Radnóti Sándor

A ZSIDÓ ASSZIMILÁCIÓRÓL

Görög Sándor: Repkényszaggatás – Önéletrajz,
családtörténet, korrajz a 20. századból

Akadémiai Kiadó, 2011. 240 oldal, 22 képmelléklet. Ár nincs feltüntetve [3085 Ft]

„Kegyelmes Püspök Atyánk! Alulírottak azzal az alázatos kéréssel fordulunk Püspök Atyánkhoz, kegyeskedjék lehetővé tenni, hogy a gettó kápolnájában naponta hallgathassunk szent misét, és járulhassunk szent áldozáshoz. Valamennyien napi áldozók vagyunk, vagy azok szeretnénk lenni, és mostani kirekesztett helyzetünkben az sújt legjobban, hogy »minden erő, buzgóság, önfeláldozás és vértanúság« (Kaszap István) kútforrásától, az oltáriszentségtől is el vagyunk zárva, illetve csak vasár- és ünnepnapokon részesülhetünk kegyelmeiben.” A szombathelyi püspökhöz intézett levelet a memoár szerzőjének nagynénje írta 1944. május 18-án. Aláírta édesanyja, nagyanyja és még huszonkilenc személy. De az akkor tizedik évét betöltött Görög Sándor – aki már nem volt együtt a családjával – aligha ismerhette a többieket. Amikor később módja volt megtekinteni az elpusztított szombathelyi zsidók névsorát, megállapította, hogy csak néhány névre emlékszik.
Hogy a gettó kirekesztettségében – amelynek lakóit kevesebb mint másfél hónap múltán a csendőrség bevagonírozta és elindította Auschwitzba – mind a harminckét, méltóságától és egzisztenciájától megfosztott embert, azokat is, akik csak ezután szerettek volna mindennapi szentáldozók lenni, e lehetőség hiánya sújtotta-e leginkább, ahhoz persze kétség fér, s a szöveget segélykiáltásként kell olvasnunk. Görög Sándor szülei mindenesetre mélyen hívő katolikusok voltak. Olaszországi útjuk során bejelentkeztek a zarándokok pápai audienciájára. Édesanyja és nagynénje apácáknál nevelkedett. Mivel nem voltak őshonosak Szombathelyen (édesapja a helybeli kórház kórboncnok főorvosa volt), s társadalmilag nem érintkeztek zsidókkal, származásuk titkát legalábbis gyermekeik – Görög Sándor és nővére – előtt elrejthették. Mélyen interiorizálták a Horthy-korszak hivatalos eszményeit, lelkesedtek az elszakított területek visszacsatolásáért, átélték a bolsevizmustól való félelmet, távol álltak életvitelükben is minden liberalizmustól, s kétségbeesett kísérleteket tettek a zsidótörvények alól való egyedi mentesítésre. Baráti körük a keresztény középosztályból, elsősorban az édesapa kollégáiból került ki, akik közül semmiben nem ríttak ki, s akikben nem is kellett csalódniuk. Súlyos kockázatot – az egész család elrejtését – talán nem vállaltak, de egyikük vitte el Görög Sándort a kőszegi verbita rend szemináriumába, ahol túl is élte a vészkorszakot. Ugyanez volt a terv nővérével is, őt apácák fogadták be, de tüdőgyulladást kapott, be kellett szállítani a szombathelyi kórházba, ahol egy nyilas boncmester, akinek valami személyes elszámolnivalója is volt a főnökével, fölismerte és följelentette. Az édesanyát (38), a nagyanyát (63) és a nővért (13) Auschwitzban azonnal a halálba küldték, mint ahogy elpusztultak a Budapesten élő apai nagyszülők is. Az édesapa dr. Mengele boncolóorvosa lett, s ahogy egy túlélő kollégától, aki ezen a címen híres könyvet is írt, Nyiszli Miklóstól, értesülünk, zavart elmével halt meg. Egyedül a nagynéni jött vissza, aki aztán fölnevelte a visszaemlékezés íróját.
Görög Sándor gyógyszervegyész lett, és pályája sikerét mutatja, hogy ma a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Ezt a pályát azonban nem követem gyermekkorán túl, amelynek leírása könyvének a felét kiteszi.
A becsületes siker, a megelégedettség a jól végzett munkával, a teljes élet élvezete szép és vonzó dolog, de a világirodalom híres valódi és fiktív memoárjai is akkor veszítik el általános érdekességüket (hacsak nincs speciális dokumentumértékük), amikor a hős sorsa jóra fordul, és élete valamilyen értelemben mintaszerűvé válik. Az a súlyos katasztrófa viszont, amely belecsap a gyermekkor idilljébe, általános érdeklődésre tarthat számot.
A zsidó asszimilációról van szó. A Görög család asszimiláns magyar család volt. Anyanyelvük a magyar volt. Az asszimiláció mindkét fontos szimbolikus gesztusát teljesítették; a névmagyarosítást már a házaspár szülei. A zsidó felekezetből való kitérés anyai oldalon egy nemzedékkel korábban bekövetkezett, az apa tizennyolc éves korában keresztelkedett ki. Beilleszkedtek a keresztény kisvárosba, nézeteik, szokásaik, hiteik azonosultak, illetve azonosak voltak a keresztény középosztállyal, elzárkóztak a zsidóktól, mélyen hallgattak családjaik eredetéről. A családfő, Szombathely első egyetemi magántanára, tagja lett különböző kluboknak és társaságoknak, amelyek összegyűjtötték a városi notabilitásokat, így a Rotary Clubnak, a múzeumok baráti egyesületének, sőt a Turul Szövetséget is támogatta. Mellékállásként a tisztviselők, a MÁV, a rendőr- és csendőrlegénység (!) szakorvosa, s alkalmilag – például a vakoknak – társadalmi munkában is végzett vizsgálatokat. Vezette az Országos Közegészségügyi Intézet szombathelyi fiókját. Törvényszéki orvos is volt. Kegyes adományokat küldött az egyház szegényeinek. Az édesanya kitűnt különös hitbuzgalmával; gyakori templomjáró volt, „kilencedeket tartott, elzarándokolt az akkor nagy kultusz övezte Kaszap István jezsuita novícius székesfehérvári sírjához. Kapcsolatba került a Szürke Nővérekkel, akiknek kápolnája nem messze volt a házunktól. Mint kitűnő zongoristát, felkérték, hogy harmóniumozzon a vasárnapi miséken”. (Mindazonáltal nem ők, hanem a kórházzal szoros viszonyban álló betegápoló Annunciáta Nővérek próbálták a kislányt megmenteni.) Nem látszott semmi akadálya annak, hogy néhány nemzedék múltán, vegyes házasságokkal a zsidó eredet törlődjék, vagy csak kuriózumként őrződjék meg, ugyanúgy, ahogy számos polgártársunk esetleg csak nevében őrzi szlovák, horvát, román, német vagy egyéb eredetét, s esetleg innen vagy más forrásból bír tudomással egyik-másik fölmenőjének származásáról.
A Görög família tagjai azok közé tartoztak, kiknek valamivel nagyobb esélyük volt a menekülésre, s akikről Bibó István híres esszéjében így írt: „akiken valaki segített, igen nagy részben kikeresztelkedettek, társaságbeliek, összeházasodottak, magyar szakmai és intellektuális közösségek tagjai vagy a szervezett munkásság mozgalmi közösségének tagjai voltak, vagyis olyanok, akik számára valamely szorosabb, zártabb közösség szolidaritásába való beletartozás adott menekülési lehetőséget és kapcsolatokat”. Az átláthatóbb vidéki és kisvárosi viszonyok ezt ugyanakkor megnehezítették: Görög Sándor megmenekülése az előbbire, nővére veszte az utóbbira példa. A család küzdelmei számos példát mutatnak a Bibó által ugyancsak említett bürokratikus merevségre, értetlenségre, rugalmatlanságra, ha nem rosszindulatra a hatóságok részéről. Az első zsidótörvény (1938. XV. tc.) bűvös dátuma, az 1919. augusztus 1-je ugyanis súlyosan érintette az édesapát, aki csak azon év október 6-án részesült a keresztség szentségében, noha bizonyítani tudta (talán kegyes csalással), hogy a határnap előtt e szándékát mind a rabbinátuson, mind pedig katolikus egyházi szervek előtt bejelentette. Ez lett volna a kiskapu, amelyen – akkor még – elkerülhette volna a „zsidónak minősülést”. Vas vármegye alispánja el is fogadta a mentesítő tanúsítványokat, de a családi okirattár megőrzött egy néhány hónappal későbbi elutasító végzést: „Egyben értesítem, hogy az 1939. évi IV. tc. [a második zsidótörvény] végrehajtása tárgyában kiadott … számú rendelet … bekezdése Önre nem vonatkozik, miután idézett bekezdés világosan rendelkezik, hogy csak abban az esetben vehető figyelembe a kitérési szándékot bizonyító egyházi kivonat, ha a kikeresztelkedés ténye az eredeti okmányból nem tűnik ki.”
A kisfiú emlékeit kivételesen gazdag és csodaképp fennmaradt családi archívum támogatja, de e tekintetben éppen a személyes emlékezet a döntő, amely szerint a zsidókérdés soha nem került szóba a gyermekek előtt, és a másság semmilyen sejtelme nem árnyékolta gyermekkorukat. Ez valószínűtlenül hangzik, de nincs okunk kételkedni abban, hogy amikor az édesapa végül az utolsó pillanatban feltárta a családi titkot, az a meglepetés teljes erejével hatott. „Ha visszagondolok apámmal való 1944. április elején folytatott, sorsdöntő beszélgetésünkre, rádöbbenek, hogy ez a szó: zsidó, korábban otthon szinte el sem hangzott.”
Görög Sándor figyelmét – miközben hálás a szép gyerekkoráért, és fájdalommal tölti el szülei sorsa – nem kerüli el, hogy ez az „asszimilációs modell” visszatetszést is kelthetett a túlzott erőfeszítés, a túlzott azonosulás, a domináns kultúrával való tüntető egybeforrás s az identitásváltásnak megfelelően a múlt kitörlése miatt. Valószínűnek tartom, hogy ehhez a belső késztetést leginkább a katolicizmusban és annak rítusközösségében lehetett megtalálni. (Akik számára fontosabb volt a kontinuitás, azok valamilyen reformált keresztyén vallást, a legliberálisabbak talán az unitáriánizmust választották.) Az édesapa ennek megfelelően nemcsak a környező társadalomhoz, hanem felesége régebben katolizált, „úribb” családjához is adaptálódhatott (elhalt apósa – akitől, gondolom, unokája, Görög Sándor a keresztnevét kapta – ügyvéd és az I. világháborúban tiszt volt, míg saját apja kereskedő, majd magántisztviselő). A feleség családja élt a szomszédban, saját szülei Budapesten. A szélesebb családnak mindkét ágon voltak olyan tagjai, akik közelebb maradtak a zsidósághoz. A református egyházat választók is, mások meg csupán nevüket magyarosították meg, de vallásukat megtartották. Ez utóbbiakkal – vagy ők velük – nem is tartották a kapcsolatot, s csak a háború után ismerte meg egyiküket. Ekkor kellett a gúnyos mondatot apai nagyapjáról hallania: „Sokra ment a Szemző Sándor azzal, hogy a pressbaumi apácáknál neveltette a lányait.”
Valóban, a Görög család története a minden tekintetben sikeresen induló asszimiláció katasztrofális összeomlásáról szól. S ha szabad ilyen súlyos és kényes kérdésben találgatni, Görög Sándor édesapjának megzavarodásában felesége és kislánya iszonyatos halála mellett az is közrejátszhatott, hogy teljes világa roppant öszsze. És éppen azért roppanhatott össze a teljes világa, mert teljesen asszimiláltnak tudta magát. Hiszen enélkül reményt meríthetett volna kis-
fia megmeneküléséből, aminthogy gondolt is rá, s Nyiszli Miklóstól (beteljesítetlen) ígéretet vett, hogy megkeresi és gondjaiba veszi. Negyvennégy éves volt – még nem késő egy új élet felépítéséhez. Az élete azért vált folytathatatlanná, mert kivétel nélkül minden alapja megrendült és beomlott. A szorgalmas és törekvő munka, a racionális tudomány, a katolikus hit, a hazafiság, a bensővé tett konzervatív magyar úriemberség egységes alapzata, valamint annak bizodalma, hogy e feladatok és eszmék lelkiismeretes teljesítése és követése biztonságot ad.

*

Fehér Ferenc emlékezetes tanulmánya Bibó Zsidókérdés Magyarországon című klasszikus esszéjéről (Bibó István és a zsidókérdés Magyarországon. Holmi, 1991. június, 719–741.) megörökítette Bibó egy szájhagyomány útján terjedő kijelentését, hogy rehabilitációját az jelenthetné, ha újra kiadnák a Zsidókérdés-t, mert az továbbra is aktuális. Ez bizonyos értelemben igaz volt, és igaz ma is, amennyiben örök példát adott az antiszemita sztereotípiák morális indíttatású szétbontására, hierarchizálására és mérlegelésére. Valószínű például, hogy kevés olyan szóbűnös felelőse és képviselője van a „Bibó-felejtésnek” a magyar szellemi életben, mint ennek az elterjedt kifejezésnek a megteremtője, Csurka István, aki a rendszerváltás óta ernyedetlenül terjeszti uszító rémálmait a zsidó összeesküvésről. (Amikor 2003-ban lapjában Egy mítosz összeomlik címen közölte a gázkamrák létét tagadó hírhedt Leuchter-jelentést, Görög Sándor cikket írt az Élet és Irodalomba, amely most könyvében is olvasható. „Néhány hete Csurka a Nap-tévében adott egy interjút, amiben volt egy valódi emberi momentum: elmondta, hogy ilyenkor minden évben virágot visz édesanyja sírjára. Hát ez az, ami nem adatott meg nekem!” S a gondolatmenet itt nem fejeződik be, hanem oda lyukad ki, hogy akik tagadják az elgázosítást, azoknak valamilyen magyarázatot kellene adniuk, hogy hová tűntek az emberek. „Mikor és hogyan haltak meg? Hol vannak eltemetve?”)
Más tekintetben azonban Bibó esszéje éppen, mert klasszikus, már nem aktuális. A megrendítő becsületességnek ez a monumentuma szerzője múltjával és szellemi környezetével is számot vet: a zsidókérdés egyik oldalának a szociális kérdést tekinti, s ennek kritikai analízisét is beépíti tanulmányába. A háború után azonban a magyar zsidóság nagy részének elpusztulásával, majd a gazdasági viszonyok erőszakos megváltoztatásával a szociális kérdés jelentősége csökkent, s a mai antiszemitizmusnak – hiába öröklődtek tovább a sztereotípiák – semmilyen megfogható szociális tartalma nincs, hanem tisztán projektív jellegű.
Ebből következik az asszimiláció értéktartalmának megváltozása. A Holmi e számában Gyáni Gábor érdekes és újszerű érveket hoz fel amellett, hogy Bibó asszimilációkritikája a Zsidókérdés-ben Németh László és Erdei Ferenc háború előtti vonalának folytatása, amelyet föltehetően ő maga is képviselt. Az asszimiláció lehetőségének, illetve lehetetlenségének mérlegelése a háború előtt (és időnként alatt) úgy jelent meg a népiek diskurzusában, mint amelyben – világnézeti irányukból következően – az asszimiláció tárgya, a „magyarság”, valami föltétlen értéket képvisel. S hiába társultak ehhez a XIX. század büszke és kitárt karú – durva változataiban erőszakosan magyarosító – nacionalizmusával ellentétben (ennek volt kései visszhangja a német eredetű asszimiláns Rákosi Jenő harmincmillió magyarja) önostorozó, sőt önbecsmérlő velleitások, amikor azt kutatták, hogy hol veszett el a magyar a magyarban, gyakran jelölték meg bűnbaknak a „híg” asszimilációt. A mély asszimiláció tehát abszolút érték, melynek vannak egyedi példái (ilyen volt Erdei szemében Sárközi Györgyé), de társadalmi méretekben való végrehajthatósága kérdéses.
Nagyon is meglehet, hogy ennek a diskurzusnak a szelleméből s Németh László elementáris hatásából valami megőrződött Bibó 1948-as írásában. Csak értékhangsúlyai változtak meg. A zsidóság helyére szorítása végül is Auschwitzba torkollott, ha ezért nem is felelősek a népi mozgalom társadalomkritikus töprengői. Ha azt olvasom Gyáninál, hogy „[n]em szakított Bibó egyebek közt a zsidó–magyar mint két külön történelmi entitás fogalmával sem, amit eredetileg Némethtől vett át”, akkor azt kell mondanom, hogy pontosan az a történelmi pillanat volt az esszé kiindulópontja, amikor a zsidóság megkülönböztetett történelmi entitássá változtatása a vészkorszakban bevégeztetett, nem kímélve az olyan asszimilánsokat sem, mint amilyen Görög Sándor édesapja volt, aki – már foglalkozása révén is – távol állt a szociális jellegű zsidókérdéstől, a zsidó kapitalista vagy a zsidó földbérlő típusától. Bibó nem szólíthatta volna meg a zsidókat, nem beszélhetett volna a zsidókérdésről, nem kezdeményezhetett volna párbeszédet, ha nem beszél zsidókról és magyarokról. Ez akkor és ott semmiképpen sem jelentette annak tagadását, hogy lehet(ett) magyar zsidónak és zsidó magyarnak lenni. Magyarán ez a kritikai megjegyzés Bibó egész írásának nullifikálását jelenti.
Más kérdés, hogy az asszimiláció totális bukását is jelentő emberirtás után, a háború végeztével újraszövődtek a szálak, s egyebek mellett megjelentek régi és új asszimilációs programok, amelyeket Bibó – egyebek mellett – tárgyilagosan számba is vett. Nagyritkán a moralitás tesz zseniálissá, az erkölcsi sokk kiszabadít a világnézeti szűklátókörűségből, s Bibó a maga leíró szociológiai, társadalomlélektani szemléletével immár nem tulajdonít sajátos, abszolút értéket az asszimiláció tárgyának, a „magyarságnak”, s ezért asszimilációkritikája, illetve kételyei egészen mást jelentenek, mint a háború előtt. Ezért vetheti föl teljes súllyal a magyar morális felelősséget az asszimiláció összeomlásában, ami mögé fölrajzolja azt, amit ő a társadalomfejlődés zavarainak nevez, s ezzel szerez jogot, hogy morális kritika nélkül azokat a komponenseket is fölvethesse, amelyek a zsidóság részéről nehezítették az olyannyira vágyott asszimilációt. A mi példánk – a Görög család a teljes asszimiláció irányába való elindulása – is megmutatott ebből egyet: némi elkerülhetetlen tisztázatlanságot
és őszintétlenséget (nem az érzések őszintétlenségét!), a valóság egy részének szükségszerű letakarását.
Ma ez a kérdés egészen másképp áll. A nemzeti asszimilációt a felszabadulás után sok kommunistává vált zsidóban nemzetközi, mozgalmi asszimiláció váltotta fel. (Ezt követi végig György Péter Apám helyett című könyve.) Kísértetiesen hasonló helyzetek állhattak elő a gyermekek felvilágosítása tekintetében, mint Görög Sándoréknál. Egy bizonyos messianisztikus remény, hogy az új világ a zsidókérdést már ebben a nemzedékben eltörli, fölöslegesnek tüntette föl a gyermekek tájékoztatását származásukról, és sokan csak akkor kaptak észbe – típustörténet! –, amikor ezek a gyermekek antiszemita szlogeneket kezdtek szajkózni.
Amikor a Kádár-korszaknak a diktatúra körülményei között könnyen palackba zárható antiszemitizmusa a rendszerváltással kiszabadult, majd mára fölerősödött (bár összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint a cigányellenesség), le lehetett vonni a következtetést az asszimiláció perspektívájáról. Eszerint a magyar zsidó vagy zsidó magyar (és persze a tudatosan disszimiláns zsidó zsidó) attitűdök eltűnése hosszú távon sem várható, és nem is kívánatos, függetlenül attól, hogy hány embert érintett az idő múlásával – főképp a házassági asszimiláció révén, s nem értelmiségi miliőben – „a zsidóság nyomtalan feloldódása az asszimiláló közegben” (Kovács András, idézi Gyáni). Ez volna ugyanis a teljes és befejezett asszimiláció, amit ma már aligha tarthatunk önértéknek.
A sorok írója negyedik generációs asszimiláns. Az eszerint számba vett első nemzedék „Mózes-hitű magyar” állami tisztviselő volt, dédapám rendőrkapitány, dédanyám iskolaigazgató (Nagyváradon). A második nemzedékben nagyapám hegedűművész volt, nagyanyám tanár. Ők léptek ki felekezetükből, és vették föl a református vallást gyermekkorú apámmal, száz évvel ezelőtt. Végül orvos apám magyarosította a nevünket – talán művész nagyapám emléke miatt meglepően későn, a második világháború után, ami viszont döntés lehetett az asszimiláció kontinuitása mellett. Még én is Recht Sándornak születtem. Fölmenőim magyar zsidó kultúremberek voltak, akik azonban mindig zsidó származásúakkal kötöttek házasságot. Az asszimilációs láncot nyilván erősítette, hogy családomban – ellentétben a Görög család szinte teljes pusztulásával – nem volt halálos áldozata az üldöztetésnek. Apám antikommunista volt, s ezért származásomról mindig is tudtam. Berzsenyi-rajongó. (Anyám Adyért és Józsefért lelkesedett, nagyanyám Petőfiért.) Vallási tekintetben apám valamifajta deizmust képviselt. Egyedüli vallásos tevékenysége az volt, hogy esténként bensőségesen, de inkább az apai szeretet, mint a hit jegyében elimádkozta velem a miatyánkot, rám bízva, hogy kezdek-e ezzel valamit. Magam – ha szabad így kifejeznem – a magyar kultúra munkása vagyok, aki zsidó szokásokkal és zsidó bölcsességgel – néhány, a családban tréfásan alkalmazott jiddis szó kivételével – csak tanulmányaim folyamán ismerkedtem meg. Mégis, le kell vonnom a tanulságot, hogy nem nevezhető végbement asszimilációnak az, ahol a negyedik (és ötödik) nemzedék is számon tartja a maga zsidó származását (méghozzá lényeges momentumként és nem kalandos családtörténeti anekdotaként), s sokan mások is számon tartják ezt.