Solymosi Bálint

TANYÁN

Fejezet egy készülő regényből

’88 nyarát egy tiszazugi tanyán töltöttük, állattenyésztéssel foglalkoztunk. A tanyát potom összegért béreltük egy mérhetetlen adósságot felhalmozó téesztől. Veressnek, a kertésznek, következésképp Ágnes nagynénémnek köszönhettük ezt is. Módfelett vonzódott, elemi szenvedéllyel az állatokhoz Liza, megkockáztatom, hogy valamivel még annál is jobban, mint ahogyan az okkultizmushoz és a pénzhez; egyikhez sem értett, természetesen. Egy fikarcnyit sem. Az állatokhoz mégannyira sem. Mindez hallatlanul messze állt alkatától, tehetségétől, de ragaszkodott hozzájuk. Mondják, hogy a gyermektelen nők nemegyszer találnak maguknak „holmikat” rajongásuk tárgyaként. Ezt én nem tudom, csak azt, hogy Liza szeretett volna gyereket, de még addig nem született neki, én meg nem akartam. Summa summarum – elmentünk állattenyésztőnek tanyára. Ráértünk.

Megérkezünk a faluba, május nyolc, dél, záporeső, a felerősödő szél zúgása, megint újra a gyerekkor helyszínei, ahol bringáztál, futkároztál, háborúst játszottál, kukoricát törtél, mikor volt ez, nem rémlik semmi, de szeretnéd felidézni. A vasútállomás, a sín megvan, több mint másfél kilométer a falutól; a tanyától, ahol apáddal annak idején marhákat itattatok, trágyát lapátoltatok, úgy öt vagy hat kilométer is lehet. Emlékszel a távolságokra és arra, ahogy megteszed gyalog, bringával, lovas kocsival, traktorral a kijelölt célhoz vezető utakat, de hogy mikor, felfoghatatlan. A szétment, töredezett aszfaltút szélén jelenetek, kontrázások cajgákkal, zuhanások, lapulások, seggtörlések lapulevéllel, dinnyelopások, dinnyezabálások, lányok illata, tenyerek izzadása, annak idején, de mikor? Most itt megyünk Lizával, magára öltötte átlátszó esőköpenyét, kapucniját a fejére húzta, én hajadonfőtt, egy téglaszínű kordzakóban, nem túl nehéz bőröndökkel, táskákkal. Némán kerülgetjük a kátyúkat, az óriás esőcseppeket elnyeli a por, nem veszed támadásnak a szél és az eső rohamait te sem. Úgy, ahogy van, meg fogom enni a természetet. Gondolod. Rohadtul izgulsz. Igyekszel megszabadulni indulataidtól és balsejtelmeidtől hónapok óta, azóta, hogy először fölmerült tanyára költözésetek ötlete, jóllehet, akkortájt nem hitted, hogy ez bekövetkezik. Albérletek után keresgéltél, méghozzá Budapestet jelölve meg lakóhelyül. Ezt nagyjából rád hagyta Liza, azzal együtt, hogy veszekedtetek miatta eleget, zakatolásszerű éjszakai hangok visszhangoznak a fejedben. Aztán egyik pillanatról a másikra ezt a pusztába vándorlásunkat, vagyis uradalmi gazdálkodásunkat veszett energiákkal szervezni kezdte, és valamikor áprilisban itt találtuk magunkat, hogy megnézzük azt a vidéket, ahol mint vállalkozók annyi pénzt kaszálunk, hogy nem lesz több gondunk további életünkben.

Ez az áprilisi úgynevezett vidéki felfedező túránk mindjárt az elején elfajult, és egy igencsak váltakozó hangulatú megmérettetéssé lett, ugyanis Liza impozáns önérzettel emlegette a gimnáziumi földrajz- és biológiatudását. Emlékezetében nevek után keresgélt a tájegységre vonatkozóan, jószág- és növényvilágát, őstörténetét illetően mindenféle feltevésbe és okoskodásba bonyolódott, ahogy egyébként én is, azzal a különbséggel, hogy én elismertem, csak tippelek erre vagy arra. Nem kellett volna, mert ezt a ziccert nem hagyhatta ki, és komolykodó bájjal közölte, hogy „a paraszt te vagy, drága, nem én, és most én mondjam meg neked, hogy az ott nem hegyi pálma, hanem egy őrült fűz?”. Nagyot nevetett, szeretett volna elnézőnek mutatkozni, hiszen azért be kellett lássa, nem emlékszik már kellő pontossággal flórára és faunára maga sem. Ezek a vehemens környezeti összecsapások kettőnk közt már a vonat ablakából kibámulva elkezdődtek, és aztán folytatódtak akkor is, amikor biciklire ültünk, majd át az öreg Horváth csónakjába. Mindössze annyit változott vetekedése az egyébként különösen megilletődöttnek és semlegesnek látszó nap során (én már föladtam), hogy méltóságát őrizendő engem leckéztetett, ezt vagy azt hogyan hívnak arrafelé, miért és honnét vannak bizonyos elnevezések – bivalyos, bökény, cserebökény, halesz, túllát, zsidórampa, öthalom, demeter, schwaiger és így tovább. Levonult már a tavaszi ár, szapora volt, lefegyverző és vigasztaló az ártéri zöld és a víz fölé hajló fák, bokrok sötétebb árnya. Liza a ladik orrában ült a keresztfán, és a felfordult halakat nézte, amint a folyóban és a parton himbálóznak a lusta hullámok ritmusára. Horváth állva evezett, be nem állt a szája egy pillanatra sem, anekdotázva mesélt, megsemmisítve és földig alázva öntudatlanul is minket halászatról, vadászatról, a vidék történelméről és arról, hogy mennyire tetszik neki a színésznő. Engem, „a fiút” semmibe vett, így aztán nem szerettem volna, ha átjön velünk a tanyára, azonban az öreg Horváth úgy ítélte meg, egészében véve ordenáré udvarlása előbb vagy utóbb révbe érhet, tehát elkísért bennünket, és miután megnéztük a tanyát, körbevitt a folyó holtágán, amely holtág a „mi tanyánk” földjét határolja patkó alakban. Szó sem esett reggel óta a „mi vállalkozásunkról”, amit én távolról sem bántam. A felszíni jókedv nem sérült, amint azt is homály fedte, az út célja üzleti próbálkozásunk, akciónk, az állattenyésztés helyének és módjának szemrevételezése, tervünk és az itteni életünk elképzelése az adott körülmények alapján. Mintha időközben Liza számára abszolút közömbössé vált volna a vidéki lét, az agrikultúra, a meggazdagodásnak ez az egyszerre triviális és romantikus válfaja. Ez akkor megint csak Liza mocskos fantáziája lesz, gondoltam felfrissülve, és örömmel fordultam toronyiránt, azaz Budapest felé.

A záporeső, a szél is enyhül, május nyolc, megyünk toronyiránt, a falu temploma felé tartunk szédelegve, én attól a mostanra már megmásíthatatlanná lett felismerésemtől, hogy ennél akkor sem járhatnék rosszabb úton, ha csalánnal ütlegelném magam. Még hogy egészséges élet, természetközeli lét, megújuló lélek és pénz, pénz! Egyszerűen eltévedtem. Viszont Liza nem ettől szédeleg; hanem mintha nem volna ereje elviselni a kínálkozó szerencsét. Szerintem egy kicsit már unja magát, annyira biztosra veszi, mondjuk így, a játék kimenetelét. Lépdelünk a kihalt, langymeleget párálló főúton tovább, egyenesen a község legszebb épülete, a parókia irányában, anyám ott takarít, Agócs Pál fuvaros meg az udvarán vár ránk, fogatán tűzifával, kályhával és néhány elengedhetetlenül szükséges holmival, és, apám szerint, a papnak van a legfinomabb pálinkája a környéken, ki állná meg, hogy ennek hallatán ne füttyentsen, és akkor apám füttyent. Haladunk fel az enyhén lejtős úton, benézünk jobbra is, balra is a kis utcákba, egy hajítófát nem ér semmi, se ház, se telek, mindig minden félelmetesen fölértékelődik a szememben, ami a falun túl van, itt a kukacok a legéletszerűbbek, gondolom. „Romolj meg, most romolj meg…”, éneklem magamban. Aztán végre odaérünk, a kertkapu nyitva, a lovakat látjuk meg először, a szín előtt állnak, lehajtott fejükkel megrázzák a zablát, elborult, fülledt hőséget érzek a közelükben. Megjelenik Agócs Pál a kocsiderékban, tátott szájjal, némán, mindkét karját fellendítve üdvözöl minket, itt szélcsend van, piszkos inge mégis szinte örvénylik körülötte. Idegrohamot kapok tőle gyerekkorom óta, de ezúttal nem, betegnek látom, vagy elhasznált, kopott bábfigurának,
a börtönévek tehették ilyenné. Liza előrehajol, mintegy alámerül kétségbeesésébe, a pakkját lerakja, és csak hosszú másodpercek múlva egyenesedik ki, idétlennek szánt, ám eléggé vérmesre sikeredett tartást véve fel, „munkára!”. Az éles kontúrú, fehér fényű paplak tornácáról lelépve anyám a járdalapokon iparkodik felénk, most is azzal a hevességgel, ahogy általában apámat előzte, kerülte, folytonos izgatottsággal, ami aztán szívbetegségéhez és asztmájához vezetett. Öltözékén az ő utánozhatatlan, falusias ízlése; a fekete műselyem blúz fölött bordó dzsörzékabátka, a barna csíkos szövetnadrág előtt, alul matyó hímzéses konyhakötény, amikor itt van, kiöltözik, egyébként virágmintás otthonka. „Az én gazdálkodó gyerekeim!”, kiáltja gúny nélkül, a megelégedettség örömével, de némi hitetlenséggel, félelemmel. Liza nem fél, hangjában azonban a feldúltságát rendező csöndességgel köszön, mielőtt átölelnék egymást. „Csókolom.” Apám beteget jelentett, a falra mászott Lizától első találkozásuk alkalmával, az esküvőnkön mindjárt, azóta abból a megítéléséből, hogy ez a nő ördögi, jottányit sem hajlandó engedni. A ház ajtaját kitárja egy sovány férfi, aztán visszafordul a homályos terembe, a viaszos hajópadlón a filcpapucs csoszogása hallatszik, távolodik, és rögtön közeledik, fekete nadrágban és ingben a fiatal pap az ajtófélfa mellett megáll, nem mosolyog, holott elvárnál tőle egy kenetteljes grimaszt; annyi baj legyen! „Na gyertek, nemsokára itt vannak a püspökök. Ebédeljetek meg!” Ezzel anyám elindul befelé, mi követjük, kezet fogunk a plébánossal, aki pálinkával kínál bennünket. Elfogadjuk. Ahogy a spirituszt stampedlikbe önti, azon minutában megjelenik Agócs, a fuvaros.
Együtt falatozni a püspökökkel, kezdetnek nem is rossz, mondom.
Nem, suttogja nevetve anyám, előttük esztek, a konyhában, siessünk, tálalok is…!
Az ebéd tyúkhúsleves, rántott karaj, petrezselymes főtt krumpli, máglyarakás és meggyes pite. Mindenből veszünk, mindent megkóstolunk, közben visszaidéződnek benned a gyerekkor képei; itt rejtőzöl napra nap Attila atyánál, Beatlest hallgattok, és táncoltok, aztán gépelni tanulsz a gyönyörűséges Remingtonján, olvasol és rajzolsz, vagy estig vitatkoztok különféle hittételeken. Szinte szó nélkül indulunk el, kivéve a fuvarost, aki őrült ordítással biztatja lovait, először halljuk a hangját. Fel a zúzott kővel szórt töltésen, aztán végig egyenesen a gáton, és túl az őrházon le a rámpán, és már ott is áll előttünk a tanya. Mindenfelé belvizes területek, satnya haszonnövények, amerre a szem ellát, nyeszlett kukorica, csenevész búza rossz, sárgásszürke földeken, nem meglepő hát következésképpen a gazzal fölvert birtok, a düledező főépület, a korhadt gerendázatú pajta, az omladozó istálló, ól, fészer. Évek óta elhanyagolt, a téesz által, és senki által semmire nem használt gazdaság, ám ez alatt az egy hónap alatt is annyit romlott az állapota, hogy most már úgy tűnt, vissza kell hódítani az enyészettől, és aztán föl kell építeni újra. Nem számítottam másra, úgyhogy fordult a hangulatom, a fenyegetettséggel teli komorságot megadó kedélyesség váltotta fel, és ezt tovább vidámította, ha nem is színesítette, de mélyítette az itt is, ott is szétszórva rozsdásodó ősrégi vas; ekék, vetőgépek, kocsik, boronák hevertek a magas fűben. Ez a mi uradalmunk!, sóhajtok derűvel, nyújtózva egyet. Kórót eszünk, meg trágyát.
Mi volna, ha hinnél kicsit…?!
Ebben?
Miért jöttünk le?
Azt hiszem, megint azzal az üresnek mondott tekintettel nézek rá, amikor esküdözni szoktunk, kataklizmák után, hogy szeretjük egymást. Agócs Pállal lerakodjuk a fát, a kályhát, a matracokat, hálózsákokat és így tovább, majd kalapját a szemére húzza, és szélsebesen elhajt a fogatjával, eszelősen nógatva lovait. Aztán elhal a lárma, sehol egy lélek. A halványkék ég is valahogy éhség- vagy nyomorárnyalatú. A jobb lábamat felhúzva ráülök az egyik bakra, Liza leguggol, eredeti helyzet, lógó kar, nehezen emelt koponya, hunyorogva tekintünk körbe meg körbe, szerintem jól nézünk ki. Ezt meg is vallom neki, nem mintha vigasztalni akarnám, csak nem szeretném annyira magányosnak érezni magam, mint aki ott áll az önmegvalósítás kapujában, szcénája ez a puszta és ez a romhalmaz. Egyszerre mindketten fölállunk, Liza a házba szalad, én odakint ténfergek az udvaron, kínomban az ólajtóba rúgok, kis híján rám dől, nem segít, abban semmiképp, hogy megszabaduljak onnan. Feltűnik Liza a küszöb előtti lépcsőn, majd’ hanyatt esem a meglepetéstől, teljes síöltözetben (nem a legújabb divat legalább). „Munkára fel! Takarítsuk ki ezt a kócerájt!” Pókhálózunk, a falat vakarjuk, és hipózunk, nem lehet felsorolni, mi mindent meg nem teszünk, hogy majd a fejünk lehajthassuk éjszakára. Aztán éjszaka, holtfáradtan, megkérdezi, hogy „hol fogunk fürödni?” Ezt a szót használja, fürödni, édes istenem! Erről ugyanakkor eszembe jut a folyó és annak holtága, ami ott van mellettünk néhány lépésnyire. Milyen jól fel vagyunk szerelkezve!, zseblámpa fényénél kószálok a parton, nemsokára találok is egy laposabb, homokosabb vagy iszaposabb szakaszt, hol egy öreg fűz gyökere olyan ívben nyúlik be a vízbe, mintha csak egy design kád pereme volna, összességében mégis a természet leggyanúsabb ajándékaként tekintek rá, nem mintha nem vennék mindent ilyformán, amit a természet ad. Addig szuggerálom a törzset, az ágakat és az indákat a zseblámpa iszonyú köröket vető fényénél, mígnem aztán látomásom támad. A zseblámpa fénysugara irtózatos méretű ezüstkulccsá változik, elfordul a fa odvas sötétjében, aztán egy robbanás villanása, duzzadt, fölszakadt kéreg és göcs örvénye előttem, felfröccsenő és megcsillanó sár, a forgatag elnyeli a csillagokat, mindenestül betölti a láthatárt, a köd hátteréből mindez egyre masszívabb tárgyként áll elő, fülem zúg és lüktet, majd teljes csönd lesz, testemet nem érzem. Most újra gyenge, lassú hullámok mossák a homokpartot, a nádak közti neszezésük finom zenévé alakul, ezt megint te hallod, s mintha megint saját szemeddel látnád; középütt a fa odújában egy madárnak (libának, kacsának, pulykának, kakasnak) szeme néz rád vérben forogva, majd az istálló vályúi csúsznak, csapódnak lábad elé. És felismered a zenét, igen, ez a Kővendég dala a Don Giovanniból.
Azt érzem, nem bírok visszamenni a házba, mi több, hogy nem is kell. És mivel úgy vélem, most mindjárt elsüllyedek itt a mocsárszagú iszapban, melynek szaga elsőre émelyítő volt, de már inkább izgalmasan, férfiasan várt, megkönnyebbült szívvel és kimerülten kuporodom le (zseblámpámat kikapcsolva) az éjsötétbe’. Lassanként tér vissza időérzékelésem, és vele együtt a feladatomra is ráeszmélek; fölegyenesedem, határozott léptekkel indulok el a tanyaépület felé, ahol, a küszöböt átlépve, a kinti viszonyokhoz képest legalábbis, egy fejedelmi szoba kristálycsillár-ragyogása fogad, arany és vörös mintázatnak látva a salétromfoltokat és a beázásokat. A földpadlóra lehajított, szálkásra súrolt tyúkólajtón felbontott szardíniakonzerv, vekni kenyér, egy üveg vodka. Nagyon civilizált, mondom régi, kedves, sóvárgó mondatomat Lizának. „Az, mi? És a fürdőszoba is ilyen civilizált?” Vigyorog rám gyerekesen, mámorosan. El fogsz ájulni!

Majd’ két héten át takarítunk és bontunk. A sitt, a szemét és az istállókból kihordott trágya elszállításához traktorost, munkást fogadunk fel, ugyanígy a falak, az ajtók és ablakok rendbe hozására, villanyvezetékek kiépítésére, különben minden munkát mi végzünk, lélekszakadva futkosunk hajnaltól napestig. Agócs Pállal, a fuvarossal még aztán ócska olajkályhákat szerzünk be, egérirtót, seprűt, hőmérőt, égőket. Kiderül, hogy nem tudjuk beüzemelni a régi vízhálózatot, és az udvar közepén álló húzókút vize pedig ihatatlan, nem lehet megtisztítani, így aztán ivóvízért a szomszéd tanyára kell majd átjárnom egy rendkívül morcos, kövér asszonyhoz, az állatok itatását meg a holtágba alámerített villanymotoros szivattyúkkal kell megoldanunk, szóval ez az elviselhetetlen állapot már gyűlöletesen végeérhetetlennek látszik; mindez viszont a csuromvizes hát bamba tartását adja. A csűr felhasználható faanyagából magam ácsolok, szögelek össze asztalokat és ágyakat, hihetetlen, hogy mikre vagyok képes egy nő lázálmáért. Máskor ülnék a napfényben egy átmelegedett kövön, bámulnám a kókadozó búzát, kukoricát, a felfordult törpeharcsákat, vagy könnybe lábadt szemmel idézném vissza a totómeccseket, milyen balfékek rontják el nekem a telitalálatokat. Vagy Franciskát hoznád fel emlékeid egére, akit az öreg Horváth házában fektettél le régen, annak idején, Ágnes néném fodrásztanonca volt, gyönyörű tizenhat éves lány, a déli nők fantasztikusan hullámzó, dús hajkoronájával, elképzelnéd újra meg újra, mozdulatlanul nézve a kék égboltra, gyöngyöző s gyöngyházfényű rózsa nemi szervét, kicsike nyögdécselésektől nyálzó ajkát, ehhez nem kell különösebb erőnlét, bár ki tudja, ennyi év után.
Eddigi életedet áttekintve rendszeridegen az erőkifejtés, az efféle munkától meg, mit itt végzel, isten őrizz! És tessék, már túl sokba van, hogy most befejezd. Beveted magad egyik éjjel a romok közti óriáscsalánosba, hogy pihenj egy kicsit, és aztán megszólaltasd szellemed, beszélni szeretnél végre, értelmes társaságot akarsz, na, ezt sem képzelted volna soha, hogy ez beüt. Egy idő után irtózni kezd a hülyeségeidtől Liza, nyilvánvalóan azért, mert ő nem bizonyul ennyire találékonynak. Mondjuk, áll egy holdfényes éjszakán az ablaknál, és a baglyot hallgatja, vagy egeret hajkurász, vagy valami okkultista könyvet olvas (ezt néha egyszemélyes szeánsz követi), de az is előfordul, hogy azt szeretné, ha szeretkeznétek, ennyi leleményességre futja tőle; arányait tekintve nem rossz, két új, két régi trükk. Ebből az elapadhatatlan ingereket kiváltó tájból, ebből a zsibbasztó fantáziavilágból, amit természetnek neveznek, nem hiányzik a rádió, a tévé, nem hiányoznak a hírek, és nem hiányoznak a kapcsolataink sem. Az megesik, hogy telefoncsörgésnek vélem, amikor a szél kitartóan rezegteti a leszakadt eresz bádogidomait, vagy amikor a szomszéd tanyán, annak a zsémbelődős asszonynak a tehenei megrázzák pányváikat, de ebből messzemenő következtetést, mint itt egyébként semmiből sem, nem lehet levonni. Hál’ istennek Lizának megvan a maga folytonos, mindent kitöltő szellemi és lelki elfoglaltsága, a pénzszerzés, így tehát hódolhat örök időkre szóló szenvedélyének, a statisztikának, igényes füzetek és jegyzőkönyvek hevernek szerte a házban, föléjük hajolva vezeti azokat, nem tévedek sokat, ha annak a sejtésemnek adok hangot, számszerűen egyelőre a kiadásokat írja fel. Mennyivel tartozunk már most, egy hét után, nem kérdezem, hozzávetőlegest én is könyvelek, és néha felkiáltok magamban, a kutyafáját, ebből nem lesz borúra derű! Ettől függetlenül a nap felkel, mint ahogy akkor szombaton is, amikor megérkezik két autó a birtokra, az egyikben Ifi, a biokémikus haver, a másikban Diána, hozzák nekünk a civilizációhoz nélkülözhetetlen technikákat. „Szűz Máriám!” – csapja össze tenyerét életvidáman Ifi, ahogy kiszáll. Amúgy nyugodt, vékonydongájú srác, szelíd arcát örökké felvont szemöldöke mosolygósan csodálkozóvá teszi. Rekedt, mély hangja váratlan pillanatokban komikusan éles sípolásba fog (ennél a kitörésénél már a szűz szónál), árulkodó jele ez annak, hogy amiről azt gondolnánk, álarc, nem az, hihetetlenül éles elméjének és cinikus humorának fortélyával együtt jár szemtelen, nyegle nemtörődömsége. „Majdnem megdöglesztett ez a zarándokút”, nyögi, majd kubai fehérrumot és kubai szivart rak a „kerti asztalra” (tudja, mitől döglik a légy). Egy nap és egy éjszaka ivászattal telik, ez minden köntörfalazás nélkül kijelenthető, időnkénti rókázások és lángnyelvekként felcsapó táncok tagolják, ha valakinek talán szüksége volna másnap történeti rendteremtésre. Az mindenesetre elsikkad, hogyan sikerült rádiót, magnót, erősítőt, tévét működő állapotba hozni, hogy sikerült Royal írógépemet a veranda legmegfelelőbb zugában elhelyezni, hogy sikerült Liza ruháit pazar módon elrakodni, és a szőnyegeket leteríteni, a falakat plakátokkal és fotókkal díszíteni, vagyis nekem a verandán egy sarkot, Lizának meg egy szobát otthonossá ha nem is, de szinte lakhatóvá varázsolni. Nyűgös derűvel ébredünk; „nincs kizárva”, mondja Ifi, „hogy imahellyé lesz ez a tanya; ahogy kinyílt a szemem, fohászkodni kezdtem, pedig nem szoktam”, édesen vigyorog. „Első pillantásra ijesztőnek hat, de hülyeség!”, így Diána. És van arcuk sok sikert kívánni, mielőtt autóikba beszállnak. Nekivágnak az útnak; nézzük, ahogy felhajtanak a rámpán, és aztán ahogy a kerekek felverik a port a gáton. Visszafordulok, nincs mese, irgalmatlanul tragikus helyzet, gondolom; ezzel a hirtelen berendezkedéssel véglegesítettük döntésünket, most már végigcsináljuk ezt az állattenyésztői vállalkozást. Különben sem tudnánk másként tenni, hiszen a jövő héten megérkeznek az első szállítmányok, ezeket Liza ütemezi Virágnéval, a Veress által ajánlott ügyintézővel, aki a szerződéseket is megkötötte a cégekkel nevünkben, nekünk csak alá kellett írni. Körülnézek, azzal a nyáriasnak mondható könnyedséggel, mintha utoljára észlelnék, utoljára gondolnék el valamit. Hevenyészett és kallódó jelenlét mindenütt; már nem húzhat le magához, ott vagyok lenn, oszladozni, porladozni kezdek. A padlón térdelek, a felnövelendő jószágoknak terepet rendezek, rekeszeket gyártok, etető- és itatórendszereket tákolok össze, majd kiülök cigarettázni a verandára.

Aztán benépesül barmokkal a farm. Kétezer liba (a liba a főcsapás iránya), kétszáz kacsa, kétszáz csirke, húsz pulyka, húsz sertés, öt bika meg egy kecske. Nagyjából. Felrémlett előttünk még egy kép, a magas kerítés mellett lépdelő struccok ijesztő méltósága, de aztán Virágnéval egyeztetve, meg hogy mennyibe kerülne egy olyan drótháló kihúzása, a struccokról könnyűszerrel lemondunk, nem mintha már nem lett volna sok szempontból tök mindegy; egyetlen komoly ellenérv akadt, és ez a kerítés, kerítés nélkül képzeltük el ottani életünket. Állattenyésztésünket. Ezeket az apró meg kevésbé apró élőlényeket a megérkezésük első percétől fogva képtelenek vagyunk állatnak tekinteni, nagy valószínűséggel azért, mert nyomban nyilvánvalóvá válik, mi élünk közöttük, az ő világuk lesz a mi létformánk, valójában ők tartanak bennünket. Állat marad az egér meg a tavi denevér, a kuvik és majd a kutya – a hal meg hal. Na valahogy így, így látunk neki, illetve így folytatjuk lázas tevékenykedésünket. Szép, de vad, s fölötte magányos vidéki esték a dögfárasztó napok után; csak ülök odakint a holtág partján a mocsárszagban, vagy a verandán totóesélyeket latolgatok, újabb és újabb kombinációkat fontolgatok, hogy a meglepetések is beleférjenek, vagy a gát tövében fekszem a fűben, emlékek és gondolatok nélkül, mint aki már tízezer éve ott van és ott lesz, eggyé válva a birtokkal. Hajnali fél öt, a rádión beállított óra ébreszt, kávét készítek fel, amíg lefő, kószálok a helyiségekben az állatok között, ellenőrzöm a hőmérsékletet, becézgető szavakkal köszöntöm a kislibákat, kiskacsákat, ilyeneket mondok, hogy „cukorfalatkáim”, meg „eszem azt a kis lúdtalpacskáitokat”. Miután megkávéztam, elkezdek etetni, itatni, vitaminokat adagolni, majd a tartályból olajat szivattyúzva át kannákba, feltöltöm a kályhákat. Megyek, kiganajozok a bikáknál, „egyem azt a gyönyörű borjúszemetek”, tápot adok nekik, a malacok már sivítanak, „édes kis röfifülek”, kitrágyázok alóluk, moslékot keverek, nekik való takarmányból a legfinomabbat, aztán jöhetnek a többiek, laza egymásutánban, messze elemelkedve utálattól és őrülettől, amelyek általában délutánra törnek rám, aztán megtöröttségem ellenérvek segítsége nélkül győzi le az iszonyt és a tébolyt. Ezzel áltatom legalábbis estéről estére magam, mígnem ráébredek, hogy ez már az, enyhe kifejezéssel élve kedélyzavar, hiszen az elejétől fogva hangokat hallok, féléber állapotokra jellemző képek jelennek meg előttem, Lizát meg (egyetértve tudattalanul is apámmal) démoni nőnek látom, eszelős rosszakarónak. Mindenesetre hajnalonta ezekről megfeledkezve, elemi természetességgel fogok hozzá a tevékenykedéshez. Amikor Liza felkel, nem túl későn, nem túl korán, vele is megkávézom, arcán álmos büszkeség, kérlelhetetlen bizakodás, tekintetében viccesnek szánt számonkérés. Valami miatt tetszik még ez is, eszmék helyett az ő erős jelenléte afféle szivárványhíd a koponyám boltozatán. Nem igazán átütő misztérium, azonban a gyülevész kétségbeesés helyett megteszi, most így vagyok vele. Azon viszont elámulok, amikor egy délutáni elernyedt percemben a természettel és a munkánkkal szembeni zsigeri ellenszenvemre figyelmeztet, és hogy ez számára, ha egyáltalán fölfogható, akkor elfogadhatatlan. Nohát…! És hogy nem vallana különös, élettől elrugaszkodott észjárásra, ha ebből arra a következtetésre jutna, már nem szeretem annyira. Észre sem veszem ámbraillatát és szépségét ebben a – ő így titulálja – te tetű világodban! És megint, nohát…! Akkor most mi a fene van!? Ez elsősorban az elmének szólhat, gondolom, hogy így mindent könnyebbé tegyen; lehet, mindössze ennyi a célja okfejtésének. Amúgy meg, napnál világosabb, felütötte fejét a féltékenység az ő részéről is, ami régebben előfordult már nőkkel szemben, de az tényleg ámulattal tölt el, hogy az én naturalista módon kezelt, minden transzcendenciát nélkülöző életmenetemre féltékenykedjen. Igen, reggel együtt kelni az állatokkal, hamarább, mint a nap, részvétlenül tenni magamévá a szokásszerű paraszti létet, ez iszonyú különbségeket mutat a korábbi törekvésemmel vagy csupán fennmaradási ösztökémmel, mikor a világ fölfedezésének, az én megértésének ideája foglalkoztatott, meg a halál, meg a szerelem, amelyek innen nézvést amolyan kedves és szórakoztató elfoglaltságok, az öntetszelgő individuum mutatványai. Nem akarok ott feltűnni, ahol fölösleges feltűnni, hiszen itt csak eltűnni lehet. Erre az eltűnésre lett féltékeny, amelyet az ő szemet kápráztató tehetségével és úgynevezett érzelmi intelligenciájával a racionalitás kietlen mezejére terelt, és egyúttal számot vetett nem múló illúziójával, hogy megőrizhetjük mindazt, ami az elmemunkáról és a szépségről (épp azok által, azok hol áldásos, hol gyötrelmes megmutatkozásra kényszerítésével) kialakult bennünk. Hát nem…! Ő azonban ragaszkodik ehhez a hitéhez, esze ágában sincs föladni, mindent megmozgat, eddig nem ismert tulajdonságait ismerhetem meg, így mindenekelőtt a lustaságát. Otthagy a tanya körüli munkákkal, naphosszat járja a mezőket gyógynövények után kutatva, meg más ehető gyomokat keresgélve, gomba után turkál a füvek közt, aztán, egyszerre élénk és átszellemült tekintettel sétálva át az udvaron, meditálni kezd, majd elmerül az indiai mitológia istennőinek félelmes és gyönyörűséges szemlélésében, ahogy mondja, vagy a számmisztikában, vagy valami főzetet készít. Egy idő után nem eszik húst, az öreg Horváthtal mennek ki a folyóra horgászni, és rendkívül ellenszenves ábrázattal, kéjes örömmel térnek vissza, amikor sikerül valamit fogniuk, keszeget, pontyot, harcsát vagy kecsegét. Nemsokára már egy hónapja, hogy itt vagyunk, és én nem találkozom mással, egyedül Matilddal, a szomszéd gazdaasszonnyal, meg Imrével, a gátőr fiával, aki időnként átmotorozik, és elviszi a totószelvényeimet, illetve megnézi a postafiókunkat, amire felhatalmazást adtunk neki. Sok tanyasi meg falusi is rábízza tippjeik megjátszását vagy lottóikat, néha úgy tűnik, okot az életre már csak a lottó ad a tanyasiaknak, a falu lakosainak, és aztán a város lakosainak is persze, a nyerőgépek meg a lottó. Néhány nap előtti levelekkel érkezik meg egy péntek este, Diána írta az egyiket, melyben arról értesít, hogy szombaton meglátogat bennünket, „szólóban, mert a többiek nem érnek rá”; mellékel egy fotót is, Zsuzsannának megszületett fiúgyermeke. Hát ennek örülök, mondom magamban, mivel Liza egyetlen szó nélkül hagyja, én meg nem kívánok olyan területre tévedni, ahol nehéz volna jó fényben mutatkozni (az embernek, gondolom, Liza szemébe nézve, ki tudja, honnét, előkerül maradék hiúsága, még ha ez hányingert kelt is benne). Mint apám, vagy gumicsizmát, vagy fapapucsot hordok már hetek óta; az olajos meg szaros szíjú fapapucsból lépek ki, hogy valami fordulat álljon elő, nem másért, csak a fordulat kedvéért, hiszen Liza még mindig makacsul hallgat, te meg, hogy Diána itt lesz, már a mulatságra készülnél. Azzal az indokkal, hogy átmész vízért, biciklire szállsz; régen rossz, régen rossz, hajtogatod magadban, milyen átkozottul jó, hogy régen rossz. Életed alapja Liza fehér, bő nadrágja, vörös öve, vállpántos blúza, sápadt, szeplős válla; hogy mi következhet ebből?, ezt kérded. Megállsz, mezítláb gyalogolsz a cajga mellett, legyen ugyanúgy valami élmény, mint gyerekkorodban, amikor ugyanígy azt szeretted volna, legyen valami élmény, amikor ugyanígy tudtad, régen rossz, ami alapvető volt, ám hiányzott hozzá a szenvedély és a világos látás, és most Liza iránti szenvedélyeddel és tiszta szemléleteddel tényleg értelmet nyer, ez lesz a veszett jó. Nem tagadod, intenzív, felemelő munkának tartod, hogy idejutottál (az öngyilkosságot keservesen elkerülendő). Matild ezerszínű, hol odaadó, hol aggályos, hol gonosz, olyan, mint egy indiai istennő, ezúttal kioszt; hogy mire vetemedhet egy nő, minden ok és érdek nélkül, tőle tapasztalhatod (azt hitted, a városi kényszerszingliket és házadónőket elhagyva ilyesmivel itt nem találkozol, de miért lenne úgy). Mindegy; amikor megszületsz, ’59., a tudósok föl kell tegyék a kérdést, hogy egyedül vagyunk a világon vagy sem, és ha léteznek mások, akkor vajh érdemes fölkeresni őket vagy sem, ez jut eszedbe Matildnál. Matild azt mondja, nem neked való ez a tanyai gazdálkodás, ott toporogsz előtte mezítláb, hetes borostával, nyúzottan és idegenül – „fiam, légy kegyesebb magadhoz!” Nem tudok, nem és nem; a nő ugyanakkor kellő keserűséggel ajándékoz meg, és némi savanyú borral! Nem tűnik fel mindjárt, de agresszívvá leszel. Van, amitől hamarább szabadulnál, és az a veled született szelídség, így hát megtartod amaz hőfokát a visszavezető úton is. Az a gondod, hogy nincs nyelved; nincs nyelved sem a szelídségre, sem az erőszakra; ha volna, nyilván nem maradnál minduntalan világrajöveteled kellemetlenségénél, ennél a mindent fölülmúló nyelvi impressziónál, hogy megfojt a köldökzsinór! Az anyját! Süket vagy, teljesen süket és teljesen néma a folyó holtága melletti bicikliúton hajtva a járgányt, nem beszélgettél sem apáddal, sem anyáddal soha, sem a múltról, sem a jövőről, a néma düh tartott együtt benneteket, szünettelen fülelve és azonmód kizárva minden ingert, nehogy felboruljon ez az érzékeny egyensúly. Néhány madár száll vissza fészkére a nyugvó nappal a háttérben, enyhe szellő mozgatja a faleveleket, és lenn az iszapban valami mocorgás támad, árnyad előrevetül, lábad mintha nem a tiéd volna, zajtalan, lassan halad egy fantom a zötyögős útra behajló ágak közt, semmi nyoma a hasznosságnak.
Alvajáróként, reszkető, fagyos nyugtalansággal, tétova léptekkel mész a kamra felé, miután letámasztottad a kerékpárt. Beviszed az artézi vízzel teli demizsonokat, látod a kifolyt olajat, a mocskot, a háznak és úgynevezett funkcionális életeteknek végső bomlással egyenlő elhanyagoltságát, elhagyatottságát, és elszorul a szíved, mellkasod masszírozod, tudod, mindennél hiábavalóbb volna megszólalni, megszólítani Lizát, hogy első föllelkesülése óta, „munkára!”, szinte semmit nem tesz a vállalkozásért és következésképpen értetek, hogy már egyáltalán nem dolgozik, hát ilyet egyáltalán nem mondhatsz, ilyet azért ki nem ejtenél a szádon, akármennyire úgy is van. Azzal is tisztában vagy persze, nyomban visszatámadna, hogy milyen ambíciótlan egy fasz, erőtlen és önállótlan és ötlettelen, összességében egy reménytelenül nyámnyila férfi lettél. Van az őrületnek ez a különös íze, amit váratlan pillanatokban észlelsz, valami maró édességérzet és fémes íz, az unalomnak, az undornak és a türelmetlenségnek összegyülemlő, irtózatos íze; ezt érzed, amikor az udvaron, a feljövő, fakó Hold alatt fölfedezed Lizát.
Miért nézel így rám?, kérdezi inkább kötekedő hangsúllyal. (Elrettensz magadtól, hallgatsz, most kellene elmenni.) Mi bajod van?!
Miért vagy itt? Mit csinálsz…? Kérdezed.
Mi van, le akarsz tapsolni a színről?! Fölnevet.
Meglendül a kezed, arcul ütöd. Nem a színházban vagy!
Veled lenni, az tényleg nem színház, az őrültekháza…!
Nem veszed észre magad, hogy mit csinálsz hetek óta?! Én mosok, én főzök, én takarítok, ez a szar elnyel engem, te meg utálattal kerülgetsz!
Hiányzik anyuka, fiú, aki dédelget?
Erre felnyerítesz, megint meglódul a kezed.
Na ide figyelj, te féreg, ha még egyszer hozzám mersz érni, összepakolok, lelépek erről a dudva helyről.
Menj csak, tűnj a picsába! Ordítasz, artikulálatlan ordítozásba fogsz, ő meg gyászos megvetéssel vizsgál, nekirontasz, hogy kész, megfojtod, a földre zuhantok, végül a nyakába harapsz, innen akármi lehetne. Akár vadul szeretkezhetnétek is, elfogadva magatokat annak, amik vagytok, állatok, de fölkel, és futásnak ered a folyó irányába, föl akar mászni a meredek gátoldalon, visszacsúszik az egyik lába, a zsombékba mar, nyög. Már odalent botladozik a kocsiúton, kábé ötven méter a távolság köztetek, másfél kilométer a gátőrház, megint fölkapaszkodik a gátoldalra, kiabál, egyre csak kiabál, „segítség, segítség!”, elképesztő, mennyire ért a nagyjelenetekhez, gondolod, miközben felé közeledsz, nem lehet messzebb tíz méternél, amikor feléd pillant, és hanyatt esik. „Engedj!”
Mit akarsz?!, üvöltesz rá.
Semmit. Hagyjál!
Én hagylak, te akarsz gajra vágni, mondod fölé térdelve, száraz hangon, zihálva, és két karját erősen a földhöz szorítva, bőrödön a veríték hűvös harmat, ahogy szokott, ilyenkor este felfrissül a mező.
Én? És ugyan mivel? Elintézed magad te egyedül is.
Előbb téged intézlek el, megfojtalak és vízbe doblak.
Nem a legszebb halál, mondja rémült hidegséggel. Ám ezzel tökéletes ellentétben lehelete ingerlő, túlontúl közeli melegség arcodon. Tátva maradt szájjal bámulod arcát, karját, vállát, életedben nem láttál még ilyesmit, ami ennyire híjával lenne a valóságosságnak, járja át lelked a felismerés. Váratlanul talpra ugrasz, megfordulsz, űzötten a fészer felé kezdesz el rohanni valami szerszámért, ásó, gondolod, ásó kell ide, szétcsapni vele az állkapcsát, de végtelen messzinek tűnik a csűr, és egyszerre kiszalad lábadból az erő, ízületeid felsajognak, tüdőd egyetlen rohadt sóhaj, mi a fene legyen?! Még az imént, utad lerövidítendő a lucernáson át bevágtál a kukoricásba, ott fekszel
a gazban, körülötted gyomnövény, néma vadvirág, távolabb néma akác, nyír és fűz, legyőzhetetlenül, akár a gonoszság, a régen rossz. Mi veszi rá az embert, hogy felálljon és elinduljon, amikor mindennél jobban tudja, nem érdemes továbbmenni!? A félelem és a lélegzet. Gondolod. Amíg meg nem fulladsz, ez van. Elbotorkálsz az udvaron át a vasak közé, a rozsdás vetőgépek, boronák és ekék közé, jó hatással van rád többnyire, ha ott kuporogsz, most azonban rémülettel és izgatottsággal telt bűntudat lesz rajtad úrrá. Azon vagy, hogy ezt komfortossá tegyed, minden esélyed megvan rá, hiszen túl vagy a fáradságnak a még fájdalmakat okozó fokozatán, célod a finoman koncentrált „fanatizmus és közöny”. És tényleg, szinte súlytalan léptekkel indulsz vissza a gátoldal irányába, ahol Lizát hagytad. Már távolról látod, hogy fenn jár a töltésen, mintha közeledne, igen, ráfordul a rámpára, erőteljes léptekkel, makacs gőggel tart a tanya felé, ahogy eléd ér, egyszerűen kikerül. Utána fordulsz, vállát megragadva kíséred, karját úgy rándítja, mintha csak egy légy röppent volna rá, és közben járását sietősebbre fogja; szeretnéd valamiféle varázslatos érintéssel ezt az elviselhetetlenné vált lázálmot szerelmi lázzá változtatni, vagy azt remélni, hogy érintéseddel villám súlyt le rátok.
Meghalok. Mondod.
Én nem, szólal meg mélyről, felkacagva.
Mi összetartozunk… és ezt együtt kell végigcsinálnunk!
Én nem tartozom hozzád! Ezek után meg… soha nem is tartoztam hozzád! Én nem fogok itt veled megdögleni. Kézfejével elsöpör egy fürtöt a homlokából, és szeme felragyog, majd könnybe lábad, aztán neked ront, sikítva, bömbölve; lazán öleled át. Egész arcát betöltő, goromba sírása van; valószínűleg mit sem tud erről, harcászati könny és takony lepi el, ami persze téged is elér újra meg újra kitörő rohamainál. És csak sír és sír. Együttérzés, együttérzés, gondolom váratlanul; apámban és anyámban mindig nagy volt az együttérzés, de hogy kik iránt, az a mai napig rejtély számomra, nem eléggé világos; hogy irányomban nem voltak együtt érzők, az biztos. Mint ahogy az is biztos, én sem viseltettem irántuk együttérzéssel soha. Mielőtt azonban apám ilyen beteggé lett volna, vagy az utóbbi időkben, amikor anyámmal találkozunk, már támadt bennem némi együttérzés. Idegen maradt mindkettő, végtelenül elesett, de valami együttérzésféle született a lelkemben, ahogy szalonnáznak vereshagymával, hát az megejtő. Semmilyen, ólomfényű éjszaka köszönt ránk, órák telnek el bóklászással és pálinkázással és dohányzással és azzal, hogy Liza a sebeit nézegeti; később azt mondja, kísérjem ki a partra fürödni, mert egyedül fél, tágra nyílt szemmel nevet, de szomorú. Megyünk, zseblámpámmal pásztázom előttünk az utat a fantasztikus fűzfa melletti fürdőhelyünkhöz, csillagfény nélküli sötét árnyak vesznek körül. Amikor az óriási gyökérbe kapaszkodva alámerülünk a pocsolyába, olyan, mintha el akarnánk bújni az ég alól valahová. Érdekes módon Liza már föladta a különös parfümillatú szappanok használatát, ha nem is mosószappannal, de még „környezetazonosabb” szagú szappanokkal fürdünk, és rákaptunk arra is, hogy mentolos iszappal mossunk fogat. Itt, az odvas fűz körül kialakított „fürdőszobánkban” már mindennek találtunk helyet; a zseblámpának, a törülközőnek, a samponnak, a papucsnak, néha a rádiót is lehozom. A magány egymáshoz taszít bennünket. Különös érzés karunkban tartani egy „sellőt”, ki semmiféle szexuális érdeklődést nem vált ki, akármi emlékei vannak is testünknek arról, hogy az ő testét éppen a természet enyészetének kéjsóvárságával ünnepelte (mondjuk még tegnapelőtt). A víz és a mocsárszag ezúttal nélkülözte az erotikát, ám, úgymond, gyógyírként szolgált, sérelmeinket legalábbis időlegesen elfojtotta. Amikor visszamentünk a házba, és végre ágyba bújtunk, úgy éreztem, Liza kínszenvedése után megpihen mellettem; lehet persze, ez nem a közelségemnek szólt; mindjárt itt a hajnal. És mindjárt
itt van Diána…!
Mennyire utál, azt nem lehet szavakba foglalni, mondom magamban reggel, amikor azt látom, ruhái közt turkál ideges, türelmetlen mozdulatokkal; végül egy ujjatlan fehér garbót választ, és mielőtt fölvenné, súlyos pillantást vet rám. A garbó, úgy-ahogy, elfedi nyakán a fognyomaimat és fültövénél a sérüléseket. Plusz napszemüveg. Kész csoda. Remekül néz ki. Mintha mi sem történt volna. „Melegágya a vad szexnek ez a tanya!” Kiált fel Diána, ahogy megcsókolja Lizát, nyilvánvalóan félreértve sebeit és nyúzottságunkat; lebilincselő vagy!, köszöntöm, és reszketésem kicsit mintha múlna, ahogy kemény kézfogását fogadom. Megérkezik Virágné is, kézszorítása erősebb az amazonénál, előleget hoz, hál’ isten! Elhatározzuk, hogy elmegyünk bevásárolni, és anyámért is beugrunk útközben, rég nem láttuk. „Legyünk akkor túl rajta”, mondja Diána, és fekete bőrnadrágjában, sárga trikójában visszaugrik a vezetőülésbe, mi meg bemászunk lassan; eléggé különös, fátyolos, rózsaszínű fények, csend és dinamika. Egy rendkívül erőteljes és fiatalos, de mégiscsak egy öregasszony ül velem szemben a lócán, amikor a rosszul záródó kapun nehezen átjutok, és a lugason túl megállok. Hajlott derékkal és begörnyesztett vállal, de ahogy szokott, ugrásra készen üldögél; ő az anyám, gondolom, ő már ilyen. Mindig azon voltam, meg ne sértődjön, most is igyekszem mindent úgy tálalni, hogy véletlenül se, óvatlanul se rohanhassak bele olyasmibe, amit úgy őrizgethet majd, mint figyelmetlenségemnek újabb bizonyítékát, vagy amiből hogyhogy kimaradt, mert azt is rosszul viseli. Tapintattal siettetem, kint várnak a lányok. Hogy megy a bolt?, ezt kérdezi, át kéne nézni az üzletmenetet. Ilyen szavakat használ. Üzletmenet. Eközben anyám nadrágot húz, de azt is főleg konyhai mozdulatokkal, végül is az lett a terepe; sajnos a konyhapénz beosztásán túlmenően ő sem ért az üzlethez, viszont elképesztő bizalmatlansággal van ezzel az új világgal szemben. Itt a személyi jövedelemadó, az általános forgalmi adó és a vállalkozási adó, kisebb és nagyobb próbálkozások, bonyolult szerződések s így tovább, „nagyon oda kell figyelni”, mondja apám, aki soha nem figyelt semmire. Mindenesetre érzem, hogy itt elsősorban Lizáról és Virágnéról van szó, feléjük irányul gyanakvásuk; hogy mindenben kellő precizitással és felelősséggel járnának el, erről ők távolról sincsenek meggyőződve. Arról viszont igen, hogy nekem halvány fogalmam sincs, mi történik ebben a mi „üzletmenetünkben”. Ez igaz, ezt nem lehet kivédeni, úgyhogy válasz nélkül hagyom; apámnak átkiabálok a kiskonyha ajtaján, ahol a heverőn jelenleg bélgyulladással fekszik, „jobbulást”, ő meg nevetve kiáltja vissza, hogy „nagyon oda kell figyelni”. A lányok a motorháztetőnek dőlve dohányoznak, beszélgetnek. Mikor a kaput anyám gyakorlott leleményességgel maga mögött bezárja, Diánát magázva köszönti, majd Lizát feddi, hogy bejöhettek volna.
Amíg az országútra kiérünk, találkozunk néhány autóval, szekérrel, biciklivel, ennyi elég, hogy végig por lepje be az eget, de árnyéktalan, kukoricapelyva- vagy búzatörekszínű por. Ilyen anyagszerű fényszitálás lesz akkor is, amikor majd Rozetti csajával lefekszünk, szinte csak a szeme tündököl. Az sem ragyog sokáig, abban a pillanatban megtörik, amikor barátunk szinte tetszhalott lesz, és apaként tér vissza közénk. Némi esetlen kérdezősködést követően beáll az a tipikus feszélyezett várakozás, míg valaki egyszer csak anekdotákat vagy vicceket nem kezd el mesélni; azt biztosra vehettem, anyám rólam mint tündéri kisfiúról szeretne regélni, és azt várná, ha a lányok meg a terveikről fecsegnének, amelyekből kideríthetné, hogy milyen anyák lesznek. Anyám kamaszkoromtól, nem, kisgyerekkoromtól fogva úgy beszélt a barátnőimmel, ha találkoztak, mint leendő anyákkal, az ő fiának fiúgyermeket szülő nőkkel, így tehát abszolút egyenrangú asszonynak tekintette Annát, tizenegy éves korom szerelmét, de Elvirát is, akivel tizenhét évesen jártam, és (ennek köszönhetően talán) ápolónő lett, s így tovább. Anyám érzelmes asszony, és igencsak gyermekes tud lenni, ez nem lep meg; ám emlékképeivel egyedül marad, majd azzal a tanácstalan idegeskedéssel néz, hogy ki tudja, ma hogy nevelne fel egy gyereket. Bent a városban egy nemrégiben nyílt nagyáruházba megyünk; az élelmiszerosztály bősége, rendje, csillogása egészen elkápráztatja anyámat, és egyúttal ellenállást vált ki belőle, a szegénység kislányosan szégyenlőssé és dacossá teszi. Engem riaszt és bosszant ez a hűvös és személytelen sterilitás, de elvtelen célszerűséggel a tömény italok polca felé veszem az irányt, pár üveg kubai fehérrumot leemelek, a dohányárunál karton hosszú Pall Mallt kérek, én már meg is vagyok. Anyám nézelődik, óvatosan megérint néhány holmit, mindent a helyén hagy, üres kézzel áll mellém, várjuk a lányokat; nem szól semmit, de látom, elcsodálkozik, hogy ennyire drága luxuscikkeket vásároltunk a legszükségesebbeken kívül. Sejtheti, hogy magamra maradtam a tanyán a munkákkal, és efféle fényűzéssel ellensúlyoznám alig kibírható napjaim nyomorát, de ugyanakkor mintha tetszene is neki kínlódásom és Liza mindenirányú harciassága. Anyám visszafelé felélénkül, sokfajta hasznosnak gondolt tanáccsal látja el Lizát, én meg egyre elveszettebbnek érzem magam, ahogy az út mellett a felfrissülő füves ugar az agyagsárga földdel váltakozik. Anyám kiszáll, mi hajtunk tovább a gáton, amikor megérkezünk, az egyik bika néz szembe velünk, a csűr előtt forgolódik, eléggé látványos, hogy merre járt, míg mi távol voltunk. Diána bolondul élvezi, ahogy az elszabadult bikát igyekszem megfogni és visszavezetni a pajtába; egészen jól jövök ki a párviadalból, aránylag rövid időn belül visszakötöm. Ezt a hősies tettemet követően aztán a magam számára is visszatetsző nagyképűséggel járkálok és beszélek egész nap, többnyire az udvaron álló asztalnál iszom a rumot, és dohányzom. Ezek a hónapok! Istenem! Újabb és újabb helyek kiépítése, takarmányozás, veszekedések, az egyik éjjel tüzet fog a szalma az istállóban a lezuhant petróleumlámpától, kis híján elemésztődik minden odabent és mindenhol, de éppen ott vagyok, behúzva a slagot, eloltom, valami miatt lehetetlenül nyugodtan viselkedem. Esténként Lizának a Közönséggyalázásból olvasok föl, örül neki, úgy látom. Egy reggel legördül a rámpáról egy taxi, na még ilyet! Beáll a tanya udvarára, Kabát száll ki belőle, borostáját vakargatva hunyorít, „szóval itt tengetitek a napjaitokat”, mondja. Hol másnapos bágyadtsággal, hol szorongó ingerültséggel sóhajtozik, miközben akcióéhesnek és derűsnek szeretne látszani. Horgászbotjait pakolja ki a sofőr segítségével; „pecázni akarok, biztos van itt valami jó hely”. Előtte elmondja, hallotta, valahol erre vagyunk, ő meg a szomszéd város egyik szállójában, gondolta, felkutat bennünket, kijön csukázni vagy valami, ha nem akad más, keszeget csak talál. Ő egyébként domolykózni szokott. Már mesélte nekem régebben, taxival jár el horgászni, haverjai lettek a halőrök azonnal, ahogy megjelent a tavaknál. Ezzel a dumával folytatja az öreg Horváthnak is, akit gyorsan megtalálunk a kompnál, és persze tisztelettel vegyes vidámságot vált ki belőle Kabát, aki taxival jár horgászni. „Az óriás csernobili hangya, ezt ajánlom kötni, vagy a fehér nyuszit, domolykózni ezek a legjobbak.” Mondja Kabát. „Erre nincsenek domolykók.” Válaszolja az öreg, aki váratlan vendégünknek a tanyánk közelében egy etetett helyet mutat, aki aztán ott sörrel meg pálinkával lepakol. Menjünk majd ki hozzá, de ha békét hagyunk neki, az se gond, mondja. Sétálunk lefelé a rámpán, a férfiak társaságában Liza megint igazi dáma lett, már csak a napernyő hiányzik a kezéből; azon morfondíroz, milyen túlzott haszonnal adnak és vesznek mindent a kereskedők, itt van előttünk a tollfosztás, és fillérekért akarják megvenni a tollat. Ez már ilyen, mondom kifinomult és rámenős üzleti hozzáértéssel. A szobában Liza a sötétítő függönyt (valami rongy) igazgatja.
Ennek nem kell így lennie. Szólal meg újra.
Te tudod.
Eldőlök a mocskos pólómban és rövidnadrágomban a matracon, a pokrócot magamra hajítom, zsibbadt vagyok, fáradt, izmaim mégis, mint akit lekötöztek, úgy feszülnek meg, amikor kopogtatnak. Nem tudok mozdulni; van lábam, kezem, és mégsem. Ki lehet? Virágné? Ajándékra számítok, akárki jöjjön, csak ajándék lehet. (Kabát után?) Mostanában már minden annyira rémít, hogy délre elfáradok, amikor semmi munka nincs, pusztán az a semmitmondó táj, az a legfárasztóbb. Elmászom a rum irányába, és a palackból húzom meg, ez már a szabadulás, leginkább azért, mert Matild hangját hallani (nem járt még a tanyán a mi időnkben). Nyüzsögő hang, Lizáé, felver a maga ordenáré intimitásával, tettekre késztet, mi a fasz van?!
Mit csináljunk?! Nem azért jöttünk, hogy eladósodjunk, hanem hogy gazdagok legyünk…! Ordít Liza. Az ajtó félfáját támasztom, de úgy, mint akinek semmi köze ehhez. Arisztokratának vagy papnak kellene lenni, gondolom magamban, azt hiszem, mind a kettőről lekéstem, hanem azért elképzelem a paplakot, mint kúriát, esetleg egy szép városi palotát, ahol előkelő emberek gyűlnek össze, és akik közt majd tudomásul veheted, hogy számodra legalábbis nincs megoldás.