Balaskó Ákos

PARANOIA

Volt egyfajta átmenet. Átbillenés.
Egy hegyére állított kapszula.
Utána minden olyan gyorsan történt.

Bizonytalan, és kimondott volt,
jelentéktelen, mint egy tegnapi újság.
Állt a szoba közepén,
panaszkodott, hogy a hang,
rágta a kérges bőrt az ujjbegyén,
feszült várakozással,
szemek alatti sötét vonalakkal,
a felriadások féknyomai.

Elolvastuk szóról szóra,
hogy mi minden lehet következmény és ok.
Hogy terhes nők, hogy vezetés.
Torokfájásig hallgattunk.
Rádiót kapcsoltam inkább,
muszáj feloldani a kényszer csendjét.
Személyes tünetek latin névvel.
Megnyugtató, hogy többé nem privát,
ijesztő, hogy latin.
Szedni kezdte, 2×1
reggel este – zárójelezte napjait.
Két-három nap múlva
az arca elmosott pohár lett,
azután tiszta ágynemű.

És egyik nap, mikor a szemetet
vitte le, szembejött vele a lépcsőn.
Köszönt, megemelte kalapját.
Az arcot soha, a hangot azonnal.
És tudta, olyan ösztönösen és csalhatatlanul,
mint egy védekező reflexmozdulat.