Kántor Zsolt

HERTA MÜLLER ÉS A NOBEL-DÍJ

Fogadjunk, hogy ide is eljöttek. Az a bajuszos,
köpcös, természetellenesen kopasz férfi.
Ott ült két sorral hátrébb, a repülőgépen is.
Most meg a második sorból fényképez.
Kilóg a tömegből, román öltönye van,
szürke zakó, barna ing (jellemző),
koszos fehér nyakkendő, félrecsúszva.
Karikás a szeme, egy forradás van a bal halántékán,
valamelyik hadgyakorlat során szedte össze,
lehet az idegenlégióból is ilyet beszerezni.
Amikor átvettem a Nobel-díjat, meg se rezzent.
Az csak természetes, hogy nem tapsolt.
De becsukta a szemét, aludt?
Nem háborodok föl, csak rögzítem a naplómban,
ez az alak nem azért jött, hogy ünnepeljen engem.
Meg is kérdeztem a vendéglátóimat,
miért nem látom azt az urat a fogadáson,
aki olyan morc volt, és úgy nézett ki, mint egy szekus.
Egyszerűen nem tudták, hogyan jutott be,
de orosz akcentussal beszélte a svéd nyelvet.
Tehát KGB. Mondom, és mintha kézigránátot
hajítanék az elegáns miliőbe, egy vérmes hostess
rám pirít. Üldözési mánia vagy csak irónia?
Tulajdonképpen egyre megy. Néha jobb, ha lemondunk
a valóság kiderítéséről, és megmarad a virtuális látszat.
Mely szerint biztonságban vagyunk ebben a közegben,
és nem fenyeget semmi observer. Csak eseti trauma.
Mondom, és mindenki bólogat, a kulturális attasé
azonban kimegy rögtön, és felhív valakit.
Amikor visszajön, félrevon. Lehet, hogy igaza van.
Írónő. Az úriember már repülőgépre szállt Líbia felé.
Majd az esti – szűkebb körű – bulin ecseteli
a teóriáját. Ezek még mindig arra várnak,
hogy bedől az unió. Az már megtörtént.
Jegyzem meg. Ja, akkor a demokrácia. Az is kampec.
Vágom rá. Akkor az igazság. Hát igen,
adom meg magam. Az még hátravan.