Ferencz Győző

A HOLMI POSTÁJÁBÓL

P. H.

Tisztelt Szerkesztőség!
Bánfi Tamásnak igaza van: Radnóti Miklós éle-te és költészete (Osiris, 2005, második kiadás, 2009) című könyvemben tévesen írtam, hogy az Újmódi pásztorok éneke sajtóperében első fokon Méhes Ignác volt a Királyi Büntetőszék elnöke. (A perre vonatkozó részek mindkét kiadásban: 217–227. és 239–247.) Valójában, ahogyan azt Varga Katalin „üsse laposra őket az istennyila”. Radnóti Miklós sajtópere (Holmi, 2009. november. 1508–1528.) című tanulmányában már három évvel ezelőtt dokumentumokkal bizonyította, az elnök dr. Töreky Gé-
za volt.
Könyvem második kiadásában igyekeztem javítani az első kiadás tévedéseit. A sajtóperrel kapcsolatos tévedésemet azonban nem javíthattam, mert készülő tanulmányáról Varga Katalin azután beszélt nekem, hogy könyvem második kiadása megjelent, tanulmányát pedig további hónapokkal később közölte a Holmi. Az általa szerkesztett Radnóti Miklós és kortársai című könyvet (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009), amely az üggyel kapcsolatos fontos dokumentumokat közöl, ugyancsak könyvem második kiadásának megjelenése után lektoráltam, így eredményeire nem hivatkozhattam. Nálam jobban ezt senki sem sajnálhatja. Szívesen fogadok tehát minden olyan közlést, amelynek segítségével könyvem hibáit egy majdani új kiadásban javítani tudom.
Ami Bánfi Tamás írásának fő mondanivalóját illeti, ha jól értem, azt állítja, hogy birtokában van az Újmódi pásztorok éneké-nek az a példánya, amelyet Radnóti Demjén Józsefnek dedikált, és amelyre Vas István hivatkozik a Mért vijjog a saskeselyű? (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981) első kötetének 64. oldalán: „A szakadozott, vörös fedelén elmosódottan még látható (mert azóta én őrzöm a példányt) a pecsét: »Budapesti Kir. Büntető törvényszék», és »Főlajstromszám kezdőiraton« (ha ugyan helyesen betűzöm ki). Feltünteti a pecsét az érkezési dátumot is – »Érk. 1931. ápr. 19.« A többi rovat már elmosódott, de olvasható még az iktatási szám, ceruzaírással: 164/931.” Mindezt Bánfi Tamás „romantikus legendá”-nak minősíti, azaz szerinte ezeket az adatokat Vas találta ki. Én viszont úgy gondolom, Vas aligha foglalkozott ilyesmivel. Bizonytalanságának hangsúlyozása mögött, hogy ti. nem tudja jól kiolvasni a pecsét szövegét, nehéz lenne más szándékot kimutatni, mint a bizonytalanság hangsúlyozását.
Írásában azonban Bánfi nem tér ki a könyv Vas által említett attribútumaira. Nem idézi szó szerint a tulajdonában lévő kötetben olvasható dedikációt (65.), nem említi, hogy megtalálhatók-e benne azok az aláhúzások „vastag kék ceruzával” (66.), amelyeket Vas István említ. Mindössze azt írja, hogy a kötet „borítóját ugyan restaurálták, de a könyvtest a dedikációt tartalmazó lappal együtt – a rossz minőségű papír ellenére – jó állapotú, bejegyzés és pecsét nincs rajta”. Bánfi tehát maga ismeri be, hogy a birtokában lévő kötet borítóját restaurálták, azaz a kötet nem abban az állapotban került a birtokába, mint amilyen állapotban azt Vas István látta. Hogy a restaurálás pontosan mit takar, szintén nem tudni, de Bánfi nem tudja hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Vas valótlant állított.
Másik érve, hogy ti. nem talált adatot a Demjénnél tartott házkutatásról, illetve arról, hogy a Demjénnek dedikált kötetet az ügyészség elkobozta volna, szintén nem áll meg. Az általa is idézett egyetlen ismert dokumentumban ugyanis „A M. Kir. Állami Rendőrség Budapesti Főkapitánysága” 160 + 4, összesen 164 kötet lefoglalásáról tesz jelentést, és a dedikált kötet éppúgy köztük lehetett, mint ahogyan nem.
Ráadásul, bár Bánfi azt írja a Vas által leírt, majd általam is megvizsgált és fő vonalaiban átvett, végül pedig Varga Katalinnál is előforduló történetről, hogy „A feltételezést nem tartom elfogadhatónak”, saját okfejtésének konklúzióját mégis azzal vezeti be, hogy „Minden bizonnyal”. Más szóval feltételezést fogalmaz meg.
Különös, hogy ezzel az egész homályos és hiányos érveléssel Bánfi mindössze azt kívánja bizonyítani, hogy a Demjénnek dedikált kötet nem került az ügyészségre. Hogy végül mi is lenne ennek az állításnak a tétje, nem világos számomra.
Miután azonban feltételezem, hogy Vas István nem talált ki a romantikus legendagyártás céljából iktatószámot, megpróbáltam utánanézni, megtalálható-e Vas István hagyatékában az Újmódi pásztorok éneke Demjén Józsefnek dedikált példánya. Vas István könyvtárát a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtára különgyűjteményként őrzi. Kérésemre a könyvtár munkatársa, a kitűnő költő Szakács Eszter ellenőrizte, hogy a kérdéses kötet megvan-e a gyűjteményben. Nincs meg. Várady Szabolcs, a Vas-hagyaték sorsának jó ismerője viszont felhívta a figyelmemet arra, hogy a költő özvegye, Szántó Piroska Bálám szamara és a többiek című könyvében (Európa, 1997) elmondja, hogy Vas halála után eladott néhány kötetet egy meg nem nevezett, de csupa nagybetűvel írt KERESKEDŐ-nek, aki sétálgatott a polcok között, és „kereste az őt különösen érdeklő dedikált köteteket” (299.). Ez még azelőtt történt, hogy a Pécsi Tudományegyetem átvette volna Vas István könyvtárát.
Hogy a Demjén Józsefnek dedikált kötetet lefoglalta-e a rendőrség és a Magyar Királyi Büntető Törvényszék nyilvántartásba vette-e – akár van ennek a kérdésnek jelentősége, akár nincs –, most már soha nem lesz bizonyítható. Ugyanis erősen valószínűsíthető, hogy valaki tudatlanságból vagy haszonvágyból restaurálás címen megrongált, voltaképpen megsemmisített egy irodalomtörténeti dokumentumot.