Schein Gábor

NYÁRI ESŐ, ÁTTETSZŐ HATÁROK

Áttetsző a bőr, az erek fala. A határok befelé éppoly láthatatlanok,
mint kívül, abban a városban, amelynek stílusa a zseniális össze nem illés.
Ezért örökké határsértő vagy. A belsőből építenéd kifelé a várost,
így sohasem tudod, hol jársz, és aki megszólít, mikor egyik sarokról
a másikra átmész, rögtön elveszti a tájékozódását. Túl nagy erők
szabadulnak fel így. Napok alatt egész körutakat építesz, utcákat,
amelyekben soha nem lakhat senki. Számolatlanul hagyod magad után
a képzelet és a vágy emlékműveit, csalsz és csalod magad, és félő,
hogy egyetlen valódi tetted, amely még előtted áll, csak a rombolás lehet.

*

A várost a felejtés építi. Csokoládébarna kutyák szaladgálnak a parkban
a Duna jobb vagy bal oldalán. A sötétséget uszályok szállítják. A parkokat
körülkerítik, és tavasszal új virágokat ültetnek, nefelejcset, árvácskát.
A szobrokat időnként ledöntik, másokat állítanak a helyükre, új neveket
adnak az utcáknak, de még sokáig a régin nevezik őket. És vannak
megmagyarázhatatlan változások. Egyik napról a másikra eltűnnek
a verebek. Eltűnnek a sakkozók a parkok kőasztalai mellől. A könyvekből
kitörölnek szavakat, mondatokat. Senki sem emlékszik rá, hogy ott voltak,
és ha néhány visszatér közülük, csodálkoznak, és nem értik őket.

*

A rombolás erői a szeretetéhség szakadékában forrnak. Sötét és mély
ez a szakadék, elnyel minden mosolyt, minden érintést, elpusztít
minden fényt, amely beléhatol. Egy szem mégis beragyoghatja nedves falát,
lángra lobbanthatja a sötétben lebegő porszemeket, amelyek csillagaid
lesznek. Még sincs mértéke ennek az ürességnek, amely ha kilépne a világba,
minden fa azonnal teremni kezdene, de így magába fojtva visszanyel mindent,
ami már szétvált. A világnak miféle hiánya válik benned ilyen éhséggé, mi nincs
meg benne, nem is volt, amit szóval, érintéssel, öleléssel és csókkal kellene
helyettesíteni? Minden lépéssel egyszerre mozdulsz itt és egy hiányzó világban.

*

A szomszéd telken valaha egy kis textilüzem állt. Földszintes épület, abból az
időből, amikor ezen a környéken még nem építettek lakóházakat. Később
az üzemek északabbra szorultak, amikor a körút felől megtelt az utca, de a kis
textilüzem üresen, lezárva is megmaradt. Szerettem megállni előtte. Őrzött
valamit abból a múltból, amelyről még egyáltalán tudható valami. Mielőtt
felépült, a környék egyetlen összefüggő mocsár volt, amelyet fel kellett tölteni.
Néhány éve aztán lebontották ezt az üzemet is. Jött egy munkagép, és estére
semmi sem látszott a falakból. A helyén most egy új lakóház áll, egészen más,
mint a régiek. Rombolás volt ez, vagy építés? Ismeri a város ezeket a szavakat?

*

A határokat most a hőség vonja meg. Lelassítja, kifényesíti a testeket,
és szétválasztja őket. Az izmokban sokáig nem oldódik a zsibbadás.
És te ilyenkor is ahhoz hajlítod magad, aki kapukat nyitott benned,
mert a testben a lélek örökké gyerek marad, nem vagy képes magadat
kihordani. És a pillanatok szétgurulnak előtted, mint a borsószemek.
Ezért magadból éppoly betöltetlenül hiányzol, ahogy hiányzik belőled
a másik, akit hiába ölelsz, elmúlik ez az óra, és sértődéssel, váddal megint
csak önmagad szakadékát tárhatod ki előtte. De ne félj, a következő pillanat
megint csordultig telít. Csak várnod kell, ahogy az esőt várják a falak.

*

Az átlátszó felületekről az első tapasztalatot hároméves korodban szerezted.
Átléptél egy tisztára mosott üvegajtón. A mandula formájú forradást ma is ott
viseled a jobb térded fölött. Elég volna ránézned, hogy tudd, a határok
átlépése mindig láthatatlan, és vérontással jár. Ideje, hogy egy üvegszilánkkal
felvágd a sebhelyet! A vérben szemek vannak, azokkal láss! Tudd meg,
miféle árnyak voltak a nyomodban, miféle ádáz tolvajok! Mitől tartottak vissza,
és mit vettek el? Mi felé taszítottak? Ismerd meg bennük a gyávát, a sötétekkel
kalmárkodót, magadat. Sikáltál-e olyan tisztára egyetlen pillanatot, hogy
mint a víztükrön, visszagondolva is, könnyedén áttörhettél rajta?

*

A legfőbb össze nem illés, hogy itt vagy. Mikor már senki sem számít rá,
a cseréptetőn hirtelen pattogni kezdenek az esőcseppek. Odalent az autók moraja
egy oktávval mélyebben szól, a körútról idehallatszik a villamos zaja. De a város
asztmatikus lélegzése semmit sem könnyebbül. A nyári eső gyorsan vonul át,
a hőség párával telik, és a felhők, valóban, hattyúként úsznak a tetők felett. Figyelj,
mert egyetlen hattyútoll sem veszhet el, míg el nem szabadul az időn túli förgeteg.
Hát mégis bűvös, sötét tó volna ez? Árnyaid elől meddig menekülsz? Életed így is,
úgy is hazug mese, és jó, ha van egy kis maradéka, ahogy odalent is maradt egy
tócsa. Pontot kéne tenni végre már. De pontot tenni a víz színére hogyan lehet?