Borbély Szilárd

IKAROSZ A LAKÓTELEPEN

1a
Innen a kockaforma, merőleges élek között
kinyíló rések kereszteződő labirintusából senki
sem jutott ki többé, ki egyszer oda betévedt. Azt
sugallta minden, hogy innen el nem menekül,
aki halandó. Mert itt mindenki utat téveszt, ki a
néma sors hatalmát véli a Szfinxnek. Mint
hajdan Odüsszeusz is, a leleményes. A szürke
skatulyákból nyíló skatulyák világa, a rejtekutak,
szélcsatornák, fényaknák közt a borzalom ütött

1b
tanyát. A tizedik emeletről a fényakna ablakán
át kidobott macskakölykök koppanása csak
apró visszhangot vetett. A rücskös beton rései
közé ragadt szivacsos kosz puha szerkezete fel-
fogta azt is. A száj- és a füljárat réséből kicsorduló
vékonyka rózsaszín fonál tekergőzött a kövön,
mint az ásóval kettévágott vékonyka giliszta
puha teste. Kifoszlott végeit nem volt többé, ki
az élet fonalához visszakösse. Éjszaka majd a
patkányok portyázása járja. Apró surrogásokkal
telik meg a lépcsőház minden helyisége, mint a szemét-
ledobó bűzlő környéke akár. Az ősz hajú férfi, kit

2a
szakálla szálai közé vegyült faforgácsról lehet
megismerni, az alagsori lomtárolók rácsos és
dróthálós sorában berendezett műhely lakója
volt. Mindig szelíd arccal nézte a lift előtt
toporgók görbe sorát. Ő tudta, neki célja van.
Míg a hazatérő vágyak rabszolgái sörre, tévé-
sorozatra, lerúgott cipőre, távkapcsolóra,
az évekig igényelt telefonból csordogáló
hangra, pletykákra és távol élő gyerekek

2b
szavára vágytak. Az öreg Dajdalosz pedig
csak dolgozott lent a csótányirtótól fullasztó
labirintus dohos résében. Tudta, hogy létezik
egy út, mely elvezet mégis innen. El a beton-
elemek gigászi tömegéből, a lehúzó súlyok
egymásra rétegződő nyomorának a tornyából.
Nincs kijárat, mondta a fiának, csak felfelé
visz innen út. A liftaknák emelkedő ellensúlya

2c
csak rutin, szabályozott szabadesés. A tetőn
házikóra emlékeztető liftház a csörlők és
a csigák felfüggesztését szolgálja. Ott véget ér
az út, de az utazás csak most kezdődik még el,
mondta némiképp sejtelmesen. A tetőkről aláhull
minden, és zuhog rá a nyári verő le. A vakító
fénykelepce onnan sem enged el, súgta még.

3
De apja csak fúrt-faragott a mélyben lévő
pinceszint alatt. Csak várj, csak türelem,
mondogatta. És könnyű fákba faragott ívet,
áramvonalakat, finom és könnyű folyadékot
áramoltatott a viasszal impregnált vásznak
szőttesén keresztül. Azt mondta, hogy a hobbi
néki biztos szárnyat ad. Legyen neked is egy,
mondta, hidd el, hogy jó az. Ha a házasságban
nincs minden rendben, mert van ilyen, az élet
labirintus, és az is eltéved néha, aki csupán a
sugárutakon közlekedik. De akkor még ezt nem
értette meg a fiú, aki könnyű volt, már szinte

4a
testtelen. A kilencedik emeletről a szemközti,
majdhogynem karnyújtásnyira lévő tízemeletes
kilencedik emeletére belátni éppen. Az apát,
aki esténként a konyhában iszik. A feleséget,
aki a nagyszobában elalszik a kéken vibráló
tévé előtt. Itt nincs nappali. Lakótelep. A meg-
félemlített két gyereket osonni nesztelen léptekkel
és behúzott nyakkal. Hétvégente pedig a kitárt

4b
ablak mellett zajló végeérhetetlen, elkeseredett
veszekedést. A hétvégék a legnehezebbek.
Veszélyes volt a kilencedik emeleten lakni,
ezt tudtam három évvel korábbi emlékemből

5
is. Egy kölcsönlakás kilencedik emeletére
éjfél és kettő között rendszeresen becsengetett
az alsó szomszéd tornatanár, most az jutott
eszembe. Aki rendszeresen, előredőlve osont,
éjfél után megérkezett. Akkoriban nem tudtam
aludni, ilyenkor még a konyhaasztalnál ültem,
és dolgoztam épp. Közben rendszeresen lázat
mértem, mert két évig hőemelkedésem volt,
37,3 és 37,6 oC között ingadozott. Az
esti borzongás jelezte már, hogy megint itt
a láz. 37,5 után bevettem egy lázcsillapítót.

6
Éjfél után szólalt meg a kaputelefonon, az
ilyenkor mindig jókedvű tornatanár felszólt,
hogy engedjem be, mert hitvese és kicsi
gyermekei már alszanak, és látja a fény alapján,
hogy én még dolgozom. Így kezdődött ismeret-
ségünk a húgyszagú liftben, majd folytatódott a
csótányirtó- és fertőtlenítőszagú szemétledobó
mellett. Én már mentem volna, de ő még
tartóztatott. Minden mozdulata könyörgés volt,
ne hagyj itt. Egyszer még el is áztattam őket a
gyári hibás, Energomat mosógéppel. Az öblítő-
program túltöltötte a gépet, és a házgépészet
strangján, a szerelőcsatornán át gyorsan lefutott
a víz, pedig hamar feltöröltem. Biztosítási ügy
lett belőle, alig fél éve festettek. Az asszony sírt,
én meg szégyellem magam azóta. Aztán egy év

7ab
se telt bele, egy nap arra mentem haza, hogy
valaki kilépett a nyolcadikról. Nem bírta
tovább, és szállni vágyott el a nyolcadikról, el
végre az éjfélek elől, a szeméttároló tövében
folyó beszélgetés, a félelem elől. A boldogságnak
adni egy esélyt. Aztán néhány évvel később
álltam ott a forgóajtóra emlékeztető ablak
négyszögében. A lent parkoló autók tetejét
figyeltem, mint matchboxok, melyekre mindig
vágytam, de sosem kaptam szegénység
miatt. Fentről nézve mégis milyen szépek.
És már nem repülni vágytam, csak zuhanni.