Lengyel Imre Zsolt

FÉLELEM A VALÓSÁGTÓL

Barna Dávid: Egy magyar regény
Libri, 2011. 170 oldal, 1990 Ft

Barna Dávid első regénye Móricz Zsigmondról szól: ennek a látszólag helytálló mondatnak nagyjából mindegyik szava problémás. A (kis)regény, úgy tűnik, nem Barna Dávidé; a kritikusok között legalábbis a könyv megjelenése után azonnal konszenzus született arról, hogy az ismeretlen és rejtőzködő alak nem is létezik, egy saját nevén is publikáló szerző álnevéről van csupán szó – ezt pedig, Papp Sándor Zsigmond által idézett szavai szerint legalábbis (Ha két életem volna. Népszabadság, 2011. február 1.), Barna Dávid maga is megerősítette. Ebből következően pedig nem is első, még ha a recepcióban igen gyakran előkerülő érv: túl profi első kötetnek, kissé komikus is, hiszen eme logika alapján mondjuk a Prae vagy A látogató vagy a Sátántangó szerzői mind rutinosabb írók alteregói lehettek volna csak. – Bár mindez ma, mikor
a magyar íróknak több évtizede munkaköri kötelességük szinte álneves írások kiadása, önmagában véve nem is annyira izgalmas már talán.
De mi a helyzet Móricz Zsigmonddal, akinek neve ugyan csak egyetlen alkalommal íródik le a kötetben, azt a mondatot azonban, amelyikben igen, a könyv hátsó borítójára is kimásolták? Móriczról sokáig azt volt szokás elmondani, hogy ő a XX. századi magyar irodalom legnagyobb halottja, akit kifosztott és olvashatatlanná változtatott az idő; manapság pedig azt, hogy az ő életművének újraolvasási és újrapozicionálási kísérlete jelenleg az egyik legmarkánsabb irodalomtörténeti mozgolódás. Akár azt mondhatnánk tehát, hogy Barna Dávid regénye természetes része annak a folyamatnak, amelynek során Móricz lassan újra beúszik látóterünkbe – a képet azonban komplikálja, hogy a szerző könyve első oldalán elnézést kér, amiért regényt, nem pedig történeti munkát írt, majd története szereplőit és történéseit egyaránt a képzelet szülötteinek nevezi. Hiába egy Móricz Zsigmond nevű író tehát a regény főszereplője, aki 1936 szeptemberében ebben a szövegben is megismerkedik a Ferenc József hídon egy öngyilkosságra készülő lánnyal, akit később örökbe is fogad – ez a Móricz, köti lelkünkre a kis előszó, nem az a Móricz, a lány pedig nem Litkei Erzsébet; és valóban, itt őt Katinak hívják.
Mégis, amikor ugyanitt azt írja, a regényt „helyenként valós dokumentumok ihlették”, az a szöveget végigolvasva meglehetős alulfogalmazásnak tűnhet: a 78. oldalon olvasható levél például Móricz első felesége, Holics Janka búcsúlevelének csaknem szó szerinti átvétele (a csaknem sajátos módon minimális stilizálást és egy értelemzavaró vesszőhiányt jelent). Ha összevetjük a regényt Hamar Péternek a Móricz–Csibe kapcsolatról szóló, a fellelhető forrásokat összegyűjtő, néhány éve megjelent könyvével (Móricz Zsigmond utolsó szerelme), nem csak az derül ki világosan, hogy az Barna Dávidnak is elsőrendű fontosságú forrása volt, de az is, hogyan működött ez az ihletés. Barna átvesz a naplókból és visszaemlékezésekből számos eseményt és körülményt (ha Móricz szeretkezés után szappan nélkül mosdik, a regényben is szappan nélkül mosdik [23.], ha átalussza az újszászi vonatcsatlakozást, a regényben is azt alussza át [97.], ha Csibe borsólevest főz a családi ebédre, a regénybeli Kati is borsólevest főz [75.]), és beépíti az elbeszélői szólamba azok számos jellegzetes szófordulatát (kétségbeejtő fehérnemű [21.], felméretes hálóing [93.], „Férfi nőhöz nem nyúlhat büntetlenül.” [25.]) – egyáltalán: alig is van olyan epizódja Móricz és Kati regénybeli történetének, amelynek ne találhatnánk meg az előképét Hamar könyvében; bizonyos momentumokat azonban meg is változtat, az így összegyűlt anyagot pedig már nyilvánvaló önkényességgel szelektálja és kombinálja. Ez az elmosódó határ saját és átvétel, valós és fiktív között önmagában véve sincs minden elméleti érdekesség híján – a legfontosabb azonban mindennek pragmatikus következménye: hogy a szöveg egyszerre hívja fel az olvasót művön kívüli ismereteinek importálására, és tiltja el ugyanettől. De még talán ez sem lenne igazán érdekes, ha az Egy magyar regény nem hagyná kifejezetten nyomozásra ösztönző tanácstalanságban olvasóját.
A Móricz és Kati kapcsolatát elindító hídi találkozásról a regény második fejezetében olvashatunk – ezt azonban egy egészen más modalitású első előzi meg. Ebben a rövid, mindössze hatoldalas szövegrészben a regény magát meg nem nevező elbeszélője foglalja össze saját és családja történetét: a holokausztot részben túlélő, részben annak áldozatául eső nagyszülőkkel, asszimilálódó, kispolgári „ízetlenségben és ízléstelenségben” élő szülőkkel, a vallást és a nyelvet újratanuló, majd végül Izraelbe költöző gyerekekkel találkozunk. Paradigmatikus történet – ám alig is válik többé, mint a paradigma illusztrációja. Azt, hogy az alakokat csak sietősen, egy-egy jelzővel vagy anekdotával egyéníti, akár a terjedelemre vonatkozó formadöntés további magyarázatra nem szoruló következményének is tekinthetnénk – ám a helyzet a valóságban jóval ellentmondásosabb. Az egyik legmeghatározóbb történésről, a báty kivándorlásáról például ezt olvashatjuk: „Fizikusnak tanult. Nem szerette. Bukdácsolt. A sapkáját az órákon sem volt hajlandó levenni. A kilencvenes évek végén azért ez még furcsaságnak számított. Nem voltak barátai a karon. Akkoriban még lehetett cigizni az egyetemi folyosókon. A barátnőmmel, életem első szerelmével, aki másfél évvel volt idősebb nálam, gyakran bementem a bölcsészkari előadásaira az utolsó pesti évemben. A kipát a pesti utcán azért a bátyám is túlzásnak tartotta, csak a zsinagógában tettük föl. | Másodévesen eldöntötte, elég volt. Kivándorol.” (12–13.) Az olvasó kap egy halom információt, ám ezek relevanciája és okozati összefüggése egyaránt homályban marad: vajon a sapkaviselést a szöveg a barátok hiányának okaként tételezi? Ha igen, az egyik, a meghatározó vagy éppen az egyetlen okaként vajon? Vagy ellenkezőleg: a kapcsolatok hiányának kompenzálásaként kell tekintenünk a disszimilációs életstratégiára? Van-e kapcsolat ezek és a bukdácsolás között? Egyáltalán: miért tanult épp fizikát, ha nem szerette? Pontosan miből lett elege: a fizika szakból? Hogy nincsenek barátai? Hogy valamiért (miért?) túlzásnak tartotta a kipáját hordani? És mindeme válaszok helyett miért értesülünk inkább az egyetemi dohányzás helyzetéről? Az elbeszélő által elmondott történet így azután elég nehezen átélhető – és ráadásul az ő személye is problematikus. „a magyar fővárosból érkezők számára Nyugat-Jeruzsálemben és Tel-Avivban a nagy élmény a szolidaritás. Pesti mércével egyszerűen elképzelhetetlen figyelemmel reagálnak ott egymás közeledésére a vadidegenek is, persze közös a külső fenyegetettség. Onnan nézve viszont itt nincs semmi közös” (10.) – olvashatjuk tőle, mindössze egyetlen oldallal e másik, aligha a társadalmi szolidaritás mintapéldányaként idézhető mondat után: „Két részeg cigány egymásnak ment a Népszínház utcán egy luvnya miatt.” (9.) Ezek után könnyen lehet parodisztikusnak látni ezt a figurát vagy egyszerűen csak reflektálatlannak – megbízható elbeszélőnek tartani viszont alighanem nehezebben.
Amikor pedig végére érünk e hat oldalnak, hirtelen és minden magyarázat nélkül veszi kezdetét Móricz Zsigmond története. A két, látszatra (a Móricz Zsigmond körtéren kívül legalábbis) minden összefüggés nélkül való történetszál felvetése termékeny feszültséget teremt – a felkeltett elvárásokat azonban a szöveg nem iparkodik kielégíteni. A továbbiakban ugyanis látszólag nincs két szál, kizárólag Móricz és Kati töredékekből felépülő, harmadik személyben elmesélt története, melynek jeleneteit a dátummal jelzett fejezetekben hol napok, hol pedig évek választják el egymástól. Ám az elbeszélő szólama mégsem tűnik el nyom nélkül, időről időre beékelődő anakronisztikus szövegrészek képében tör felszínre. Ezeknek a részleteknek azonban lehetetlen általánosságban leírni a főszöveghez való viszonyát, sőt, mintha éppenséggel a lehetséges relációk szisztematikus sorravételével kísérletezne a regény. Néhol okozati összefüggésbe hozza a két szintet (mint mikor Móricz orgazmusa a fukusimai katasztrófa előidézőjévé válik), máshol csupán asszociációs kapcsolat van közöttük (mint mikor egy poros útról eszébe jut Barthes megjegyzése egy poros útról a Világoskamrá-ban vagy Móriczék kolozsvári utazásáról saját kolozsvári élményei), néhol metaleptikusan belépnek a jövőbeli tényezők az elbeszélt térbe (mint mikor Kati egy idézetből felismerhető Houellebecq-regényt olvas), megint máshol pedig teljesen szervetlenül kapcsolódó részeket iktat be (mint mikor a mesélést felfüggesztve beszámol róla, hogy épp akkor hallott a rádióban Oszama bin Laden haláláról).
Ezeknek a különféle technikáknak a közös hatása mindenesetre az, hogy újra és újra tudatosítják a Móriczról szóló narratíva beágyazott voltát, ezáltal pedig folyamatosan emlékeztetnek a szöveg szövegszerűségére és az elbeszélő jelenlétére – az egyik tehát ilyen módon szubtilisabban ugyan, de mégiscsak mindkét szál végigvonul az egész regényen. Az olvasásnak így megkerülhetetlen problémájává válik e két szál metszéspontjának megtalálása, vagyis annak rekonstruálása, mi motiválja az elbeszélőt a beágyazott történet elmondására. A szöveg azonban kevés segítséget nyújt az olvasónak: indíttatásairól az elbeszélő végig nem nyilatkozik, metszéspontból pedig van ugyan három is, azok motiváló ereje azonban mind kétséges. Szó esik egy dedikált Rózsa Sándor-kötetről, mely az elbeszélő kolozsvári nagymamájáé volt, és az unokájának szánta, ez pedig mintha a nagymama magyar identitásának jelképévé emelné ezt a könyvet – amelynek azonban éppen nincs igazán köze a Móricz–Kati (Csibe) kapcsolathoz, és megírásáról nem is tudunk meg semmit. Máshol egy fokozhatatlanul groteszk gondolatmenetet olvashatunk arról, volt-e vajon összefüggés aközött, hogy az elbeszélő bátyjának kiskorában a Volt egy török Mehemed kezdetű Móricz-versike volt a kedvence, és hogy halálát egy palesztin öngyilkos merénylő okozta – ezt az összefüggést csak egy egészen radikális sorsfelfogás tehetné plauzibilissé, a szöveg azonban nem dolgoz ki ilyesmit. A regény végén pedig, ahol leginkább a végső megfejtést várnánk, ehelyett egy őz és egy unikornis látomásos párbeszédét találjuk. Ennek hiába van előzménye a szövegben egy másik, részben hasonló szimbólumokkal operáló vízió képében, ezek a szövegen belül megragadható módon semmire sem vonatkoznak, így együtt válnak hermetikusságukban megfejthetetlenné. Vagy pontosabban inkább az értelmezést aluldetermináló kiindulóponttá, hiszen az előbbiben leírt pusztulásvízió a világháború kontextusában természetesen sokféleképpen aktualizálható; és ha az olvasó éppenséggel tudja, hogy Litkei Erzsébet és akkori férje hamis papírokat gyártottak, és ezekkel többeket kimentettek a gettóból, és ráadásul még azt is, hogy férjétől való gyerekével 1944 végén elvetélt, akkor erre – a regény világában persze többszörösen kétséges relevanciájú – információra építkezve már könnyen rekonstruálhat egy konzisztens történetet.
És úgy tűnik, a regény általános stratégiája is az olvasó dolgoztatása. Egy ponton kiderül például, hogy az elbeszélő meglátogatta Rózsa Sándor sírját – majd megjegyzi, hogy az ekkor nála lévő újságban a huszonkilenc palesztint megölő Baruch Goldsteinről is szerepelt egy cikk. Ebben az utalásban egy nagyszabású esszé csírája rejlik: e két személy egymás mellé helyezése számos tanulsággal szolgálhatna a XIX. és XX. századi, illetve a magyar és az izraeli nacionalizmus és terrorizmus összefüggéseiről, hasonlóságairól és különbségeiről – melyekből a regény maga azonban egyet sem von le. És ugyanígy nem válik világosabbá az olvasás során például a regény attitűdje a magyar–zsidó rokonságnak-sorsazonosságnak már a mottó (Ady A szétszóródás előtt című versének részlete) által felvetett, majd vissza-visszatérő (az Ady-vers más sorainak a szövegbe montírozása [105.], a némelyek által a sólyom szóval hírbe hozott Hierosolyma emlegetése [108.], „Isten második választott népe, haldoklik rettentő, nagy fiad!” [145.]) motívumával kapcsolatban: irónia ez vagy állítás? Az azonban, hogy mindebből valódi nyitottság válhatna, éppen a regény szerkezete miatt igencsak kétséges, hiszen az elbeszélő jelenléte olyan erős és személyes, hogy az olvasó csak két dolgot tehet: vagy feltételezi, hogy a regény elbeszélője valóban maga sem tudja, miért is kezdett bele ebbe a projektbe, vagy pedig rejtvényfejtő felszerelését elővéve addig küzd, amíg kitalálja az elhallgatott információt. Az első lehetőség persze a blöffig természetellenes, legfeljebb egy Én és Móricz című képzeletbeli pályázat kínnal kiszenvedett pályaműve esetében képzelhető el, de amennyire az tudható, nem erről van szó. Az olvasó tehát jobb híján a második utat kénytelen választani, és ha explicit önértelmezések nem vezették nyomra, azt megvizsgálni, milyen tanulsággal szolgál a Móriczról elmondott történet.
Az, hogy valaki regényírásra alkalmas anyagot látott Móricz és Csibe afférjában, aligha meglepő: ahogy az ma már izgalmas tanulmányokból is tudható Szilágyi Zsófiától (lásd elsősorban: Csibe és apuka, A továbbélő Móricz kötetben) vagy éppen Hamar Pétertől, a XX. századi magyar irodalomtörténet egyik legmegfoghatatlanabb kapcsolata ez, amelyben a résztvevők önmagukat és környezetüket gyakran zavarba és kétségbe ejtő rögzíthetetlenséggel, gyors egymásutánban vagy változatos együttállásokban csúszkáltak a társadalmilag megnevezhető szerepek között: kuncsaft–prostituált, szerető–szerető, író–múzsa, szociográfus–adatközlő, főnök–beosztott, apa–gyermek. Ráadásul igazi posztmodern izgalmakat rejtő téma ez, hiszen e kapcsolatból kívülről csak a szerepjátszás és a botrány látszott, belső rajza viszont csak Móricz bőségesen készített feljegyzései interpretálásával készíthető el – Hamar Péter könyvének központi tézise (Csibe gyermekének, aki még a „hídi találkozás” előtt született, Móricz volt az apja) is egy zaklatott és első ránézésre érthetetlen, például meghatározhatatlan alanyú mondatokat sorjáztató naplóbejegyzés radikális értelmezésén alapszik. Barna Dávid figyelmét azonban minden eddig látott posztmodern hajlandósága ellenére sem ez a probléma foglalkoztatja, sőt: amilyen gyakran tudatosítja a szöveg a történet függését az elbeszélő általi megalkotástól, annyira kevéssé látszik érdekelni a Móricz-történet közvetítettsége – tényként veszi át például a Hamar által rekonstruált történetet Móricz és Csibe nulladik találkozásáról.
Ennek oka azonban természetesen nem a forrásnak való alárendelődés naivitása, hiszen más tényeket bátran megváltoztat – elég csak a hídi találkozás Hamarnál és itt olvasható változatát összevetni, hogy ennek ténye és tendenciája nyilvánvalóvá váljon. Miközben a forrás nyilvánvalóan a Hamar által összegyűjtött korpusz (onnan kerül át a már idézett kétségbeejtő fehérnemű, a szappan nélküli mosdás, de Kati paradicsomfőzés közben történt balesete és kiszedetlen szemöldöke is), Barna törli Móricz személyiségének intellektuális és reflektív rétegét. „Én egy züllött s kétségbeesett lelkiállapotban jöttem ide, s a kéjt akartam kipróbálni, a fiatal test hatását, hogy alvó idegeimre hat-e? Másfelől rettegtetett a betegség fertőzése. De egyúttal egy furcsa öngyilkos elszántság volt bennem, hogy nekem magamat fel kell áldoznom: bűnözni kell. Bűnbe kell esnem, csak azzal vethetek véget ennek a rettenetes csüggedtségnek, amiben vagyok, jöjjön hát a halál. Talán akkor eljön a feltámadás, így, vállalva minden felelősséget, még azt sem kérdezve meg, hogy nem beteg-e, s azt sem, hogy akarja-e? Nem inkább enne valamit, vagy aludnék, hiszen semmi nyoma nem volt benne a kéj vágyának, elfogadtam, s örömmel hajtottam végre a hőstettet” – olvashatjuk Móricznál.
„– Mennyit akarsz? – kérdezte tőle a férfi. Úgy nézte, a lány hezitál, hogy megsértődjön-e. De inkább csak előrehajtotta a fejét, és mélyen hallgatott. | Erre meg a kalapos úr szégyellte el magát. De győzött benne a kan” (19.) – egyszerűsíti le a helyzetet Barna. És ebben a szellemben dolgozik tovább. A férfi mindkét szövegben megkérdezi a lánytól, nem akar-e megfürödni: Móricz leírásában a szállodába érkezésük után, szex előtt, érezhető zavarban; Barnánál a megérkezést követően azonnal megejtett aktus után, a következő előtt. Móricznál Csibe (az egyszeri) szex után, későbbi irodalmi fontosságát megelőlegezőn „mizserált, csacsogott, fickándozott a kis elméje”, Barnánál azonnal, szó nélkül elalszik. És kapcsolatuk ebben a regényben csaknem szótlanul is folytatódik. Néhány veszekedést leszámítva: „– Mit vársz most tőlem? – szólalt meg ingerülten. – Én keressek neked férjet? Vagy mit akarsz? | Kati elpirult. | – Keresgélsz te magadtól is, tudom én azt jól. | – Apuka csak ne gyanúsítgasson engem! Semmi oka rá! | – Angyalom, ha hülyének néznek, azt nagyon nem szeretem – felelte rezignáltan a férfi” (107.) – csinál primitív féltékeny férjet abból a Móriczból, aki valóban keresett Csibének férjet, és vendégségbe hívta a férjjelöltjeit – még ha eközben nem szűnt is meg a szexuális kapcsolat közöttük. Ha az olvasó a leegyszerűsítések és változtatások nyomán szeretné is elfelejteni az irodalomtörténeti Móriczot, egészen mégsem teheti, hiszen azt a mondatot, hogy „Én a világot tévesztettem meg általad!” (39.), csak őt is figyelembe véve értelmezheti, hiszen a regényben sehol máshol nincs szó Kati-novellákról vagy bármi más egyébről. A végeredmény újra és újra ez az igencsak problematikus cikázás a regényen kívüli és belüli Móricz között, melyet az tesz elkerülhetetlenné, hogy a szövegnek jóformán nincs világa, minimális és esetleges információkat találunk a szereplők társadalmi pozíciójáról, jellemrajzuk – ahogy azt Miklya Anna kritikája (Bemutatkozó kézfogás, litera.hu) is megjegyzi – rekonstruálhatatlan, életük eseményei (még az olyan hangsúlyosnak tűnők, mint Kati világháborús szerepvállalása is) a szöveg alapján csupán konstatálhatók, ám nem megmagyarázhatók. Így azután a rövid epizódok közötti űr kitölthetetlennek látszik a regényen belül maradva.
Ezekről az epizódokról ugyanis magasabb szövegszerveződési szinten nagyjából ugyanaz mondható el, mint a báty emigrálását leíró mondatokról: a ténybeli és oksági közlések hiánya egyfelől, nehezen belátható szerepű információk másfelől – míg számtalan kérdés megválaszolhatatlan vagy árnyalatlan marad, a regény terjedelmének tizedét kitevő terjedelemben olvashatunk Petinek, Móricz és Kati gyerekének szállodai és pályaudvari élményeiről, máshol pedig Móricz, illetve lánya, Zsóka önkielégítéseiről. E két példa ezen epizódok két legkönnyebben megragadható csoportjának reprezentánsa: előbbi esetében a szöveg semmilyen más összefüggés kiépítésével nem segít eloszlatni a gyanút, hogy a szerző egyszerűen nem bírt ellenállni e történet jó novellaanyagnak látszó elbeszélésére a Hamar-könyvben; utóbbi azonban már a regény legsajátabb törekvéseinek nyoma. A szöveg ugyanis észrevehetően a testek síkjára vetítve igyekszik elmesélni történetét, így azután nem csak a szereplők szexuális tevékenységeiről, de vizelésükről is gyakran olvashatunk. Nem restitúció ez azonban, hanem redukció: a regény legátfogóbb poétikai ötlete, mely az eddig említett hiányosságokat megmagyarázni látszik, a szereplők testi létezésének izolálására irányuló kísérlet, ami azonban sajátos módon nemcsak a leírás módját, hanem tárgyát is alapvetően meghatározza. Az alapszövegek transzformációját nyomon követve világosan látható, hogy a személyiség más aspektusaival való összefüggések felszámolásával hogyan válik itt a problematikus és reflektált szexualitású Móricz primitív szexgéppé – a szöveg szexjelenetei pedig ennélfogva tét nélküli pornográfiává. – Hiába veszi tehát elő Móricz alakját, az írótól, akinek életművében éppen a testi létezés, a személyes kapcsolatok és a társadalmi struktúrák közötti viszonyok módszeres vizsgálata jelenti az egyik legizgalmasabb felfedezésre váró területet, nem sokat tanult. (Bárány Tibor kritikája a 169. oldalon található, A mindennapit ma című regény 81. oldaláról származó jelöletlen idézet nyomán Lanczkor Gáborral azonosítja a szerzőt – ez vagy igaz, vagy sem, ám a leírásnak a testi felszínre redukálásában mindenesetre közeli rokon e két szöveg.)
Végső soron tehát mintha a magyar próza tágan értelmezett jelenének meghatározó tendenciái találkoznának össze ebben a regényben: egyszerre folytatja a posztmodern szövegmontázs és metafikció, illetve a test problematizálásának régebben jelen lévő hagyományát, és csatlakozik ahhoz az újabb, az Apám helyett nyomán megkerülhetetlenné vált felfogáshoz, amely az irodalmat az emlékezés kötelességében gyökerező identitásmunka terepének tekinti. Ami azonban létrejön, az a szintézishez hasonlít a legkevésbé: a fenti törekvések olyan módon valósulnak meg itt, hogy végeredményben kölcsönösen ellehetetlenítik vagy kikezdik egymást. Arról, hogyan akadályozza meg a regény személyes-vallomásos alapstruktúrája a mű nyitottá válását, bőven volt szó; a testről való reduktív beszéd pedig előbb a biológiai determinizmus kényelmetlen terepére vezeti az eltitkolt betegségként lappangó zsidóságáról író elbeszélőt, majd szembeötlően elégtelennek bizonyul, amikor a nagymama Rózsa Sándor-kötetben manifesztálódó kulturális identitása is képbe kerül.
A legalapvetőbb problémát azonban a regénynek a posztmoderntől örökölt antirealizmusa okozza – ez a probléma pedig a magyar próza(kritika) egyik legaktuálisabb dilemmáját exponálja. A realizmustól való ódzkodás szemmel láthatólag a kortárs irodalom egyik legszélesebb körű konszenzusát jelenti, aminek éppúgy forrását jelentik a referenciával kapcsolatos irodalomelméleti kétségek mint a rendszerváltás előtti időszak „realizmusának” stigmatizáló hatása. Miközben azonban a magyar irodalom sikeresen vívta meg szabadságharcát a realizmus néven szorgalmazott ideologikus konstruktum ellen, mintha kissé megfeledkezett volna arról, hogy a legfőbb gond éppenséggel annak valóságszegénységével volt, és általában: hogy a valóság, a (mikro)történeti tények provokációja az ideologikus nagy elbeszélések kiépülésének leghatékonyabb ellenszerét is jelenti egyben. Ennek hatása jól látható Barna Dávid regényében is: itt a múltbeli történet talált szövegdarabok kizárólag a szerzői önkény által meghatározott transzformációját és kombinációját jelenti, mely láthatóan nem szorul rá a történeti források legitimáló erejére – és nem is ismeri el azokat, sőt, kíváncsiság sincs benne az emberi élet azokból megismerhető mechanizmusai iránt. Így azonban a történet nem lesz más, mint a szerző/elbeszélő meglehetősen szűkös és egyszerű, történeti-emlékezetpolitikai javaslatként hamis, antropológiai javaslatként sekélyes nemi és morális ideológiájának puszta hordozója, a múltat nem rekonstruálva, hanem erőszakosan, ezúttal éppenséggel a múlt ellenében megkonstruálva, láthatatlanná téve vagy átírva minden olyan összefüggést, ami előzetes elképzeléseibe nem fér bele. Ez a rögeszmés történet pedig ráadásul egy olyan fiktív alak rögeszméje, aki önmagát közvetlenül kevéssé artikulálja, csak ezen a – gyorsan hiteltelenné váló – történeten keresztül próbálja magát megragadhatóvá tenni. Az elbeszélőt nem látjuk, a történetét nem hisszük el: a szöveg sehol sem érintkezik közös valóságunkkal, nincs tehát hol megvetni a lábunkat, hogy involválttá váljunk. Marad tehát a végére ennek az egészen radikális elidegenítő gesztussorozatnak a csodálata – vagy az unalom.