielemezni, vajon Heller miért és hogyan teszi filozófiai vizsgálódás tárgyává legrejtélyesebb és legben
sőbb szubjektív élményeink egyikét, az álmot. Ez azon­ban bizonyára ellentétes lenne a szerző intencióival és könyvének szellemével, annál is inkább, mivel látásmódja hangsúlyozottan nem pszichológiai. Nem elsősorban az álmodóról, annak titkos, tudattalanba fojtott vágyairól, ha­nem magáról az álomról mint fenoménről kíván beszélni, az álmok logikai és dramaturgiai szer­kezetéről, kulturális, történelmi, mitológiai, mű­vészeti beágyazottságukról. Munkájának, mint az Előhang-ban (9.) jelzi, „nincs semmi terapeutikus jelentősége”. Valóban: Hellertől mi sem áll távolabb, mint a professzionális pszichoterapeuta attitűdje. Mégis, tágabb értelemben az egész könyvet áthatja egy alapvetően terapeutikus beállítottság, a filozófiai terapeutáé vagy éppen az általa is sokszor említett „Dasein-analitikusé”, aki az álmot sajátos életgyakorlatként fogja fel, olyan életgyakorlatként, amelyben megvalósulhat, a szabadság etikája jegyében, a metanoia – vagy ahogy Heller a szót, számítógépe önkényé­nek engedelmeskedve, leírja – „META NOIA”, mint egy száznyolcvan fokos fordulat, azaz önmagunk megtalálása. (170.)
Az álom filozófiája nem szaktudományos mű. Heller maga kéri az olvasót, hogy ne kérje rajta számon az álommal foglalkozó, nagy könyvtárakat kitevő pszichológiai, elsősorban pszichoanalitikus művek „elemzését, esetleg még ismeretét sem”, hozzátéve, hogy „csak azokról a korszakalkotó teoretikus pszichológusokról” beszél, „akik a mai filozófia számára, legalábbis szerintem, az álomelmélet szempontjából megkerülhetetlenek”. Ez a két korszakalkotó teoretikus pszichológus nem más, mint Freud és Jung, akik Heller könyvében a leggyakrabban hivatkozott szerzők közé tartoznak. A mélylélektan legnagyobb hatású mű­ve­lőinek egy-egy külön alfejezetet is szentel Az álom hermeneutikája című fejezetben.
Az álom, az álmodás, az álmodozás és az alvás és általában a „megváltozott tudatállapotok” témájának hihetetlenül gazdag, napjainkban már alig áttekinthető szakirodalma van.2 Mindezt valóban teljes abszurditás volna számon kérni Heller filozófiai művén, noha nyilvánvaló, hogy a pszichoanalitikusok nagy része ma már nem egészen úgy gondolkodik az álmok mibenlété­ről, funkcióiról – és az álomfejtés technikáját is másként használja fel terápiás munkája során –, mint ahogyan ezt Freud, Jung és más klasszikusok tették hetven, nyolcvan vagy száz évvel ezelőtt. Az álom problémája persze korántsem a pszichoanalitikusok kizárólagos „vadászterülete”, a legkülönfélébb területeken, így különösen a modern kognitív pszichológiában, neu­ro­pszichológiában vagy pszichobiológiában kon­kurens megközelítések sokasága született az elmúlt évek során. Az újabb kutatási kérdésfelvetések és irányok nem hagyták érintetlenül magát a pszichoanalízist sem, amelyen belül egyre szaporodnak az idegtudományok elméleti modelljeire és agyi képalkotó eljárásaira támaszkodó úgynevezett „neuro-pszichoanalí­zis” hívei.3 Az elektrofiziológiai módszerek, képalkotó eljárások azonban, noha regisztrálhatják az agytevékenység változásait, vizuálisan ábrázolhatják, mi történik agyunkban, idegsejtjeinkben, miközben alszunk, és olykor álmodunk is, vagy éppen ébren álmodunk, nem tudják és bizonyára sohasem fogják tudni végérvényesen „varázstalanítani” álmainkat, megfosztva őket szubjektivitásuktól, élményszerűségüktől, rej­té­lyességüktől, számunkra való jelentésétől.
A pszichoanalízis sohasem fog feloldódni egy „tiszta” idegtudományban, mivel fejlődése nem a természettudományos modell szerint alakul. A legújabb elméletek és empirikus kutatási eredmények sem írják felül Freud Álomfejtés-ét, mint ahogy a freudi metapszichológia egészét sem érvénytelenítik. Freud nem csupán innovatív tudós és sikeres terapeuta, hanem – mint Foucault megállapítja – Marxszal és Darwinnal együtt diskurzusalapító volt. Ama szerzők közé tartozott, akik „megteremtették más szövegek kialakításának lehetőségét és szabályait”, és „diskurzusok végtelen lehetőségét” hozták létre. Az ilyen szerzők Foucault szerint „teret nyitottak valaminek, ami más, mint ők, és mégis beletartoznak abba a diskurzus­ba, amelynek ők voltak a kezdeményezői”.4 A diskurzus megalapozói által nyitott térben állandóan jelen van az újraértelmezés, a kritika, az elutasítás és a cáfolat igénye éppúgy, mint az „erede­ti” szövegekhez való visszatérés törekvése.
Az álom filozófiája is ebbe a Freud által megnyitott térbe lép be, mint újabb hozzászólás a pszichoanalízisről szóló, szinte a Freud fellépése óta tartó, évszázados filozófiai diskurzushoz. Freud tanainak és örökségének kihívásaival különféle filozófusok és filozófiai iskolák igen el­té­rő módon próbáltak szembenézni, a Heller könyvében is szereplő Husserltől, Wittgenstein­től vagy Heideggertől Karl Popperig, Paul Ri­coeurig, Richard Rortyig vagy Habermasig.5 Ami Heller egykori mesterét, Lukács Györgyöt illeti, filozófusként és ideológusként egyaránt keményen elutasította a freudi tanokat, noha kései Esztétiká-jában ő maga is kénytelen volt kidolgozni egy sajátos pszichológiai teóriát, az „egyvesszős jelzőrendszer” elméletét a művészi alkotás tudatos és tudattalan folyamatainak megértéséhez. Lukács ortodox felfogásával szemben Márkus György úgy vélekedik, hogy „az egész jelenkori kontinentális filozófia bizonyos értelemben nem is más, mint a freudi örökséggel és annak teore­ti­kus következményeivel történő szembenézés. Még jórészt akkor is ez történik, amikor nem kifejezetten és közvetlenül a freudi gondolkodás kritikai ér­té­ke­lé­séről van szó. Freud nyomán a kortárs gondolkodás kényte­len a korai modern filozófiai hagyománytól örökölt leg­alapvetőbb fogalmait – például a szubjektum, a kultú­ra vagy a történelem fogalmát is – újraértelmezni”.6
Az álom filozófiája ugyancsak a lukácsi (nem minden ambivalencia nélküli) elutasító álláspont revíziójának egyik dokumentuma. Heller, mesterétől radikálisan eltérően, közel engedi magához a pszichoanalízist, megértő és elemző attitűddel vizsgálja és rekonstruálja a tan belső szerkezetét, forradalmi újításaival, nehézségei­vel és ellentmondásaival együtt. Erről a tö­rek­véséről tanúskodik Trauma című, korábbi kötetének két tanulmánya is, a 2006-os berlini Freud-emlékkiállításról, illetve Freud Mózes-éről szóló írása. A pszichoanalízisben Heller, mint a berlini kiállítás kapcsán kifejti, hitvilág, tudomány és filozófia elválaszthatatlan összefo­nódását látja. Éppen ezzel magyarázható fenn­maradása és vonzereje is, hiszen – mint írja – „oly sok alaptételéről mutatták ki, hogy félreértés
ből eredtek, vagy legalábbis erőszakos interpretá
ció szülöttei, másokról pedig azt, hogy érvényességük csak egy történelmi korhoz s egy bizonyos kultúrkörhöz kötött”.7
Az álomkönyvben Heller ugyancsak egy izgalmas, merész, bár helyenként vázlatos és elnagyolt Freud-képet vázol fel. Ennek egyik, számos helyen visszatérő motívuma az, hogy szerinte Freud „demokratizálta az álomértelmezést. Az ő nyomán minden ember álma »egyenlő«, mindenki egy Oidipusz vagy Médeia, király vagy királynő, jelentős figura, akinek az élettörténete éppen olyan fontos, mint egy királyé vagy királynőé”. (117.) Csak „nagy embereknek lehetnek nagy álmaik” – írja egy másik helyen Heller (64.); a mai álmok aligha befolyásolják a történelmet (mint a biblikus korban), többségük nem kinyilatkoztatás, hanem csupán „párbeszéd és vicc”. Ez valóban nagyon izgalmas téma, nem véletlen, hogy Carl Schors­ke Politika és apagyilkosság Freud Álomfejtésé­ben című alapvető tanulmánya (1973)8 nyomán a társadalomtörténészek is felfedezték az álmokat, mint történeti forrásokat, amelyek talán nem befolyásolják a történelmet, de emberek és embercsoportok mindennapjairól, konfliktusairól és vágyairól adnak fontos és tanulságos információkat. Több tanulmány foglalkozott például a náci korszakban feljegyzett álmok összegyűjtésével és elemzésével. 9
Nem teljesen világos azonban, mit is jelent pontosabban Heller felfogásában az álmok „demokratizálódása”. Vajon maguk az álmok váltak tartalmilag „demokratikussá”, azaz banálissá és érdektelenné, vagy pedig, nem utolsósorban a pszichoanalízis által ihletett szürrealista forradalom révén, a róluk való beszéd vált nyíltabbá, szabadabbá, játékosabbá? Vagy pedig arról van szó, hogy maga a pszichoanalitikus terápia demokratizálódott azáltal, hogy a modern társadalmakban széles körben vált hozzá­fér­hetővé?
Heller Freud-értelmezésének egy másik – a „demokratizálódás” kérdésével összefüggő – fontos eleme az a megállapítás, hogy Freudnak, a liberális bécsi polgárnak szándéka ellenére nagy szerepe volt „a civilizációs folyamat leépítésé­ben”, a szexualitást szabályozó tabuk és korlátok ledöntésében, elsősorban azáltal, hogy a ne­mi vágyat és annak kielégítését az erotikával azonosította, a kettőt együtt „szexualitásnak” nevezve (121.). Következésképpen mind az elméletben, mind pedig az analitikus gyakorlatban „negligálta a gyönyört”. Kétségtelen, Freud nor­ma­tív-evolutív, maszkulin jellegű nemiségfelfo­gása a genitális szexualitást tartotta a „normá­lis” fejlődés céljának, és ezt élesen szembeállítot­ta a gyermeki, „primitívebb”, „perverznek” nevezett formákkal. A freudi szexua­litásel­mé­let­nek ez az ortodox formája azonban már régóta teljesen túlhaladott álláspont, sőt maga Freud is többször revideálta teóriáját. Már kortársai kö­zül is többen vitatták, és a későbbi anali­tikusok nagy része (így például a Melanie Kleint és Do­nald Winnicottot követő brit „tárgykapcsolati iskola” hívei vagy Jacques Lacan követői) teljesen elvetették. A lacani elmélet egyik középponti problémája éppen a jouissance (él­vezet) és annak viszonya a (nyelvileg közvetített) vágyhoz.10 Mindennek bemutatását persze – korábban idézett kérésének megfelelően – jogtalan volna számon kérni Helleren, mégis, azt gondolom, pszichoanalízis-értelmezésének nagy problémája, hogy egy olyan ortodox Freudot mutat számunkra, amilyen Freud maga sohasem volt.
Az álom Freud szerint „feltár egy utat azon utak közül, melyek a pszichés apparátus struktúrájának megismeréséhez vezetnek”; éppen ezért „az álomfejtés… a tudattalan lelki élet megismerésének királyi útja”.11 A pszichés apparátus freudi elméletének, vagyis a metapszichológiának egyik sarokköve az elsődleges és másodlagos folyamatok és ezzel összefüggésben a manifeszt álomtartalom és a latens álomgondolat megkülönböztetése. „A latens tartalom a hiányos és csalóka manifeszt tartalommal ellentétben az álmodó által elmondottak teljes és igaz fordítását, vágyának adekvát kifejezését jelöli.”12 A „manifeszt” és a „latens” egyazon tartalom kétféle ábrázolása; az álomfejtés freu­di módszere azt jelenti, hogy felismerjük azo-
kat a „jeleket és illeszkedési törvényeket”, amelyekkel az álommunka az eredetit (a latenst) annak fordításává, a manifesztté alakítja. Ez valóban problematikus, ha a kettő viszonyát zárt, determinisztikus, monokauzális, univerzalisztikus rendszerként fogjuk fel, amelyben a fordítás egy rögzített szimbólumszótár segítségével történik. Freud azonban már az Álomfejtés-ben
is figyelmeztetett a determinizmus korlátaira:
„A legjobban megfejtett álomban is gyakran felderítetlenül kell hagynunk valamilyen részletet, mert elemzés közben észrevesszük, hogy ott az álomgondolatok olyan szövevényére bukkanunk, amely kibogozhatatlan, de az álomgondolathoz sem szolgáltat további anyagot. Ez az álom köldöke, az a hely, ahol az anyag a meg nem ismerttel érintkezik. Az álomfejtéskor fel­merülő álomgondolatok általában nem záródhatnak le, hiszen szétfutnak gondolatvilágunk hálószerű szövevényében minden irányba. E szövedéknek egy sűrűbb pontjából emelkedik ki azután az álomvágy, mint gomba a micéliumból.” 13
Heller Az álom filozófiájá-ban terméketlennek tartja és elveti a freudi különbségtevést latens és manifeszt álom között, kizárólag a ma­ni­feszt álmot tekintve „álomnak” (39.). Ezzel a véleménnyel Heller – mint maga is utal rá – korántsem áll egyedül, még a Freud-követők táborában sem. Mindenekelőtt azonban Junghoz csatlakozik, aki ugyancsak a manifeszt álmot helyezte az álomértelmezés fókuszába, feltételezve, hogy álmainkban az egyéni és kollektív tudattalan képei szövődnek össze. Heller Jungot is bírálja túláltalánosításai miatt, de megengedi (noha csak hipotézisszinten), hogy a tudattalannak lehetnek velünk született, az archaikus filogenetikus átörökítésből származó tartalmai. Elfogadja Jung alapgondolatát, amely szerint – Heller szavaival – „az álom az individuummá válás, az önmagammá válás egyik főszereplője. Nem kielégítetlen vágyak szemétládája, hanem a létezés forrása”. (149.)
A Freud–Jung viszony elméletileg és történetileg is igen bonyolult kérdés, amelyre a jelen recenzióban nem térhetek ki. Történeti távlatból nézve a kettejüket elválasztó szakadék korántsem olyan mély, amilyennek a köréjük felsorakozott „szekértáborok” szemszögéből látszott, és látszik talán még ma is. Heller – szeren­csére – kívül áll ezen a vitán; filozófusként harag és részrehajlás nélkül felhasználhatja mind­ket­tő­jük elgondolásait saját felfogásának kialakításához. Mégis, úgy vélem, Heller könyvének ez a legproblematikusabb pontja. Freud legnagyobb újítása a tudattalan személyes természetének és a hozzá vezető út egyediségének a felismerése volt.14 A tudattalan nem integrálódik eleve valamilyen „nagy egészbe”, egy mögöt
tes, ősibb, transzperszonális tartományba (mint Jung­nál). Ily módon a szubjektumnak önmagát kell megteremtenie; minden individuumnak a saját személyes feladatává válik, hogy élete folyamán szembenézzen és megbirkózzon a benne munkáló tudattalan erőkkel. A tudattalanhoz vezető „királyi út” eszköz ahhoz, hogy a szubjektum felszabadítsa magát az „imaginárius fikciók” (Lacan) uralma alól. Ez lehet a híres freu­di maxima, a Wo Es war,soll Ich werden” (ahol az ösztönén volt, oda az énnek kell kerülnie) igazsága, amelyet Heller – a latens és a manifeszt álomtartalom közötti különbségtevéssel együtt – könyvének több helyén ugyancsak élesen elvet. Nem jelenti-e ez a pszichoanalízis felvilágosító, emancipatórikus, kritikai intencióinak visszavételét, egy jungi – Lukács által Az ész trón­fosz­tásá-ban (igaz, egyoldalúan) – bírált irracionalizmus jegyében, amelynél a Selbst, az „Önma­gam” mégiscsak a tudattalanba süllyedt, mitikus múltnak, a transzperszonális világnak a lenyomata?
Freud és Jung elméletének bemutatása és szembeállítása azonban csak egy lépcsőfok Hel­lernek ahhoz, hogy eljusson a daseinanalízis­hez, amelynek fogalmát sokkal szélesebb ér­telemben használja, mint amit ma általában érte­nek rajta.15 Vagyis nem csupán egy – Ma­gyar­­or­szágon is egyre terjedő – pszichoterápiás irányzat, elmélet és módszer, hanem a vi­lágban való létre irányuló filozófiai beállítódás, amely a filozófia harmadik, posztmetafizikus korszakát alkotja, a platóni–arisztotelészi, majd a karteziánus filozófiai beállítódás után. A Freud- és a Jung-alfejezet után következik Heller könyvében a daseinanalízisről szóló, amelyben Hei­deg­gernek a pszichoanalitikusok számára tartott Zollikoni szemináriumai-t elemzi,16 kiemelve két beszélgetőpartnere, a Junggal és Freuddal egyaránt szoros kapcsolatban lévő svájci pszichoanalitikus, Medard Boss és Ludwig Bins­wan­ger szerepét. Michel Foucault munkássága mindvégig sok szálon kapcsolódott a pszichológiához és a pszichiátriához is: egyik első munkáját éppen Binswanger Álom és egzisztencia című művéről írta.17 Heller szerint Foucault – „ciceronéja” az álom filozófiájához – Bins­wan­ger­ről szóló korai írásától kezdve élete végéig a daseinbeállítódás híve volt, „beszélt bár a tudás technikájáról, a hatalom technikájáról vagy a Magam (Soi) technikájáról, sosem szólt másról, mint egy világba-belevetített Magamról”. (165.) Heller úgy véli, hogy félreértették azt, amit Foucault az „ember haláláról” mondott. Valójában – fejtegeti – „arról volt szó, hogy a huszadik század »új episz­te­mológiája« a Dasein-ontológiát állította az ember antropológiája helyébe” (uo.). Ám ha el is fogadhatjuk, hogy Foucault ebben a tág értelemben daseinanalitikusnak tekinthető, kérdés, hogy hol húzódnak ennek határai. Hová soroljuk például a Freud szövegeihez való visszatérést hir­de­tő Lacant, aki – Foucault-hoz hasonlóan – le kíván számolni a szubjektum karteziánus fogalmával, és egy ontológiai alapú énfelfogást kezdeményez? Vajon minden további nélkül dasein­ana­lí­zisnek tekinthető-e Foucault monumen­tális mun­kája, A bolondság történeté-ről? A da­sein-fejezet Heller könyvének talán leg­izgalmasabb, de talán legkevésbé kidolgozott fejezete.
„Két világban élünk, mégis ugyanabba a világba vagyunk belehajítva” – írja Heller a 40. oldalon, és ezt a kijelentést könyvének több helyén is megismétli. Ez a „belehajítottság” vagy „belevetettség” a daseinanalízis alapgondolata és alapélménye. Ezt a belevetettség-élményt Heller álomkönyvének olvasója is átélheti, amikor elmerülni próbál a benne szereplő álmok, látomások, reflexiók és értelmezések sűrű forgatagában. Nagy szintézist, végső igazságokat azonban hiába vár tőle. Ebben a művében Heller nem is kíván nagy szintézist, rendszert alkotni, nem csatlakozik „nagy narratívákhoz”. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Az álom filozófiája ne volna többé-kevésbé szoros kapcsolatban korábbi műveivel, elsősorban A mindennapi élet-tel (1970), „amelynek – mint a 163. oldalon írja – alapvető üzenetét sohasem fogom magam visszavonni”, ám – teszi hozzá – „ami ebből hiányzott, az éppen a negyedik világ, a tudattalan világa”, az „álomban manifesztálódó világ” volt. Az álomkönyvben a három elemi világ, a nyelv, a szokások, az eszközhasználat világa, illetve a három tudatos világ, a vallás, a művészet és a filozófia világa mellett éppen a „negyedik világot”, a tudattalan világát kívánja megszólítani, de nem fogja „az utóbbit az előbbiekkel helyettesíteni”.
Az álom filozófiája A mindennapi élet mellett Heller Ágnes munkásságának számos más, korábbi témájával is érintkezik, így nyilvánvaló módon azzal a filozófiai antropológiával, amelyet többek között Az ösztönök, Az érzelmek elmélete című könyvében (1978) fejtett ki; nem utolsósorban pedig etikai munkásságához, fő­ként a személyiségetika területéhez, amelyről ugyancsak könyvet publikált.18 „Vajon felelősek vagyunk-e álmainkért?” – idézi Heller Derrida kérdését (101.). Egy másik helyen (178.), Fou­cault nyomán azt hangsúlyozza, hogy az álom etikus a személyiségetika értelmében, de hozzáteszi, hogy nem morális, hiszen „az álom nem a morál hangja, nem csak a jót tanácsolja, bár tanácsolhatja”. Az álom torz tükör, az álomban meg­jelenő tudattalan az „udvari bohóc”, aki valami fontosat és újat mondhat „Maga-Magunkról”, Heller szavaival „óv, figyelmeztet, tanácsol, erő­sza­kos­kodik, hogy hallgasd meg már végre!” Vagyis végső soron az ember felelős álmaiért. „Nem minden álmáért külön-külön, de álomvilágáért a maga összességében és egymásutánjában. Kedves királyok és királynők, ajánlatos odafigyelni arra a bizonyos udvari bolondra.” (179.)
Az álom filozófiája jó betekintést nyújt Heller Ágnes gondolkodói műhelyébe, ahol min­dig új, izgalmas és eredeti gondolatok készülnek. Nyilván a műhelyjellegből is következik, hogy a szöveg helyenként laza és széttöredezett, néha pedig éppen ellenkezőleg, túl sűrű vagy homályos (legalábbis a nem filozófus olvasónak). A fogalomhasználat nem mindig következetes, például felváltva, szinonimaként használja a „tudatalatti” és a „tudattalan” kifejezést. Az előbbit – ami tisztán topográfiai fogalom – Freud alig használta; a második viszont nem pusztán „hely” a pszichikus apparátusban, ha­nem dinamizmus vagy funkció is. A szövegben gyakoriak a majdnem szó szerinti vagy tartalmi ismétlések, ame­lyektől a szöveg időnként redundánssá válik. Az idézetek, hivatkozások forrásait nem mindig adja meg pontosan. Sze­ren­csésebb lett volna például a Freud-idézeteket nem saját fordításában, hanem a közkézen forgó magyar kiadások alapján megadni. Heller könyve igazán megérdemelt volna egy gondosabb szerkesztői, szöveggondozói munkát.

Jegyzetek

1. Heller Ágnes könyvében Marie-Luise von Franz leírása alapján ismerteti Descartes híres álmát (181–183.). Lásd részletesebben Von Franz könyvében: Ál­­mok. Jung, Szókratész, Descartes, Hannibál és más híres emberek álmainak elemzése. Ursus Libris, 2009. 135–222. Lásd még Székács Istvánnak, a jeles magyar pszi­cho­analitikusnak Descartes álma: egy természettudományos felfedezés tudattalan hátterére vonatkozó adatok című, 1939-es tanulmányát, amely Szé­kács Pszi­cho­analízis és természettudomány című köte­té­ben je­lent meg újra (Párbeszéd Kiadó, 1991. 69–84.)
2. Lásd például Az álmok alagútján című kötetet. (Szerk. Árkovits Amaryl és Osváth Péter. Pro Die Kiadó, 2008.)
3. Lásd például az Imágó Budapest című folyóiratnak a pszichoanalízis és az idegtudomány viszonyával fog­lalkozó számait (2011/2., 2011/3.).
4. Mi a szerző? = Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 1999. 119–146.
5. Lásd: Szummer Csaba–Erős Ferenc (szerk.): Filo­zó­fusok Freudról. Cserépfalvi, 1993.
6. Márkus György: A trauma és filozófiai ellenstratégiái. Aspecto I. év. I. sz. 101–122.
7. Heller Ágnes: Trauma. Múlt és Jövő Kiadó, 2006. 72.
8. In: Carl E. Schorske: Bécsi századvég. Helikon, 1998. 164–185.
9. Elisabeth Brainin: Träumen in der NS-Zeit. = Mit­chell G. Ash: Psychoanalyse in totalitären und autoritären Regimen. Verlag Brandes & Apsel, Frankfurt a. M., 2010. 58–70.
10. Tengelyi László: A vágy filozófiai felfedezése. = Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, 1998. 313–350.
11. Sigmund Freud: Álomfejtés. Helikon, 1985. 421.
12. Jean Laplanche–Jean-Bertrand Pontalis: A pszichoanalízis szótára. Akadémiai Kiadó, 1994. 278.
13. Sigmund Freud: Álomfejtés. 331.
14. Lásd erről Ely Zaretsky könyvét: Secrets of the Soul. A Social and Cultural History of Psychoanalysis. Vintage Books, New York, 2005.
15. Lásd erről például Holger Helting könyvét: Be­vezetés a pszichoterápiás daseinanalízis filozófiai dimenzióiba. L’Harmattan, 2008.
16. Martin Heidegger: Freudról és a pszichoanalízis­ről. Válogatta és fordította Vajda Mihály. In: Szummer Csaba–Erős Ferenc (szerk.): Filozófusok Freudról. 47–62.
17. Bevezetés Binswanger Álom és egzisztencia című művéhez. In: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, elő­adások, beszélgetések. 13–60.
18. Heller Ágnes: Személyiségetika. Osiris, 1999.