Kun Árpád

PORMACSKA

„Mi a csodát kergetsz te ott a Leikangeri
Demens Otthon csillogó folyosóján, Medárdus?”
„Hízott pormacskát üldözök. Két markomban
rúd, a rúd végén mikroszálas feltörlőfej.”
„Nem csak téli sportot űzöl Norvégiában?”
„Norvégia hétköznapi hazánk. Zizeghet hó,
bogozódhat a hosszú szálú, atlanti eső,
én takarítóférfiként rendületlenül tisztítok,
hogy négy gyerekünknek megkeressem
a szükséges milliókat.” „Mi lesz, ha a Pormacskát
utoléred? Kemény kézzel nyakon csíped?”
„Ugyan hova gondolsz? Steril, áttetsző
szilikonkesztyűt hordok, narancssárga
köpenyt és gatyát. Máshol sztársebészek
műtenek ilyen finom öltözékben, avatott kézzel
kimetszik a rákos sejtet a reménytelen
vastagbélből.” „Affektálsz, amióta nem láttalak?”
„Jó, na, hancúrozunk a cicával, megszerettem.
Emlékeztet, hogy porból vagyok és porrá leszek.”
„Mégsem kutyapárti vagy?” „Ha tehetném,
delfinen lovagolnék a mámoros habokon
Dionüszosz borágas hajója nyomában,
de ez a folyosói kergetőzés sincs ellenemre.”
„Ha kifulladtok, megpihentek, beszélgettek?”
„Ha kifulladunk, megpihenünk, de csak a
Pormacska beszél, én áhítatosan hallgatok.
A Pormacska a világon a legbölcsebb állat,
az ihletett főnővéren kívül az egyedüli,
aki az ápoltakba belelát, oda, ahonnét
a Lélek minden cókmókját összeszedve
megszökött, de a Halál még nem költözött be.”
„Akkor ott kongó üresség lehet.” „Bonyolult
biológiai folyamatok zajlanak, azokkal
a háziorvosuk múlatja az idejét. A Pormacska
éles szemével azt a belső végtelent fürkészi,
ahol hosszú fénycsóvát húzva maga után
eltévedt vágyak, gondolatok suhannak át,
és galaxisként ködlik az elfeledett Múlt.”
„Dorombol is?” „Persze, amíg bele nem
alszik. Akkor óvatosan átteszem a fekete
nejlonzsákba.”„Fekete nejlonzsákba!?”
„A felmosóállványon lóg, az Elmúlás tartja
a kezem alá, aki a munkatársam és a Pormacska
gazdája. Holnap majd megint kiengedi a folyosóra,
sőt százötven év múlva is, hogy lomhán hemperegjen
a huzatban matuzsálemkorú unokáim bokájánál,
amíg jön valaki, aki hajlandó vele játszani.”