Perecz László

FELEJTÉS UTÁN

Balog Iván: Bibó István recepciója. Politikai
átértelmezések.

Eszmetörténeti Könyvtár, 12.
Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, 2010. 168 oldal, 2400 Ft

(Ideológia vagy tudomány?) Bibó István recepciója? Már tudniillik melyik recepciója? Merthogy a legnagyobb magyar demokrata és a legmélyebb magyar politikai gondolkodó befogadásának – ennek a sokszínűen gazdag és szerfelett bonyolult folyamatnak –, ugye, több rétege is elkülöníthető egymástól. Kettő legalábbis bizonyosan: az egyikben munkásságának ideológiai-politikai célú fölhasználása – applikációja, legitimációs célú hivatkozása, esetleg közönséges meghamisítása – zajlik, a másikban életművének tudományos-eszmetörténeti igényű földolgozása – pályájának rekonstruálása, munkásságának elemző értelmezése, műveinek történeti kontextualizálása – folyik. A kettő persze időről időre összekapcsolódik, és egyetlen folyamatot képez ugyan, analitikusan mégis megkülönböztethető egymástól.
Balog Iván könyve a két történet közül az előbbinek ered a nyomába: alcíme szerint a Politikai átértelmezések egymásutánjának elmesélésére vállalkozik. A Bibó István halála utáni évtizedek befogadástörténetének tudatosan redukált földolgozását olvassuk itt tehát. A redukció következtében pedig, hogy valami éles fénybe kerüljön, másvalami szükségképp árnyékban marad.
Ami éles fénybe kerül, az a „Bibó-felejtés” hosszú évtizedei után meginduló recepció időben inkább első hulláma: az emlékezetes „Bibó-reneszánsz”. Ez a gondolkodó halála utáni évtizedben – a kádárizmus alkonyán és az átmenet hajnalán – kibontakozó hullám eminensen ideológiai jellegű: Bibó neve ebben hívószó, figyelemre méltóan sokféle hagyományra támaszkodó életműve pedig a rendszerkritikus értelmiség különféle irányzatainak közös nevezője lesz. Ez a recepció a személyiséget mutatja föl, aki képes volt nemet mondani a puha diktatúra csaknem mindenkitől elfogadott berendezkedésére; és az életművet állítja középpontba, amelyikben minden demokrata fogódzóra találhat, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy szocialista, népies vagy urbánus, hívő vagy hitetlen. Ez az ideológiai recepció intenzív – neki köszönhetően lesz Bibó a magyar ’89-nek afféle titkos főszereplője –, ám óhatatlanul rövid ideig tart – a demokratikus átmenettel szükségképp véget kell érjen. Az utak elválnak: Bibó hamarosan mindinkább terhes örökséggé kezd válni. A jobboldal – mint a reflexív múltszemlélet és a kritikai nemzettudat gondolkodójával – látványosan szembefordul vele, a baloldal – mint élesen antikapitalista és határozottan szocialista gondolkodóról – rossz lelkiismerettel hallgat róla.
Ami viszont itt szükségképp árnyékban marad, az a halványuló ideológiai recepció árnyékában, fokozatosan, kevéssé látványosan, ám világosan fölismerhetően meginduló újabb hullám: a bibói életmű ideológiai hasznosításán immár túlnövő, sajátképpen tudományos igényű recepció. A háttérbe szorult ideológus helyébe ebben a magyar eszmetörténeti folyamat jelentős szereplője lép: új keletű eszmetörténeti vizsgálódások kutatási tárgya. Bibó nevét mára szellemi műhely viseli, életművének kutatására alapítvány jött létre: ezek közreműködői kitartó szorgalommal és figyelemre méltó színvonalon szervezik a konferenciákat, írják a tanulmányokat, állítják össze a tanulmányköteteket. Munkájuk nyomán ma számottevően többet tudunk a gondolkodóról – pályájának különböző szakaszairól és munkásságának egyes ösz-
szetevőiről, az őt ért hatásokról és a gondolkodását más gondolkodókhoz fűző analógiákról –, mint akár egy évtizeddel ezelőtt.
Balog választása természetesen könnyen megérthető. A tudományos igényű recepciónak ma-ga is alkotó résztvevője lévén – 2004-ben megjelent emlékezetes könyve, a bibói társadalomelmélet működését az „egyensúly” és a „hisztéria” fogalompárjára fűzve bemutató Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában az új keletű Bibó-irodalom kiemelkedő teljesítményeinek egyike –, ezt földolgozva óhatatlanul önmagáról is beszélnie kellett volna. Amit, értelemszerűen, nem szívesen tett volna meg. Magának Balognak a munkássága – és általában a tudományos igényű recepció eredményei, például a Balog kutatásai számára is intézményes keretet nyújtó, művének megszületését is segítő és társkiadójaként is szolgáló, említett Bibó István Szellemi Műhely tevékenysége –, nos: az általa/általuk megvalósított recepció már más vizsgálódás tárgya kell legyen.

(Elváráshorizontok és „forgatókönyvek”) Az eszmetörténet-írásnak nem létezik királyi útja: hogy a kutató milyen metodológiai előfeltevésekkel lát munkához, és milyen módszertani megoldásokkal indul útnak, tudatos választás eredménye. Mint az Elméleti és metodológiai előfeltevések-ről számot adó nyitófejezet beszámol róla, Balog maga is szembesült a módszertani lehetőségekkel, mielőtt meghozta a maga döntését: az irodalomtudomány inspirálta recepcióesztétikai megközelítés alkalmazását.
A módszertani lehetőségek közül kettőről értesülünk: a fejezet előbb az egyes ideológiai irányzatok Bibó-olvasata felőli, utóbb az egyes meggyökeresedett bibói toposzok felőli megközelítés lehetőségéről beszél. Szerzőnk tehát először a nagy ideológiai irányzatok Bibó-képeit szándékozta számba venni: hogy tudniillik milyen is, mondjuk, a szocialisták, a liberálisok vagy a konzervatívok Bibó-olvasata. Másodszor arra gondolt, a legelterjedtebb bibói toposzokból indul ki: vagyis hogy miként alakul a története, mondjuk, a „zsákutca” bibói fogalmára vagy a „szabadság kis köreinek” gondolatára szerveződő értelmezői diskurzusoknak. Mint olvassuk, mindkét elképzelés kudarcot vallott: bennük vagy a recepció nyomta agyon magát Bibót, vagy Bibó mögül nem látszott ki maga a recepció. Mindenesetre: egyik sem bizonyult eléggé differenciáltnak a recepció bonyolult folyamatának elemzéséhez. Nem teremtettek tehát meggyőző alapot az érdemi recepcióelemzés tipológiája számára: amely tipológiában elmesélhető, Bibót tolmácsolva – Bibónak, helyesen vagy helytelenül, kijelentéseket tulajdonítva – ki, mikor, kinek, hogyan és miért akart valamit mondani és ezzel tenni.
A végül is meghozott módszertani döntésen – az irodalomtudományos recepcióesztétikai megközelítés alkalmazásán – a körülményekkel ismerős olvasó nem lepődhet meg. A recepció folyamata, ugye, általánosságban két megközelítés tárgya lehet: a történettudományié és az irodalomtudományié. A történettudomány számára a recepció emlékezetpolitikai folyamat: amikor a föltárására indulunk, a kollektív emlékezet sajátos megnyilvánulását fogjuk vallatóra. Az irodalomtudomány számára a recepció kulcsát a recepcióesztétika szolgáltatja: megnyilvánulásai, akár a műveké-szövegeké, a befogadás aktusaiként mutatkoznak meg a számunkra. A két lehetséges megközelítés közül hazai viszonyok között az utóbbi nyilvánvalóan összehasonlíthatatlanul fejlettebbnek mondható. Míg a nálunk módszertanilag differenciáltabb tudományos kultúrákban az irodalomtudomány szokott tanulni a történettudománytól, nálunk fordított a helyzet: a metodológiailag összehasonlíthatatlanul kifinomultabb irodalomtudományi megközelítések szolgálnak példával a módszertanilag jellemzően konzervatívabb történettudomány kísérletei számára.
Balog Iván megoldásának két pillére, közelebbről, a recepcióesztétika elváráshorizont-fogalmának kiterjesztő jellegű alkalmazása egyfelől, értelmezői közösségek fogalmának különféle „forgatókönyvekre” tagolása másfelől. Balog Iván kiindulópontja szerint tehát, egyrészt, az elemzés érdekében képesek vagyunk úgy értelmezni társadalmi jelenségeket – így narratívákat, értékrendeket és ideológiákat –, mint szövegeket: beszédaktusok összességeként foghatjuk föl tehát őket. A mintaként választott megoldás – egy angol nyelvésznek a Rushdie-regény körüli botrányt földolgozó elemzése – a recepciót attribúcióként szemléli: megközelítése épp morálcentrikusságánál fogva lesz alkalmas – a morális politizálás szükségességét valló – Bibó recepciójának értelmezésére. A recepció beszédaktusai pedig értelmező közösségeket hoznak létre: ezeket a közös elvárások és előföltevések hosszú távú trendjei formálják ki, történelmi korszakok, társadalmi rendszerek, kulturális-ideológiai tradíciók és a recepció belső konvenciói hozzák létre és tartják fönn. Másrészt a hosszabb távú elvárásokra épülő értelmező közösségek belső tagolására Balog bevezeti a „forgatókönyvek” fogalmát: ezeket úgymond rövidebb távú elvárások és várakozások formálják. A Bibó-recepció bonyolult folyamatát ezek szerint egyszerre alakítják maguk a bibói textusok, a korábbi recepció kanonizálódó szövegei és az elváráshorizontok eme rövidebb távú szcenáriói, azaz a „forgatókönyvek”.
A „forgatókönyvek” – és ezzel már a monográfia szerkezetéhez érkezünk – szolgáltatják tehát a gondolatmenet tagolásának alapját. Balog öt „forgatókönyvet” vázol föl: sorrendben a „félellenzék”, a „rehabilitáció”, a „leleplezés”, a „naivitás-vád” és a „közvetítés” forgatókönyvét. A hosszan kényszerű feledésre ítélt gondolkodónak úgymond igazságot szolgáltató „rehabilitáció”, a gondolkodót a hamis látszatok és rendszerré szervült élethazugságok leleplezőjeként méltató „leleplezés” és a gondolkodó hamis alternatívákkal leszámolni igyekvő és a mediálást célul tűző attitűdjét középpontba állító „közvetítés” „forgatókönyve” a szándéketika felől közelít az életműhöz, így affirmatívabb Bibó-képet alakít ki. A pártállam egyszerre kívül és belül állni igyek-vő, lavírozó „félellenzékének”, illetve a gondolkodónak morális alapállásból téves politikai javaslatokat és döntéseket tulajdonító „naivitás-vád” „forgatókönyve” ellenben a következményetika felől ítél, így nyilvánvalóan kritikusabb Bibó-fölfogást alapoz meg.

(Szövegek és alakok) A kötet Bevezetés-e határozottan kijelöli a vállalkozás határait. A monográfia úgymond nem mesél el időbeli sorrendbe rendezett történeteket – tematikus vizsgálódásban lévén érdekelt –, nem törekszik extenzív értelemben vett teljességre – éppenséggel a „komplexitás redukcióját” kísérli meg –, illetve nem Bibóról szól – szigorúan csupán Bibó olvasóiról beszél. Nos, nem bírálatként fogalmazzuk meg – a következetlenség éppenséggel a munka javára válik –, de a Bevezetés egyik ígérete sem teljesül. Balog tehát, egyrészt, igenis történetet mesél: könyve egészében megeleveníti a magyar átmenet históriáját, a pártállami intézmények megroppanásától-összeomlásától és a monolit ideológia elbizonytalanodásától-kimúlásától a demokratikus intézmények kiépüléséig-megszilárdulásáig és a plurális ideológiai tér körvonalazódásáig-kiformálódásáig. Beszámolójában, másrészt, extenzíve is zavarba ejtően gazdag anyagot mozgat meg: könyvének egyik erénye éppen az, hogy korábban figyelembe nem vett szövegeket is a Bibó-diskurzus terébe képes emelni. Elemzései egynémely pontján pedig, harmadrészt, bizony, nemcsak a Bibó-olvasókról, hanem magáról Bibóról is beszél: a meggyökeresedett Bibó-toposzok némelyikét dekonstruálandó, egy-egy pillanatra kilép a befogadástörténet alázatos fölidézőjének szerepéből, és a vonatkozó Bibó-szövegeket elővéve és újraolvasva, avatott Bibó-értelmezőként lép elénk.
Ismertetésünk keretében nem vállalkozhatunk a kitűnő monográfia gondolatmenetének részletes rekapitulálására és aprólékos értékelésére: gazdag anyagából a Bibó-recepció néhány szövegével és némely alakjával foglalkozó elemzéseket emeljük ki.
Szövegek? Például Szűcs Jenő és a Bence–Kis szerzőpáros Bibó-emlékkönyv-beli esszéje és
Závada Pál regényrészlete. Az előbbi kettő a Bibó-irodalom kanonikus szövegének és a Bibó-diskurzus maradandó darabjának számít – a monográfus teljesítménye így eredeti újraolvasásukban áll –, harmadik ellenben e körben ismeretlen textusnak mondató – szerzőnk vizsgálódásainak jelentősége ezért épp alkotó fölhasználásában nyilvánul meg.
Szűcs Jenő emlékezetes nagyesszéje, a Vázlat Európa három történeti régiójáról, tudvalévően a „félellenzéki” Bibó-értelmezések meghatározó darabja. Mint előképként és forrásként kimondottan Bibóra támaszkodó történeti munka, nehezen fölmérhető jelentőségű szerepet játszik Bibó hazai és külföldi befogadásában: idehaza is, számos fordítása révén külföldön is a Bibóról való tudás megalapozó darabjának számít. A hazai fejlődést hosszú távú trendek kontextusában szemlélő, az egyes európai nagytérségekhez különböző fejlődésmodelleket rendelő, nagyszabású koncepciója azonban, mint Balog bizonyítja, voltaképpen afféle kentaur. Míg első, a középkorral foglalkozó részében valóban Bibót követi, történeti mércéjének a szabadságot tekinti, addig második, az újkorral foglalkozó részében Immanuel Wallerstein követője lesz, történeti mércéjévé pedig a külpolitikai siker válik. A felemás koncepcióból pedig hibrid Bibó-kép következik: ebben a bibói szabadsággondolatot a történeti fatalizmus váltja föl, amely régiónk szabadsághiányát egyfajta kikerülhetetlen sorsnak állítja be. „Mindezt azért kell kiemelni – fejtegeti a szerző –, mert talán éppen Szűcs Jenő a legnagyobb hatású bibóista, nemcsak itthon, hanem külföldön is, mindez azonban olyan félreértéseken és hamisításokon keresztül valósult meg, amelyek nélkül viszont – ironikus módon – mindegyik szerző, tehát Bibó befogadása is nehezebben ment volna.” (55.)
Bence György és Kis János kiemelkedő tanulmánya, a Határolt forradalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás, ismeretesen, az ellenzéki Bibó-olvasatok legjelentősebbje. Törekvése nyilvánvalóan túlnő valamiféle steril exegézisen: eminens célja a rendszer radikális politikai reformjának teoretikus megalapozása. Ábrázolásában a „megszorított többpártrendszer” és a „határolt forradalom” egykori bibói programja közvetlen aktualitással szolgál: Bibó „megszorított többpártrendszere” a csehszlovák ’68, „határolt forradalma” a lengyel és cseh ellenzéki mozgalmak eszmei előzményévé válik. A tanulmány gondolatmenete közvetlenül ideológiai-politikai jellegű: amellett érvel, hogy a szabadság – akár bármely kicsiny – tere igenis kiküzdendő és igenis kiküzdhető. Balog meggyőző argumentációja szerint azonban jelentősége messze meghaladja kinyilvánított ideológiai-politikai törekvését: éppen azért lehet a recepció maradandó darabja, mert Bibó-olvasa-ta a par excellence tudományos Bibó-irodalom erényeit is fölmutatja. A tanulmány érvelése ugyanis, úgymond, „szembeszáll azzal a hőskultusszal, amely – a külföldi és a belső emigrációban egyaránt – már a tanulmány megírásakor is övezte Bibó figuráját, és félretolja az álkérdést is: »naiv volt-e Bibó«? A tanulmány a szerzővel egyetértő és az őt bíráló passzusaiban is inkább arra koncentrál, ami műveiből racionálisan megragadható”. (92–93.)
Závada Pál fontos regénye, A fényképész utókora, emlékezetesen, a múlt századi magyar eszmetörténet összetett, poétikailag ravaszul megformált – egyszerre több szálat, idősíkot és nemzedéktörténetet mozgató –, ugyanakkor történeti hitelességre is számot tartó képét nyújt-ja. Noha gazdag irodalmi-kritikai visszhanggal büszkélkedhet, recepciója elsősorban ravasz poétikájára reflektált: történeti hitelességének problémája mindeddig nem kapott önálló hangsúlyt benne. Nemigen került szóba például, milyen viszonyban van a történeti népi mozgalommal regénybeli – tudvalévően Erdei Ferencről mintázott – Dohányos László körének tevékenysége. Balog most filológiai elemzésnek veti alá a kérdés egyik vonatkozását. Hosszan idézi a regény egyik monológját – ebben a koalíciós évek Dohányosa vitatkozik fiatal parasztpárti kollégájával a népi írók antiszemita nézeteiért viselt felelősségről –, a monológ gondolatait pedig összeveti Bibó megfelelő szövegeivel. Az összevetés meggyőzően bizonyítja, hogy a monológ valóban ismert Bibó-textusok érvelését foglalja össze: többek között a Zsidókérdés-tanulmány, a Borbándi-levél vagy a Huszár-interjú okfejtései fedezhetők föl benne. Az író, fejtegeti a monográfus, „[t]ulajdonképpen azt mutatja be, hogyan olvassák Bibót egy bizonyos szubkultúrában, textusai milyen értelmet nyernek el egy adott kontextusban. Ezáltal pedig a mai közbeszéd részévé teszi Bibó akkori, közbeszédbeli recepciójának 2004-es befogadását”. (138.)
Alakok? A monográfia gondolatmeneteiben megformálódó portrék közül villantsunk föl ismét csupán hármat: Konrád György, Huszár Tibor és Elek István arcélét. Az egykori ellenzéki író, a reformkommunista ideológus/szociológus akadémikus és a konzervatív közíró: különböző súlyú és jelentőségű szereplők ugyan, egyaránt elfogulatlan és kiegyensúlyozott ábrázolás tárgyai lesznek azonban.
Konrád György kétségkívül mellékszereplő: Bibó-emlékkönyv-beli naplójegyzeteivel és ahhoz kapcsolódó írásaival tűnik elő csupán. Mind
A harmadik reformkor elé című naplójegyzeteivel, mind ahhoz kapcsolódó írásaival egy nagy hatású mítosz megteremtőjének mutatkozik: a civil társadalom mitikus gondolatának afféle prófétájaként lép elénk. A mítosz hátterében egyrészt a politikai status quo megkérdőjelezhetetlensége, másrészt a radikális intézményellenesség áll. A kommunista politikai rend változatlansága, egyfelől, itt szigorú geopolitikai realitás: a rend közeles meghaladásának reménye hiú ábránd csupán. A szabadság azonban, másfelől, nem kapcsolódik a politikai intézményekhez – a politika éppenséggel a piszkos hatalmi trükkök világa –, hanem egyenesen ellenszegül nekik: forrása csak és kizárólag az alulról jövő önszerveződés lehet. A megfogalmazódó elképzelés ugyan nyilvánvalóan nem teljesen jogtalanul támaszkodik Bibóra, ugyanakkor kétségkívül ellent is mond alapvető bibói tételeknek. Valóban a rendszer radikális bírálatát lehet megfogalmazni a segítségével, a szabadságintézmények bibói fölfogásához viszont nem kapcsolható hozzá. A monográfus következtetése szerint „Konrád bibóizmusa is a kelet-európai kortárs disszidencia kontextusába ágyazódik, a »szabadság kis körei« ugyanakkor nála jóval informálisabbak”, mint közvetlen eszmetársainál, az Emlékkönyv többi ellenzéki szerzőjénél, és úgymond „inkább egy alternatív szubkultúra életformájába illeszkednek”. (97–98.)
Huszár Tibor vitathatatlanul a főszereplők egyike: a névmutató tanúsága szerint egyenesen a monográfia leggyakrabban idézett szereplője. Nyilvánvalóan teljes joggal: a Bibó-recepció meghatározó alakjáról van szó, aki interjúkészítőként is, szövegkiadóként – az előbb háromkötetes, majd a politikai átmenet után négykötetessé bővülő Válogatott tanulmányok szerkesztőjeként – is, jelentős Bibó-értelmezések megalkotójaként is megkerülhetetlen munkát végez. Saját szerepfölfogása szerint a szigorú tudomány embere: Bibóra a két háború közti társadalom- és eszmetörténetre irányuló kutatásai során talál rá, a Bibó-kiadáshoz készített utószava önálló kismonográfiának is beillik, Bibó-értelmezései során figyelemre méltó tudományos apparátust mozgósít. Ténylegesen játszott szerepe viszont, mint Balog sokrétűen dokumentálja, egyértelműen az ideológusé: Bibó-olvasata határozott ideológiai kihívásokat fölismerve és ideológiai kihívásokra választ fogalmazva születik meg. Így, mint sajátképpeni ideológus lesz úgymond a „szelektív és redukált recepció” legfontosabb aktora: a politikai átmenet előtt a reformer, de rendszerkonform Bibó képének megalkotója, az antikádárista és ’56-os Bibó elkötelezett ostorozója, munkásságának egésze során pedig a moralista Bibó határozott kritikusa. A monográfus ítélete szerint „[m]íg korábban a kádári hatalommal szembeszálló Bibót a reakcióval lepaktálással, hazaárulással stb. vádolták, itt [Huszárnál – P. L.] a »naivitás«, vagyis a morális alapállásból történő politikacsinálás válik a morális elítélés tárgyává”. (124.)
Elek István ismét kisebb súlyú szerepet játszik: csupán a zsidókérdést vitató publicisztikáival kerül a recepció terébe. A jeles közszereplő – az MDF egykori „nemzeti liberálisa”, a Fidesz-elnök valahai tanácsadója, az ökológiailag is érzékeny konzervativizmus mai közírója – egy, sajnálatosan csak virtuálisan létező politikai-eszmei irányzat ideológusa: a mérsékelt liberálkonzervatív jobboldaliság elkötelezettje. Balog beállításában ő a kortársi nyilvánosság egyik legkövetkezetesebb és leghűségesebb bibóistá-ja. Következetes és hűséges bibóizmusának alapját pedig, figyelemre méltó módon, Bibónak
a zsidókérdésről kifejtett nézetei szolgáltatják. A zsidókérdésről folytatott mai vitáiban, egyfelől, többször joggal hivatkozik Bibóra, általában megfelelően interpretálva a vonatkozó bibói nézeteket. Vitái hevében viszont, másfelől, nemegyszer eltér Bibónak nemcsak szellemétől, hanem kifejezett érvelésétől is. Az antiszemitákat és az „előírásos filoszemitákat” párhuzamba állítva egymással, például, saját érvelése során a Zsidókérdés-tanulmány argumentációs rendszerének jelentős rétegeiről megfeledkezni látszik. Ráadásul, ahogy a monográfus fogalmaz, a „szelídséget, toleranciát és az elfogulatlanságot” éppen nem a Bibóra jellemző „szelídséggel és toleranciával” hirdeti: kifejezetten a Bibótól mélyen idegen „haraggal” követeli. (140.)

(Új recepció felé) Befejezésül térjünk vissza egy pillanatra még egyszer a Bevezetés-hez. Ez a körülményeket fölidézve sorra vesz néhány diszkrepanciát, amelyek a ’89 utáni ideológiai Bibó-befogadást számottevően megnehezíteni látszanak. Ilyen diszkrepanciának nevezi például, hogy a magyar átmenet történeti körülményei ellehetetlenítik a „hőskultusz” – Bibó esetében egyébként kézenfekvő – forgatókönyvét; hogy a gazdasági rendszerváltás folyamatai kifejezetten ellentmondanak a – harmadikutas, demokratikus szocialista – bibói ideológiának, megint csak akadályozva egy következetes Bibó-kultusz kialakulását; hogy elválik egymástól a „forradalmár” és a „békítő” Bibó korábban egységesnek látszó imázsa. A diszkrepanciák legsúlyosabbja azonban a legelsőként említett ellentmondás, amelyet az érvelés a következőképp fogalmaz meg. Az alaphelyzet eszerint az, hogy „egy kompetitív gazdaság és politika, egy teljes spektrumú pluralizmus kontextusában kell a magunk számára lefordítani egy olyan szerző üzeneteit, aki a korlátozott pluralizmus teoretikusa volt”. Bibó ugyanis, úgymond, „az egyik totális rendszert követő s egy másikat elkerülő predemokratikus-prodemokratikus (tehát: kényszerűségből még nem igazán demokratikus!) átmenet specialistája volt. Egy tranzitológus, egy politikai krizeológus műveit kell” tehát „adaptálnunk egy befejezett rendszerváltás körülményei között”. (11.) Mindösszesen: az „átmenet” ideológusa a „befejezett rendszerváltás” után szól hozzánk ilyenformán.
Balog Iván monográfiája a mögöttünk hagyott mintegy fél évtizedben keletkezett, és tavaly tavasszal jelent meg. A tavaly tavasz óta bekövetkezett, ismeretes politikai átalakulássorozat fejleményei, mit mondjunk, határozottan oldani látszanak a Bibó-recepció ilyetén akadályait. A „befejezett rendszerváltás”, íme, tovatűnt: a magyar politikai intézményrendszer ismét elkanyarodni látszik a liberális demokráciától, a „kompetitív gazdaság és politika” meg a „teljes spektrumú pluralizmus” körülményei pedig éppen föloldódni készülnek a kiépülő „centrális politikai erőtérben”. A „tranzitológus” és „politikai krizeológus” gondolatai megint újra nem várt – és nem kívánt – aktualitást nyerhetnek.
A Bibó István recepciója ilyenformán nem csupán a ’89-es hazai átmenet – a csúnyácska, sokunk szívének mégis oly kedvesnek megmaradó magyar félforradalom – történetének elégiáját meséli el. Legalább annyira jövendölésként is olvasható: politikai gondolkodástörténetünk klasszikusának a jövőben is lesz érdemi mondanivalója a számunkra.