Szénási Ferenc

EGY CSONKÁN MEGISMERT LÍRAI REMEKMŰRŐL

Amikor a Nagyvilág 1958 márciusában hiánypótló áttekintést adott a kortárs olasz irodalomról, az akkor már világszerte ismert, egy éve halott Umberto Saba nálunk is országos figyelmet kapott. A bemutató válogatásban leghíresebb verse (A mia moglie) is szerepelt, Feleségemhez címmel, Képes Géza fordításában. Ám különös megoldásképpen csonkán: hat versszakából a második, a harmadik és a negyedik hiányzott. Ezt a csonka fordítást vették át a későbbi kiadások is, a Sóvárgás című önálló Saba-kötet és két reprezentatív antológia, az 1965-ös Modern olasz költők és az 1966-os Olasz költők antológiája. A szerelmes vers teljes szövegét a magyar olvasó mindmáig nem ismerheti.
Arról, hogy magyar változatban miért maradt hiányos a vers, ma már csak föltevéseink lehetnek. Akár egyszerű technikai okokra is gondolhatunk, például arra, hogy a Nagyvilág számára időzavar miatt nem készült el a teljes fordítás, és a későbbi kiadások már beérték az ismert csonka változattal. De fölmerülhet bennünk az a gondolat is, hogy a hiányt a befogadás lélektana okozta. Saba versét eleinte Olaszországban is megütközéssel, mosollyal vagy csúfondáros nevetéssel fogadta az irodalmi közvélemény, s meglehet, hogy nálunk még az ötvenes–hatvanas évek kiadói gyakorlata is bizarrnak ítélte, és jótékonynak szánt mulasztással, megkurtítva adta közre.
A vers zavarba ejtő különössége abban áll, hogy a lírai én állatokhoz hasonlítja szeretett feleségét, versszakonként újabb és újabb állathoz, s nemegyszer éppen olyanhoz, amely a köznyelvben pejoratív metaforája a nőnek: tyúkhoz („zsenge jérce”), tehénhez („vemhes üsző”), szukához („elnyúlt [nőstény] kutya”). Nem csoda, hogy maga a címzett is igencsak meglepődött, amikor először meghallgatta. „Majdhogynem veszekedni kezdett”, emlékezik vissza a költő-férj. Ám a feleséget a hitvesi szó, a tanácstalan olvasótábort pedig maga a vers győzte meg előbb-utóbb arról, hogy ezek a jószágok – „a többi jámbor, / Istennek kedves állat”-tal együtt – a költészet erejéből Assisi Szent Ferenc Naphimnusz-ának állatseregévé lényegülnek át, nőstényeik pedig egyenesen a dolce stil nuovo eszményített nőalakjaihoz közelítenek: összekötők a földi világ és Isten között. A versben az irodalomkritika ma már egyértelműen ferences áhítatot lát.
Saba éles szemű kritikusa volt önmagának. S e téren is tudott meghökkentőt nyújtani, Giuseppe Carimandrei álnéven kritikai írásokat közölt saját verseiről. E sajátos elemző-kommentáló értékelésekben időtálló, ma már általánosan elfogadott ítéleteket mondott ki. Az idő azóta tényekkel igazolta azt a jóslatát, hogy a Feleségemnek sohasem maradhat majd ki a Válogatott versek köteteiből, s hogy aki egyetlen Saba-verset őriz majd emlékezetében, az ezt a verset fogja őrizni. És Carimandrei-Saba a sorokban rejlő gyermeki naivságról is örök érvényűen fogalmazta meg: „ha egy gyermek megházasodhatna, és feleségéhez verset írna, ezt írná”.
Ideje, hogy a verset teljes magyar fordításban is megismerjük.

Umberto Saba: FELESÉGEMNEK