László Ferenc

„…ÖRÖKKÉ HŰ ADOLFOD”

Deák Ágnes: A koronás Wargha (Egy kettős ügynök Kossuth és a császári rendőrség szolgálatában)
Akadémiai Kiadó, 2010. 256 oldal, 3400 Ft

[C]zélom pedig különöseben az vala, hogy élő példával, és a példák egyik iszonyúbbikával figyelmeztessem ifjainkat, menyire szükség, hogy a csáboknak, mellyekkel annyian olly korán és olly gyakran találkoznak, erős férfiui keblet szegezzenek ellene, mert a bűn utja annyira sikamlós, hogy a ki csak egy lépést tesz is rajta, elveszti uralmát önmaga fölött, s nem is gyanítja meddig fog ragadtatni.” 1847 áprilisában ezzel az intő tanulsággal kommentálta az Iparegyesület (és vele Kossuth Lajos) hű orgánuma, a Hetilap a Magyar Kereskedelmi Társaság háromezer forintjával külföldre szökött ifj. Szabó Pál botrányos esetét. A fenti sorokat a lap szerkesztője, Wargha István jegyezte, akiből alig pár esztendővel később a korszak egyik legeredményesebb titkosrendőrségi ügynöke, denunciánsa és delátora vált – rövid úton beigazolva citált tézisének elszomorító igazságát. Az ő pályafutásának, nyilvános, magán- és titkos életének lehetőségig teljes felderítésére vállalkozott kötetében Deák Ágnes: rokonszenves mértéktartással, az ítélkezői szerepet elutasítva s egyszersmind szándéktalanul a kollegialitás és a kutatói ethosz szép példáit is elénk vonultatva. Merthogy a történész szerző egyetlen szempillantás erejéig sem látszik kacérkodni a jelenkori párhuzamok és allúziók kiemelésének – erőszakolt, ám annál csábítóbb – lehetőségével, amiként kutatói rekonstrukciójában sem kíván kategorikus álláspontot kifejteni olyan esetekben, ahol a források hiánya vagy éppen egymásnak ellentmondó jellege eldönthetetlennek mutatja a hányatott sorsú értelmiségi életének egy-egy leárnyékolt pontját, motiválatlannak tetsző döntését, váratlan fordulatát. Az így elkészült munka tehát már jó előre lemond a nagy általános következtetésekről s pláne a rekonstrukcióban olykor a források fölé tornyosuló történészi koncepció érvényesítéséről, ám annál izgalmasabbnak mutatja a tények feltárásának, a mozaikok összeillesztésének, ha nem is babra-, de kétségkívül aprómunkáját. Deák Ágnes továbbá az ítélkezéstől, a XIX. századi bukástörténet erkölcsi dimenzióinak mértéken felül való taglalásától is bölcsen megtartóztatja magát s ezzel egyszersmind olvasóját is, ami ugyancsak érdemben gyarapítja históriai detektívmunkájának közbecsét. S végezetül lábjegyzeteinek egész sorában lelkiismeretes köszönetnyilvánításai révén teszi alighanem akaratlanul is érzékletessé a történészi céhen belül még örvendetesen kimutatható kollegiális összedolgozás tényét, az egymás kutatásait önzetlenül adatokkal kisegítő szakemberek vonzó tudományos rezervátumát.
A kötet antihőse, Wargha István (1808–1876) sok szempontból és jó ideig egészen tipikus beltagja volt a reformkor feltörekvő nemzedékének, az értelmiségi szabad pályákon érvényesülni próbáló, író és politizáló első nagy gárdának. A hazai kisdedóvás egyik elméleti és gyakorlati élharcosaként (így egyebek közt a „Nosza rajta jó gyermekek…” kezdetű gyermekversike szerzőjeként), az Akadémia levelező tagjaként, az Iparegyesület vagy éppenséggel a Nemzeti Kör tisztségviselőjeként, agilis lapszerkesztőként, Bezerédj István, majd azután Kossuth Lajos bizalmas elvtársaként s végül 1848-ban a király személye körüli minisztérium hivatalnokaként, ha nem is modellértékű, de azért többtucatnyi más életúttal erősen rokonítható pályát futott be Wargha. Az sem tekinthető éppenséggel példátlannak, hogy Wargha élete jószerint állandó pénzügyi zavarok közepette telt, s hogy családi helyzete, házasságon kívüli nőügye és kártyakedvelése már 1848 előtt csődbe juttatta az ambiciózus férfiút, akit e korban sokan Kossuth „táskahordozója” gyanánt azonosítottak. De még csak annyiban sem egyedülálló Wargha pályafutása, hogy a szabadságharc bukását követően igen hamar nem csupán a titkos hazafiúi szervezkedésekhez csatlakozott, de ezzel párhuzamosan, 1851-től rendőrségi informátorként is szorgosan tevékenykedett. Hiszen jóllehet, 1867 után sok mindenre fátylat vetett a korabeli nyilvánosság, ám azért néhány titkosügynöki múlt már az akkori szűkebb közvélemény előtt is tudottá vált, s persze a történettudomány azóta is előhordott több hasonló esetet: legyen elég e helyütt csupán Frank Tibor nagyszerű Zerffy-pályaképére utalnunk. Mégis, Wargha informátori pályafutása teli van érdekfeszítő mozzanattal: kezdve példátlan ügynöki eredményességén (Noszlopy Gáspárék feladása vagy épp a Szemere által 1849-ben Orsova környékén elrekkentett Szent Korona előkutatása, mely akciónak Wargha megbélyegző melléknevét köszönhette), folyamatos pénzéhségén (mely még arra is rávitte, hogy feljelentés helyett inkább személyesen végezze a Kossuth-dollárok terjesztését) s korántsem mellesleg mindhalálig kitartó őszintétlenségén. Wargha ugyanis, akit Londonban éppúgy utolért a megalapozott gyanú, mint idehaza, még a legszűkebb környezetének is hazudott. Lányainak például ilyen tirádával panaszolva saját, örökkön nemes magatartásának gyászos következményeit: „Ha fiúk volnátok, szomorú tanulságot vehetnétek szegény apátok éltéből, melynek sarkalatos hibája volt, hogy az elvekért jólétet, a következetességért nyugodalmat, a párthűségért mindent áldozott…” S hogy a földi pályáját nagyváradi főjegyzőként bevégző öreg árulónak mennyire vérévé vált a félrevezetés és a misztifikáció, azt a helyi lapban megjelent nekrológ bizonyíthatja, amelyben Wargha tán legproblematikusabb tíz esztendejéről ez a – nyilván még saját terjesztésű – valótlanság volt olvasható: „mely idő alatt, több nagy ház megbízásából, utazásokat tett India és Chinába”. Az idős férfi egyébiránt még a kiegyezést követően, immár Nagyváradon rezideálva is tovább folytatta sajtólevelezésnek álcázott informátori működését, s a leépítéstől amúgy okkal rettegve imigyen kérlelte leveleinek címzettjét, „Carl”-t: „Szeretetem irántad nem mai keletű. Húsz egész éven át bizonyított már veszélyek, önfeláldozásra való készség közepette. […] a Ház ura nem volna hajlandó nyomorult helyzetemre tekintettel lenni? Közbenjárásod bizonnyal nem maradna meddő. A Te örökké hű Adolfod.”
A mikrotörténet egyik alapfelismerése, hogy a deviáns életpályák, a törvénnyel összeütközésbe került hajdanvolt alakok sorsának kikutatása szélesebb és mélyebb betekintést kínál a történész számára a múlt adott korszakába. Hiszen az ilyen – forrásértékű iratokkal gazdagabban ellátott – példák a normaszegések esetein keresztül feltárják magát az uralkodott normarendszert is, s egyúttal a korabeli valóság olyan részleteibe is bepillantást engednek, amelyek egyébként váltig homályban maradnának. Ha Deák Ágnes mintaszerű kutatómunkáját ebből a közelítésből vizsgálnánk, úgy olyan adalékok felbukkanását kell láttamoznunk, mint amilyen például a gyanú és a köztisztelet, de legalábbis a társas életi aktivitás meglepő egymásmellettisége vagy mondjuk az eszményképtől (jelen esetben Kossuth Lajostól) való, többé-kevésbé kényszerű eltávolodás szublimáló gesztusrendszere. De legalább ennyire érdekes, ha talán nem is reveláló az 1849-es bukást követő szervezkedések véresen komolytalan s egyúttal félreismerhetetlenül pszichotikus jellege, amely még Kossuthot is ilyen állásfoglalásokra ragadta: „Magamban s csak magamban concentrálom minden szálakat, mert hogy én meg nem csalom e nemzetet: hogy sem Monk, sem Napoleon, sem Görgey nem leszek, azt tudom, de más szívébe nem látok. Azért magam fogom a sereget vezetni; magam végzem a kormányzói és fővezéri kötelességeket, míg a haza meg leszen mentve…”