G. István László

TIZENHETEDIK VÉDŐBESZÉD

Kandi tudta, a magánnyal nem az a baj,
hogy egyedül marad. Inkább, hogy nem fér oda
más a magánya meg közé. A magány féltékenységi
jeleneteitől mentsen meg az Isten. Nincs az
az Isten, aki ne lenne magányos. Feltéve, hogy
imádkozni lehet hozzá. Egy imát hallgató
Isten, amint másokkal társalkodik? Képzelni
is rossz. Kandi magányában
olyan volt, mintha imát hallgatna. Persze
a sajátját, amit el se képzelt, ki sem
mondott, mégis hallgatott. És az imák sorban
mind beteljesültek, mielőtt Kandi megértette
volna, mit kér. És ettől nem csömör, nem, inkább
a fölöslegesség kegyelme lengte Kandit körül.
Nézz a szemébe. Hahó, Kandi. Ha kellőképp
csillog a kedélye, úgy mutatja,
hogy örül.