Sirokai Mátyás

SZOBORCSOPORT

A még hibátlan homlokunk fölé függesztett tekintetek,
a gödrök kagylóhéjvillanása, vagy a karok hiánya miatt,
de zsibbadtságunk engedett, és elindultunk a szökőkút felé.

Csoszogva, mintha márvány dicsérné talpunk,
és saját öröme lenne a bőrnek, horzsolt, növényi
öröm, mely lépteinkkel egyre feljebb tört.

A Piazza Pretoria istenei a kút peremén,
felettünk álltak, és hódoltunk faragott szájnak,
mellnek, köntösnek, combnak, ostornak.

Estére a katonák leverték, úgy nevezték, a lázadást,
s az újságok az orgia történetével voltak tele.
Birkózni láttalak a belső oldalon, holdjaid szárnyak takarták.

Zsigereid egy korlátra vetve, mint hatalmas sálak.
Még sosem láttam arcodat ennyire szépnek,
ókori volt, földközi, talán kikötői, vert ezüst.

Nem ismerem a belekig ható gyönyört,
amiért ott hagytál a téren. Halandó vagyok,
az egyetlen testben kerestem menedéket.