BIBÓ ISTVÁN LEVELEZÉSE
BIERBAUER (BORBÍRÓ) VIRGILNÉVEL
ÉS CSALÁDJÁVAL (I)

Bierbauer (Borbíró) Virgilné Graul Adri­enn (1896–1973) Bibó István nagynénje, Bibó István édesanyjának, Graul Irénnek (1889–1979) a húga volt. A 20-as évek elején ment férjhez Bierbauer Virgilhez (1893–1956), a kiváló építészhez és szervezôhöz, aki amellett, hogy a modern építészet híve és gyakorló alkotója volt, egyúttal a magyar klasszicista és a népi építészet úttörô ku­tatója. Graul Adrienn, aki egy évet töltött érettségije után a nagybányai festôiskolá­ban, kiválóan rajzolt és festett, de saját mû­vé­szi ambícióit önzetlenül, hû­sé­gesen és haláláig alárendelte családjának és férje hivatásának, és nem futott be mû­vé­­­szi pályát. Soha nem adta jelét an­nak, hogy ettôl szenvedett volna; s ôszintén és minden kisebbségi érzés nélkül hódolt azoknak, akikben felfedezte a tehetség-mû­velt­ség-tisz­tes­ség szentháromságának jelen­lé­tét. S rá is érvényes az a mondat, amellyel Bi­bó Ist­ván jellemezte édesanyját, Gra­ul Ad­­­rienn nô­vé­rét: „…az a generáció volt, ame­lyik­nek… Tolsztoj volt az uralkodó csil­lag­­zata.”
Rokoni, szinte testvéri viszonya Bibó Ist­vánnal a 20-as évek végétôl alakult tartós szellemi kapcsolattá. Id. Bibó Istvánnak
a szegedi egyetemi könyvtár igazgatójává történt kinevezése következtében a Bibó család 1925-ben Szegedre költözött, s ekkor kezdôdött a korábban Budán egymáshoz közel lakó két család között az intenzív levelezés; kezdetben a testvér-feleségek, majd a gyerekek és nagynénik, valamint az unokatestvérek között is. Az 1929-ben érettségizett Bibó István szegedi egyetemi évei alatt rövidebb-hosszabb budapesti tartózkodásai alkalmával vagy külföldre átutazóban, késôbb budapesti gyakornoki ideje alatt mindig Bierbaueréknél szállt meg, s erôsen hatott rá annak az élénk szellemû baráti és szakmai körnek az atmoszférája, amely a Bierbauer házaspárt körülvette.
Levelezésük a 30-as években vált különösen intenzívvé, amikor Bibó István külföldi útjaihoz sok segítséget is kapott Bier­baueréktôl, nemcsak olvasmányok, jó taná­csok és praktikus eligazítások formájá­­­ban, hanem barátokhoz, ismerôsökhöz, támaszpont-emberekhez szóló ajánlások által is; s mindennek mozgatója Bierbauerné volt, aki keresztanyai minôségében a budapes­ti pótanya szerepét is betöltötte a Szege­den lakó édesanya mellett. Bibó István ha­lá­­láig emlegette Bierbaueréknek a 30-as években már hosszabb ideje Fran­cia­or­szág­ban élô barátját, Marsovszky Miklóst, akitôl nem­csak Párizs-ismeretet, hanem franciás mû­velt­séget és életstílust is lehetett tanulni. S mindaz a gyakorlati és szellemi segítség, amellyel Bierbauerék a fiatal Bibó Ist­vánt tá­mogatták, tovább mûködött az 50-es években és késôbb is: Bibó István börtönévei alatt gyermekei (e sorok írója és húga) kisiskolásként és gimnazistaként hetente legalább egyszer „Adri (Adi) néninél” ebédeltek, és ott is tanultak, mialatt édes­anyjuk – egyszerre tanítva egy technikum nappa­li és esti tagozatán – egész napját a munka­helyén töltötte. S ha kiskamaszként ta­pasz­talták is azt, amit a csípôs nyelvû Sár­közi Márta, a számukra szintén felejthetetlen Márta néni így fejezett ki: „Adri ki­bír­ha­tat­lanul mûvelt”, szüleik példáját követve ôk is hálával és szeretettel emlékeznek rá.

Bibó István (ifj.)

A levelek Bibó István, illetve Bierbauer (Borbíró) Virgilné hagyatékában maradtak fenn. Szö­ve­güket az egyéni jellegzetességeket megôrizve
a mai helyesíráshoz igazítottuk. – A szerk.

 

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

[Néhány hete született kisfiának, Tamásnak a nevében, szándékosan ákombákomosított, pacás írással, mintha egy írni tanuló kisgyerek írta volna. Az alábbi leírás interpunkció- és betûhív.]

Budapest, 1923 aug 2
Kedves Pisti!
Keresztanyám levelébôl értesültem, hogy Te a Nyavalyások Nyápicok és Étvágytalanok Nemzeti Egyesületének ügyvezetô alelnöki állását elvállaltad. – Férfiúi egyenes jellemem nem engedi hogy meggyôzödésemet bármikor be ne valljam, még akkor is, ha változtattam rajta. Igy tehát arra az esetre ha bármiféle együttmüködésre számitanál, tudatom Veled, hogy én a fent nevezett egyesületbôl már kiléptem és annak meddô irányzatával semmiféle közösséget nem vállalok. Sôt, hogy teljes szakitásomat kellôképen dokumentáljam tegnapról mára 4,16 ra fölhíztam. A köztünk lévô korkülönbség nem engedi hogy tanácsot adjak Neked, ezért inkább csak rokoni szeretettel arra kérlek, hogy tarts velem és lépj be Te is, egyelôre csak póttagnak a „Piros Pozsgás, Púfok és Poczakosok Országos Szövetségébe”. Én még csak egy hete mûködöm ott, de mondhatom, nagyon meg vagyok elégedve. – Egyébként közelgô születésnapod alkalmából én is minden jót és sok szép ajándékot kivánok. – Szivbôl ölel szeretô unokaöcséd
Tomi

Ne haragudj kérlek hogy egy kicsit görbén irok de elvesztettem a sorvezetômet.

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

[Születésnapra írt levélként vagy egy Bibó Irén által írt születésnapi levél mellékleteként, 1929 augusztusában, dátum nélkül Bibó Istvánnak, aki vesegyulladása miatt az egész nyarat ágyban fekvô betegként töltötte.]

AD PISTIM

Távol a város zord zsivajától,
A zuhogó Mürr habjai mellôl
Ôszinte szivbôl szálljanak Hozzád
Hô ohajtásink!

Vajh, adná az ég a jövendôben
Volnál már talpon, állnál már lábon
Hogy ne mennének im veszendôbe
Ifju erôid!

Addig is Drágám, mi azt kivánjuk
Hízzanak tovább is orcáid szépen,
Vállpárnácskáid kis dunyhaképen,
S ha az egyik ágyban már nem leled helyed,
Tetess magad mellé még egy fekvôhelyet!

Rólunk pedig hallod ne feledkezzél meg,
Ágyban fekve írnod pláne könnyen lehet!
Eddig még nem láttunk írásodból semmit.
Ölelve csókol Tommix and Inke
És Adi néni!

[Erre a levélre Bibó István hasonló verses levéllel válaszolt, amelyet Borbíró Virgilné 37 évvel késôbb névnapi ajándékul Bibó Istvánnénak küldött el rövid levél kíséretében – „Boriskának sok szeretettel 1966. dec. 4., Adri” –, és a vers végére rájegyezte: „Érkezett Kindbergbe 1929. aug. közepén, születésnapi levelünk válaszaképpen.”]

PISTII EPISTOLARUM
LIBER PRIMUS

1. Ad tantem hugamque suam

Ágyba szállottam, bevonom vitorlám,
Fürdôkád viharit nemesen kiálltam.
Sok barokk székláb közepette botoltam,
Míg ideértem.

Sulyos gondok emésztik a szívemet itten;
Versbe viszonzani kell verses gratulálást
S mûértô füleket döcögô rimeléssel
Sérteni nem jó!

Ámde te, Múzsa, ki auctorainkat ihletted
S „versmérték” ürügyén kibuvót lelhetnek
Nálad a rossz rimelôk meg a fûzfapoéták,
Engem ihelj te!

Hálásan köszönöm legelôször a verset,
Oly jó kedvre derített bus nyoszolyámon,
Szinte, ahogy nagyon megörültem az Inke
Víg levelének.

Ámde attól engem csak mentsen az Isten,
Hogy beteljen a sok rosszmáju kívánság,
Mellyel engemet elláttak gonoszúl nagy
Bôkezüséggel.

Járja-e azt kívánni nekem: fokozódjék
Termetemen tovább is a zsírlerakódás,
Hogy vele majd odafönn froclizzon az álnok
Vergiliusz bá’!

Járja-e egy nyomorult ágybanfeküvônek
Két ágyat hájának alája kivánni?
Hisz’ abból neki egy is sok s mindet po-
Kolba kivánja!

Már ellenben a többi ohajtást forró
Hálával fogadom s köszönettel adózom
Bár ne maradna sokáig a szabadulásom
Jámbor ohajtás!

Ezzel zárom is hosszura nyult levelecském,
Melybe sok ostobaságot összeföcsögtem.
Vajjon nem jó volna tovább is ekép vers-
Ben leveleznünk?

Igy, ha egy új jégkor e világot elönti
S sorra mind ledôlnek a házak a Zárda
Uccán s semmi se lesz a Leszámóló, csak
Ásatag emlék;

Akkor majd néhány ezer év múltával
Kiásnák levelink s csudamódra becsülnék
S így modern létünkre is lenne belôlünk
Klasszikus ókor!

Ekkép állítnánk fércnél maradandóbb
Emlékünk s majd sok nebuló szavainkon
Nyög s mibelôlünk fog kérdezni az érett-
Ségin az elnök…
(Félre ne értsék!)

Látom, már nem akar e sok lotyogásnak
Vége szakadni! Tehát még egyszer szívbôl
Minden jót köszönök s a viszontlátásig
Sok puszit küldök!

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1929. okt. 3.
Kedves Pistikém!
Napok óta akarok már írni Neked, de mindig csak halogattam, mert magam sem tudom, mire, de folyton vártam valamire. Egy kicsit azt is reméltem, hogy talán lejutok Hozzátok, szó volt valami autós bácsiról, aki levitt volna – de minthogy az is végleg elhallgatott, hát most mégis csak ilyen esetlen és cammogós módon gratulálok Neked, Pistikém a fényes érettségi eredményhez és még inkább felgyógyulásodhoz. Mindkettôt nagyon megérdemelted, Pistikém, és én sok szeretetteljes és büszke keresztmamai cuppanós puszikat küldök Neked ez alkalomból. A már egyszer kilátásba helyezett 100 p. rendelkezésedre áll, de mivel a nyár ilyen szomorúan múlt el fölötted, s még most is vigyáznod kell magadra, úgy gondolom, hogy legokosabb lesz, ha tavaszig nálunk hagyod utazási alapként letétben – talán meg is szaporodik addigra –, s akkor mégis sikerül elruccannod valamerre világot látni. Ha azonban másképp akarsz disponálni felôle, csak írd meg ôszintén. – Mi szép csöndesen éldegélünk, mióta megjöttünk, Virgil bácsi és a gyerekek viruló náthának örvendenek, nekem pedig sokat fáj a szemem mostanában, ami igen elszomorító, mert este nem tudok olvasni – s ha össze tudom szedni magamat, ma el is megyek orvoshoz, hogy tudjam, hogy valami múló baj-e, vagy talán okuláréra van szükségem. Tomi vígan jár iskolába, nagyon jót tesz neki a társas élet, az elfoglaltság, a zsebpénz s egyéb nagyfiús izgalmak. Miki azalatt itthon élvezi az egyeduralmat, Tominak minden játékát tönkreteszi, miközben a legkedvesebb hangján azt mondogatja: „nicht angreifen, nur nicht angreifen!” – Adjatok hírt minél elôbb, Pistikém, mi van a Ti felutazásotokkal?! Mindnégyeteket sok szeretettel
ölel
Adi nénéd

Bierbauer (Borbíró) Virgil – Bibó Istvánnak

[Képeslap dátum nélkül, a postapecsét 930,
a hónap elsô betûje talán J(úlius?)]
Kedves onokaöcsém!
Vettem b. kárthádhat 609 öl magasságból (1 öl = 1896 mm), s örvendethes todomásomra szógál, hogi az ety oly kóscher hely mámilebent, tátilebent ödvözlöm s maradok hived

V
Címzés: Allerhochwohlge
???stenen Herren
der Lage(?) und Schöpfung
Stephanos BIBÓ junior
studioso in

Aspang N.Öe.
Auf der Hauptstrasse 7

[A lap képes oldalán fénykép: 8-10 szürkemarha fajtájú bika gatyás, bô inges pásztorral alföldi tájban, a kép tetején valószínûleg B. V. írásával, inkább tussal, mint tintával:

„Mi van azon sirnivaló, hogy a gúlya béget a grand caféban?” Szabócska Jezabel
Nü?

Alatta a bikák szarvainak végére gombocskák rajzolva és odaírva:

„Hogy fel ne ökleljen a ménes.”]

 

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

[Dátum nélkül, Aspang, talán 1930 nyarán]
Kedves Adi néni!
Megkaptam vörös-sárga-zöld lobogót lengetô levelét, és kénytelen vagyok fehér zászlómmal csúfosan visszavonulni. Sajnos a fehérjés hadaknak még tetemes tartalékjaik vannak, és egy hétig még várni kell az ellenoffenzívával. Különben a múlt hét végén pár napra áttértem a Miki termelési módszerére, és mondhatom, nem sok örömöm volt benne!
Ez az Aspang egyáltalán nem rossz hely; végeredményben privát pech az, hogy annyit esik az esô idén Ausztriában. Ha volna fürdés, senki sem sírna gavallérok és hölgyek után, legfeljebb én, aki nem fürödhetek. Így ellenben, a sok esô miatt nagyon elkelne egy kis társaság, értve társaság alatt 5-6 fiatal valakit; ez elsôsorban szerencse dolga. Itt van 3-4 lány, de egyetlenegy fiú sem. A lányok pedig részben csak egy leeresztett nyári nívónak felelnek meg, s Inke nem hajlandó nyári nívóval dolgozni, mint én. Az egyetlen lány, akivel jóban van, holnapután megy. Így hát a fürdéstôl várjuk a vigasztalást.
Fehérjeim renitenskedéseit, remélem, egy héten belül kikúrálom. Most rengeteget olvasok, s nagyon hálás volnék, ha Adi néni elküldené a mikrobás könyvet; nem merültem el még annyira a jogi tudományokba, hogy szívesen ne venném a fentnevezett könyv birtokjogának ideiglenes rám ruházását, hogy rajta a használat személyes szolgalmát gyakorolhassam.
Adi nénit Virgil bácsival és a gyerekekkel együtt sokszor csókolva

maradok szeretô unokaöccse
Pisti

Inke – Bibó Irén (1913–1971), Bibó István húga.

 

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

[Dátum nélkül, Bécs, valószínûleg 1931. augusztus eleje]
Kedves Adi néni!
Azt hiszem, hogy éppen végszóra ér ez a levél Admontba, sôt ha esetleg már elutaztak onnan, akkor lehet, hogy hamarabb találkozunk mi Adi nénivel, mint ez a levél.
Július közepén lezártam elsô számú bécsi bumlizásomat. Sok mindent láttam, még többet halasztottam szeptemberre; sok mindent tanultam, de még sokkal többet halasztottam szeptemberre. Szeptemberben ugyanis a Kollégium egész lakossága 6 ember lesz, júliusban ellenben kb. 70 volt, köztük vmi 18-20 lány, mely két szám hányadosa sok nemes vetélkedést, sok ádáz küzdelmet és sok keserves tragédiát foglal magában. A kollégiumban élénk társasági élet folyt, és mindenki szorgalmasan gyakorolta magát a magyar nyelvû társalgásban. Mindazonáltal minden kísértéssel szemben meglehetôs állhatatosan vigyáztam a vesémre: elôfordult egyszer Mödlingben, ahol egy szegedi filozoptrixxel és még egy vesegyulladásos kollégával voltam, hogy míg a hölgy kedélyesen sörözött, addig két lovagja málnaszörp mellett dorbézolt. Néha azonban elôfordult, hogy a 6 éves elvi és 2 éves dietetikus absztinencia néminemû reakciót váltott ki. Egyébként a bécsi tartózkodás végén, mikor pénzügyi zavarok jelentkeztek, már emiatt is kénytelen voltam spórolni, és a drága málnaszörp helyett adott esetben egy pohár sört ittam fele áron. Mindeme szörnyûségek erkölcsi és anyagi háttere bizonyos 45 Schilling volt, amit közvetlen Bécsbe utazásom elôtt szereztem össze jogfilozófiai jegyzetírásból, s ami teljesen kívül esett a családi elszámoláson. Anyunak küldtem a kapott pénzrôl egy pontos és szép számadást, amelyet a 45 Schillinggel korrigáltam elöl és hátul. Benne van pl., hogy: Práter 5.50, de az nincs benne, hogy ez nekem a további elszámolások során kétszer annyiba került. Benne van az Opera, de nincs benne az utána való bumlizás: általában inkább a „jöttünk-mentünk” tételek, mint az „ettünk-ittunk” tételek. A 45 Sch-es rendelkezési alap utolsó foszlányait egy szomorú 6 Sch. tétel vitte el, melynek igen keserves története van. A fent említett filozoptrix I. számú udvarlójának egy ajándék­ra revánsképpen venni akart valami finom felfújt üvegtárgyat, amilyenek a Kärnt­ner­strassén láthatók. Elvitt engem, hogy segítsek választani. Megállapodtunk, hogy vagy egy gólyát (nôorvos volt az illetô), vagy egy majmot (!?) veszünk. Válogatás közben azután szerencsésen leejtettem egy 12 Schillinges üvegkutyát, amelyik nem volt odaragasztva, csak egy kis tálcán állott. A kárt csak én csináltam, de a költségeket lojálisan megosztottuk: a kollegina lealkudott 6 Schillinget, én pedig kifizettem 6-ot. Ahová a többi pénzt költöttem, azt Anyu nem tudná megérteni: ezt, ezt nem tudná megbocsátani, mert ilyennek rendes emberrel nem szabad elôfordulnia. Különben ez az egész rendelkezési alap nem más, mint a romlás kezdete. Igaz ugyan, hogy 45 Schilling egy hónapra elosztva még távolról sem hozza ki egy könnyelmû és komolytalan ember költségeit; igaz, hogy a bódító szerek közt a málnaszörp és a sör a cocktaillal vagy a kokainnal nemigen versenyezhetnek; s az is bizonyos, hogy Bécsben rosszabb helyek is vannak, mint a laxenburgi vendéglô vagy a Theaterkeller vagy a Prater; de mindezek már csak quantitatív különbségek. Az az ifjú, aki szigorú mamája tudta nélkül elkölt sage und schreibe 45 Schillinget – o tempores, o mora –, egy óriás szakadéknyi távolságra van attól, aki antialkoholista elveit egy likôrös cukor erejéig sem hajlandó megszegni; ellenben csak mennyiségileg különbözik attól, aki egy 20 ezer Pengôs váltóra kedves papája nevét hamisítja.
Bécsben sok minden szépet láttam és még többet elmulasztottam. Az Operában voltam háromszor: kétszer a Jeritzával, egyszer egy Paalen nevû énekesnôvel: a Jeritza jobban játszott, a másik jobban énekelt. Nem volt súlyos zene, amit hallottam, de ez volt az elsô alkalmam az operák terén, hogy zavartalan zenei élményben volt részem: zenekar, kórus, mellékszereplôk mind elsôrangúak, és az énekesnôk terjedelme sem kényszeríti az embert arra, hogy behunyt szemmel hallgassa az elôadást, mint Pesten. A képtárak közül csak a Kunsthistorisches Museumot láttam, annak is csak a flamand részét. A flamand hústömegek nagyon emlékeztettek az osztrákokra, és azt hiszem, egyébként is van valami lelki rokonság közöttük. Láttam még a Rembrandt-szobát és a velenceieket: ezek voltak a legszebbek.
Legújabb terveink szerint 15-18-ika körül hazamegyünk Pestre, a Szent István-napot ott töltjük Inkével. Inke valószínûleg a Molnáréknál lesz az új villában, én pedig ott, ahol befogadnak, vagy Bierbaueréknél, vagy Grauléknél. Csak azt nem tudom, mit fognak szólni Molnárék némi hívságos világi programokhoz, amelyek nemigen fognak egyezni a gyakori bibliaórák szellemével.
Bocsánatot kérek ezért a némileg olvashatatlan levélért! A viszontlátásig sokszor csókolom Adi nénit és a gyerekeket, és ha a tervezett 10-ikei elutazás eltolódik, akkor nagyon hálásak volnánk egy admonti beszámolóért.
Sok csók és ölelés
Pistitôl

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak és Bibó Irénnek

Bpest, 1931. VIII. 12.
Édes Pistikém és Inkém!
Utánam küldve, ma kaptam meg vaskos leveleteket – ami igazán vaskos könnyekig meghatott. Úgy terjedelménél, mint ôszinteségénél fogva. Édes nagy gyerkôckéim – bárcsak egy idôre én lehetnék a mamátok – milyen jó barátok lennénk mi hárman – és legalább szegény Anyu is kifújhatná magát azalatt, az állandóan ránehezedô gondoktól. Bizony, ha úgy tehetném, mint Kvannon (ezt Pisti bizonyosan fogja ismerni), nekem is 11 fejem nôhetne az emberi bajok fölötti búslakodástól, s akkor 10-et mindjárt nektek szánnék! De így ezzel az eggyel nem gyôzöm jobban – így is nagy diplomáciai ravaszság kell ahhoz, hogy a 3 féltékeny férfiúnak egyformán tegyek eleget. – De ha mamai minôségben nem is lehetek egészen mellettetek – mint keresztmamátok, meg kell hogy vigasztaljam – fôleg Inkét, hogy én is 18-20 éves koromban voltam a legöregebb, mondhat­nám, hogy: vén, bús és életunt voltam, és biztosra vettem – éppúgy, mint Te, Inke –, hogy én annyi handicappel indultam az életbe, hogy ezt már úgysem lehet helyrehozni, s ehhez mérten reménytelennek és vigasztalannak láttam az egész világot. Talán az egészségemmel kevesebb bajom volt – vagy legalábbis kevesebbet törôdtek vele – hál’ is­ten­­nek –, de viszont az otthoni viszonyok sokkal, de sokkal rosszabbak voltak, mint Tinálatok, ahol inkább a szeretetnek a túlzott mértéke okoz néha bajokat. Azután gondold meg, hogy amikor én annyi idôs voltam, mint Te – kitört a háború, és 4 szörnyû esztendô nehezedett a világra. Akkor nem az okozott nehézséget, hogy ki lehet-e jönni a havi fizetésbôl, hanem hogy egyáltalán lehet-e még, érdemes-e még élni, mikor a valamit érô fiatalság halomra pusztul – az otthonmaradottak pedig kétségbeesett erô­fe­szítéssel is alig tudják megszerezni a legszükségesebbet. A kommün alatt például 3 db kalarábéért 2 óráig álltam sorba, hogy valami ennivalót vihessek be Gizella nagymamának, aki operált szemmel feküdt a klinikán, Anyu egy nagy János utcai szanatóriumban, Te pedig nálam szamárköhögôsen. Emlékszel még rá? – Idén Admontban sokszor eszembe jutott – éppúgy kirókáztál mindent éjjelenként, mint Tomi és Miki. Csakhogy akkor még az is megnehezítette a dolgot, hogy honnan szerezzek Neked újabb muníciót a további rohamokhoz?! – És közben tanítottam, és vizsgáztattam – és rengeteget olvastam, magam sem tudom már, hogy honnan vettem hozzá az erôt. Bizony el is hagyott néha! Még most is emlékszem sok nagy testi és lelki összeroppanásomra, amikor levetkôzni sem volt erôm, hanem ruhástul riadtam fel agyonverten az ágyam mellett kuporodva. Irénkém! Próbáld meg egy kicsit beleélni magadat az én akkori helyzetembe! – Mondd, mit várhattam én akkor az élettôl? – Nincsen-e sokkal, de sokkal több okod Neked arra, hogy boldogan és bizakodóan nézzél elôre – mikor még minden lehetôség nyitva áll elôtted! – Az, hogy az én életem ezután jóra fordult, részben véletlen szerencse dolga, másrészt talán annak a következménye, hogy én mindent, de mindent egészen csináltam. A nehézségeket és szenvedéseket is egészen – végig! Ha visszatántorodtam volna, bizonyára sohasem jutottam volna el odáig, ahol most vagyok. És innen van az, hogy 18 éves koromban voltam a legvénebb – azóta minden évvel csak fiatalabb! – Most már átrágtam magam a kásahegyen – és világosan látom az utamat, mert hál’ istennek mifelénk mindig süt a nap. De édes Irénkém, ha Te úgy érzed, hogy már egészséges vagy, akkor hogy beszélhetsz „unalom”-ról?! – Belemagyarázott be­teg­ségrôl s egyebekrôl?! – Hiszen Neked annyi dolgod van, hogy ha valaki, hát Te nem érsz rá unatkozni! – Ha egészséges vagy, hát miért nem fekszel neki az elmaradt tanulmányaidnak – (nem mintha az olyan nagyon fontos volna – inkább csak, hogy túl légy már rajta!) a sok elmaradt olvasmánynak (Úristen, mennyit olvastam én már a Te korodban!) – és egy jól beosztott, intenzív szellemi munka mellett mily hamar visszatérne az önbizalmad és a jókedved. Hidd el, az unalom magvát mindenki saját maga hordja magában. Abban a pillanatban, ha valami igazán érdekel az életben – már a legprimitívebb embereket sem találod unalmasnak – mindegyikben akad valami mulatságos. És különben is! Nem vagy rájuk utalva! Hiszen Neked megvan a Magad kis külön birodalmad, ahova úgyszólván senki sem tud követni – az emberek csak itt-ott kis megpihenésre kellenek –, s nem tôlük várod a szórakozást, úgy, mint eddig – s abban a pillanatban, ha nem vársz tôlük ennél többet, meglátod, önkéntelenül is biztosabban és könnyedebben lépsz fel velük szemben. Próbáld meg egyszer bátran és okosan végiggondolni a dolgaidat – úgy, amint azt egészen helyesen megkísérelted! De nem derékba törni a gondolatokat avval, hogy „nem tudom, mi lesz” – hanem bátran szembeszállni avval a kérdéssel, hogy „mihez is volna a legnagyobb kedvem?” – Mert a táncolást, remélem, Te sem tekinted önálló életcélnak, hanem egy igen kellemes pihentetô szórakozásnak! Szóval édes kis Inkém, remélem, hogy a jövô esztendôt vidáman és zökkenô nélkül éled át – sok ostoba vizsgát lerázol a nyakadról – mint valami szükséges rosszat, avval a meggondolással, hogy senki sem várja tôled, hogy tiszta egyes légy – viszont ha olyan nagy tökfilkók átmentek már – hát csak nem fogsz izgulni egy-két ostoba kérdés miatt, amire Te bizonyára jobban tudsz felelni, ha összeszeded magad, mint azok a tökfilkók!
Anyuék most kint vannak a Hûvösvölgyben egy ev. vagy ref. üdülôotthonban. Addig maradnak ott, amíg Ti megjöttök – azután apunak Szegeden lesz dolga –, Te, Irénkém, Molnárékhoz vagy híva – Pistikém, Te pedig idejössz fel mihozzánk. Most aug. végéig nincsenek itthon az öregek, s akkor a padlásszobát kellemetlenségek nélkül, könnyen megkaphatom. De azért remélem, hogy Inkével is sokat leszünk együtt. Most szombaton jön egy nagyon szimpatikus új kisasszony, Vera néni ajánlására – azután majd inkább fölszabadulok. Admontban egész idô alatt rémes volt – a gyerekek köhögtek és rókáztak –, most, mióta megjöttünk, kezdenek lassan rendbe jönni. Pistikém, ha még oda megírtad volna a címedet, 20 Sch-gel emlékeztem volna meg legszebb születés­napodról. Így most innen nem bírom küldeni a zárlat miatt – tehát majd más formában és személyesen fogom átadni sok nagyon jó kívánság elôzetes kíséretében.

Addig is szívbôl ölel mindkettôtöket Adi nénétek.

Megérkezést kérem pontosan jelezni. Anyuék címe: Fébe üdülô, Hidegkúti út 123/a.

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

Bpest, 1931. IX. 15.
Kedves Pistikém!
Köszönöm kedves hosszú leveledet – közben, remélem, már megkaptad a csomagot és a kártyámat. Mostanában nagyon sok házi dolgom volt – de ettôl eltekintve is eléggé deprimált voltam. Anyutól jött végre levél – de éppen ez szomorított úgy el. Napról nap­­ra halasztom a választ, mert ha ôszintén írnék – pedig én oly nehezen tudok más­képp –, bizonyára csak megbántanám. Vagy azt mondaná, hogy szeretet – és megértés nélkül bírálom a dolgokat – vagy pedig ha belátná, hogy ô mennyire hibás, akkor meg mértéken felül elkeseredne – és vádolná magát jobban, mint kellene. Majd ha visszatérôben megállsz itt nálunk, Pistikém, beszélünk majd errôl komolyan, bár Te sokkal fiatalabb vagy annál, hogy az egyetlen legyél a családban, akivel komolyan és értelmesen lehessen beszélni. Már ti. úgy értem, hogy szívesebben beszélnék Veled vidámabb dolgokról. Általában nehezen mérik már manapság a vidámságot. Igazán némi heroizmus kell hozzá, hogy az ember még jóízûen nevetni is tudjon. Alig ocsúdott fel az ember a rémes vonatmerénylet után, jött az osztrák lázadások híre – szerencsére nem volt olyan komoly, mint amilyennek látszott. De én már olyan kétségbeesett vagyok, ha forradalomról és egyéb szörnyûségekrôl hallok, hogy csak az öreg Kohn mondása jut eszembe, aki hasonló rémhírek hallatára kijelentette, hogy: „Mein Bedarf an Weltgeschichte ist bereits gedeckt!”
Szervusz, kedves jó Pistikém! Használd és élvezd ki jól az idôdet, mert ki tudja, mikor kerülsz ki újra! És eztán adjál újra életjelt nagyon
szeretô
Adi nénédnek

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

[Dátum nélkül, Bécs, valószínûleg 1931. szeptember]
Kedves Adi néni!
Ne haragudjék, hogy ilyen késôn referálok a csomag megérkezésérôl; nagyon jó hasznát veszem mégis, mert körülbelül október elsô hetéig itt maradok. Az idô szörnyû, kétségbeejtô, de a dolgommal még nem vagyok készen. Ez a szörnyû szeptember körülbelül azt jelenti, hogy hosszú tél lesz: bizony nem tudom, hogy a hazai viszonyok között mi lesz majd ennek az eredménye. Azt mondta itt valaki, hogy a forradalmak mindig január–márciusban szoktak kitörni. Igaz ugyan, hogy a nagy francia májusban kezdôdött, a júliusi meg júliusban (érdekes!), a világháború utáni meg októberben, de ez mind elég sovány vigasztalás.
Szeptember elsô felében sokfelé voltam: Molnár Bandival együtt leróttam a Burgot, a kapucinusokat és Schönbrunnt. Az ember nem hagyja el ezeket, de mindig valami mástól kapott lökés kell, hogy nekidurálja magát az ember. Igaz ugyan, hogy ez tulajdonképpen mindennel így van. Egészen mostanáig itt volt Krélnyay Ede, pesti pszi­cho­tech­nikus, Müller Pál jól ismeri Berlinbôl; vele együtt voltunk mindenütt: ezt a levelet is ô fogja feladni Pesten. Az utóbbi idôben sok hasonló spórolástechnikai ötlettel mulattattuk egymást: most azonban a melegedési ötletek vannak virágjában, mert fûtésrôl szó sincsen. De azért megfázásról sincs szó: ha fázik a kezünk, a villanykörtén melegítjük, és Petôfi példáját idézzük, aki kemény télben a pipája mellett melegedett. Ezeket nehogy megírja Adi néni Anyunak, mert ô biztos megijedne, és elküldené a télikabátomat meg egy villanyfôzôt, és akkor törhetném a fejemet, hogy hogy vigyem haza ôket. Azt viszont el kell ismernem, hogy az átmeneti kabát, amit Anyu még két hete küldött, s amin akkor humorizáltam is, most igen jó szolgálatokat tesz.
Krélnyayval együtt voltunk a Gesellschaft und Wirtschaftsmuseumban: nagyon sok érdekes dolog volt ott, részben már ismertek, egy kis propagandával megfûszerezve. Krélnyayn keresztül akartam a Neubau-Führunghoz is kedvezményt szerezni, de kisült, hogy ami nekem 5.50 S, az neki 4.50: így megmérgelôdtünk, s gyalog néztünk végig vagy négy gruppot. Krélnyay ti. szociálpolitikával is foglalkozik. Láttam a Karl Marx-Hofot, Landleibent, a kagranit és a währingit: nem tudom, ilyen névrôl ismeri-e ôket Adi néni. Nagy-nagy irigységgel néztem végig ôket; a hibáik mellett is toronymagasságban állanak afelett, ami nálunk ezen a téren van, építészeti és szociális szempontból egyaránt.
Voltam a Liechtensteini múzeumban a rengeteg flamand között, és voltunk a Bel­ve­de­rében is két turnusban. A barokkmúzeum szép, a XIX. századi elég nagy: a modern nem veszélyesen gazdag. És valahogy a modernségük sem esett nekem kézhez: mindig a franciák gomolyogtak a fejemben, és mellettük a németek olyan nehézcsizmájúaknak, olyan kiagyaltaknak érzôdtek. Egyébként mind a két képtárban elvbôl katalógus nélkül mászkáltam. Rájöttem, hogy a katalógus vagy azoknak kell, akiknek a legfontosabb a képen levô történet, amin valamivel csak túl vagyok, vagy azoknak, akiknek minden kép személyes ismerôsük, amitôl távol vagyok. Így azután mindig kiböngésztem a szignatúrát, a címét pedig nem volt nehéz kisütni. Emlékszem, a Kunsthistorischesben mennyit mulattunk azon, hogy kiböngésztük nagy alaposan a katalógusban, hogy 2 vén + 1 akt = „Zsuzsanna a fürdôben”. Kedvem lenne egy olyan Allgemeine Führert szerkeszteni, amit minden múzeumra lehessen alkalmazni, pl.

1 férfi + 3 akt = „Páris ítélete”
1 férfi + 9 akt = „Apolló és a Múzsák”
1 gyerek + 1 akt = „Vénusz és Ámor”
1 férfi + 1 akt = „Mars és Vénusz”
2 gyerek = „Edwárd gyermekei”
3 gyalogos = „3 testôr”
4 lovas = „Apokalipszis”
1 csókolódzó pár sötétben = „Romeo és Júlia
” ” világosban = „Hektor és Andromache”
1 halott reverendában = „Becket Tamás”
1 halott spanyolgallérban = „Don Carlos”
1 halott landsknechtcsizmában = „Wallenstein”
1 király + 1 levágandó kisgyerek = „Salamon”
1 ” + sok ” ” = „Heródes”
és így tovább.

Anyu leírta Inke vizsga elôtti esetét: annyi biztos, hogy az Inke egész idei nyavalygása és hezitálása mögött a Fröhlichné kisgyereke áll, aki miatt tényleg slendriánul volt elkészülve számtanból. Néha magamnak is szemrehányást teszek, hogy nyáron miért nem próbáltam forszírozni: de a nyári tanulás mindig a legreménytelenebb dolog. Csak mindez még mindig nem okolja meg azt, hogy az igazgatón meg mindenkin keresztül vizsgaellenes hangulatot csináljanak már elôre! Úgy veszem ki, hogy most találtak egy jó számtantanárt, úgyhogy talán így visszazökken Inke a rendes kerékvágásba.
Hazamenet szeretnék megállani Pesten két-három napra: kérem Adi nénit, írja meg, ha vmi miatt véletlenül nem lehetne. Azután megyek haza, mert már nagyon várnak.
Virgil bácsit és a gyerekeket nagyon soxor csókolom.
Adri nénit öleli, csókolja
szeretô unokaöccse
Pisti

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

Bpest, 1931. szept. 30.
Kedves Pistikém!
Örömmel olvastuk jókedvû leveledet – katalógustervezetednek kitörô sikere volt, va­ló­színûleg ha megcsinálnád, akkor is nagy sikert aratnál vele. Bármikor jössz, Pistikém, mindig szívesen látunk. Most már lent foglak elhelyezni minálunk – és a szobámat nagyon szívesen átadom. Semmi lelki felfordulásod ne legyen miatta, mert Virgil szívesen befogad engem arra az idôre. Most nagyon szomorú és levert vagyok, mert ma jött a szörnyû hír, hogy Rényi Ágneske kint Philadelphiában meghalt. Végre vettek maguknak egy autót, és most a Rényiné vezetett, mikor valami baleset érte ôket. Ô megme­nekült, de a szegény kis lány ott maradt. – Annyira sajnálom szegényeket – nem is tudok másra gondolni, mint erre a szörnyû csapásra, amit a többivel együtt megint csak el kell viselniük.
Úgy örülök, Pistikém, hogy majd mesélsz sokat bécsi élményeidrôl. Mi megvolnánk, csak közben mindannyian megnáthásodtunk. Gyerekek szereztek egy garathurutot – Virgil is meg én is feküdtünk egy napig, de most már jobban vagyunk. Talán az idô is megjavul egy kicsit, mert mostanáig úgy fûtöttünk, mint télen.
Isten Veled, Pistikém, írj egy kártyát, hogy tudjuk, mikor jössz, addig is mindnyájunk nevében sokszor csókol
szeretettel
Adi nénéd

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

[Valószínûleg Szegedrôl] 1933. márc. 1.
Kedves Adi néni!
Éppen most fejeztem be egy kereskedelmi jogi adagot, ahol beszedtem fejembe egy tizenhét tagú taxációt, minden egyes tételnél újabb 2 usque 6 altaxációval. Ennek hatása alatt jelen levelem célját és tartalmát a következôkben foglalom taxációba:
I. Pesti kiruccanásom alatt élvezett javak megköszönése.
II. Adi néni febr. 21-ikei születésnapjának meggratulálása.
III. Fentnevezett néni (milyen racionális ez a kifejezésmód!) március 4-ikei névnapjának meggratulálása.
Ad I. Az élvezett javakat a következô beosztásban köszönöm hálásan:
A, erkölcsi javak.
B, anyagi javak.
Ad a) Az erkölcsi javak 1) mûvészeti, 2) társasági, 3) szoros értelemben vett erkölcsi javakra oszlanak. Ad 1) A mûvészeti javak közül különösen kiemelendôk az akusztikus jellegûek, elsôsorban a gramofon, másodsorban a rádió élvezete; azonban felejthetetlenek maradnak az akusztikus-vizuális jellegûek is, úgymint a Kamaraszínház és a bábszínház. Ad 2) Pro primo Adi néni társasága, pro secundo Virgil bácsi és a gyermekek társasága, pro tertio a gyermekzsúr társasága és pro nullo (vagy pro futuro) a Dalmadyék társasága. Ad 3) A szoros értelemben vett erkölcsi javak közé a buzdítások, tanácsok, szidások, megbeszélések, viták és mások megszólása tartoznak.
Ad b) Az anyagi javak feloszlanak 1) nyersanyagokra, 2) értékmérôként szolgáló csereeszközökre. Ad 1) Jogdogmatikai szempontból aránytalanul nagyobb jelentôségûek az azonnali elfogyasztásra szánt nyersanyagok, nem mellôzhetôk azonban hallgatással azok sem, ahol az átvétel és az elfogyasztás idôpontjai egymással nem estek össze. Ad 2) Jelentôségük csaknem felmérhetetlen, mert a budapesti gazdasági élet minden ágában éreztették hatásukat. Különösen kiemelendôk azok, melyek a Ritz és a Hungária gazdasági életébe folytak be, s Virgil bátyám mély gazdaságpolitikai érzékét dicsérik, amivel örök hálára kötelezte a diplomás munkanélküliek nagy csapatának egy szerény tagját.
Ad II. Nem tudom, kifejtettem-e már azt a jogelméleti teóriámat, mely szerint Adi néni éveinek számát körülbelül a Miki születésének idôpontjától kezdve visszafelé kell számítani. Ennek alapján szívbôl gratulálok húsz-egynéhányadik születésnapjára, és kívánom, hogy éljen boldogul és vidáman a csecsemôkor legvégsô határáig!
Ad III. Sokat tanakodtunk azon, hogy Adi néni melyik névnapját tartja, de végül rájöttünk, hogy úgysem tartja egyiket sem, és így semmi akadálya nincsen annak, hogy minden lehetô alkalommal szívbôl kívánjuk azt, amit már II. alatt is kívántam, s amit az év minden napján kíván
szeretô, jogásznak fajzott unokaöccse
Pisti

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1933. XI. 25.
Kedves Pistikém!
Köszönöm kedves levélkédet, melyet ha nagy sokára és részletekben is írtál, mégis annak jeléül küldtél, hogy gondoltál ránk. Mi is nagyon sokat emlegetünk – Anyu váltig ígérte, hogy közkézen forgó leveledet hozzám is eljuttatja – de bizony még nem jutott el hozzám. Múltkor Árkayékkal – Dalmáékkal – voltam együtt, és ôk teljes eloquenciájukkal rajongtak érted. Látod, látod, a Jutkáról így lemaradtál! – de ôszintén szólva remélem, hogy ha majd egyszer választasz – más lesz a választásod. – Mi lassan kezdünk rendbe jönni – legalábbis Miki már nagyon szépen halad. A füle már nem folyik, láza nincs, étvágya és összes egyéb ügyecskéi, amik csak egy mamai szívet fölvidíthatnak, mind rendben vannak. Ellenben most Margit mamának a sok idegcsillapító, brómos orvosságoktól 3 seb keletkezett a fején, az egyik nagyon csúnya gennyes – és már 10 napja kötözzük, azazhogy kötözöm naponta 3 x, orvosi elôírás szerint. Tekintve az ô érzékeny kedélyét, nála nem siethetek, és nem is mehetek el rögtön, mert különben is borzasztó lelki felfordulásai vannak az én igénybevételem miatt. S hogy az ápolásból ne fogyjak ki egészen, tegnapra Tomi lett maródi, és egy olyan irtózatos gyomorrontást produkált, hogy még az én erôs idegeimet (?) is próbára tette. Most aztán igen kurta koszton van a kis öreg, és nagyon bús szegény, mert a holnapi jó ebédbôl nem kaphat. Inkét már nagyon rég nem láttuk. Múlt szombaton volt a medikusteán, de mint Armande-tól értesültem, általában eléggé vontatott volt a hangulat. Kíváncsi volnék egészen ôszintén megtudni Inkétôl, hogy ô továbbra is jól érzi-e magát Lenczéknél. Nekem az az érzésem, hogy lassan, de biztosan és kölcsönösen kiábrándulnak egymásból. – Néha oly szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy semmi, de semmi nem jut eszembe, ami Inkének igazán, szívbôl örömet okozna, és nem vezetne egy újabb kiábránduláshoz. Ô magában hordozza ezt a nehézséget, és igazán nem tudom, ki vagy mi válthatná meg tôle?! Gondolod, talán egy „reiner Tor”?! Vagy egy Grállovag? Oly szomorú mindez! –

XI. 29.
Most én is úgy jártam, mint Te. Akkor megszakítottak, és csak most tudom folytatni. – Inkét egész héten vártam, de nem jött. Ma franciaórán találkoztam vele. Jól van, bôszen zongorázik, és közben elég jól néz ki. Ma este a Waldbauer-hangversenyt fogjuk együtt élvezni, s akkor a szünetben nyugodtabban tudunk majd beszélgetni is. Pistikém, milyen jó lenne, ha Veled is mehetnék valamerre egy kis jó muzsikát hallgatni. Nem is hiszed, hogy vágyódom egy kis flottabb élet után. Örökké csak itthon ülök, és varrok, és rakodok, és sebet kötözök, és legjobb esetben egy angol vagy egy olasz levelet írok Vir­gil­nek! – Virgil bôszen dolgozik. Rendezett egy nagy kiállítást a Gellértben, aminek úgyszólván a felét az ô városrendezési térképei töltötték meg. Azután Árkay Bercivel közösen csináltak egy Stadion-tervet – a Rómaifürdô vidékére –, ami az eddigi 7-8 milliós költségvetéssel szemben 3-ból megoldható volna. Óriási nagy volt a visszhang – 2 héten át az összes lapok tele voltak vele, és az illetékes körök is nagyon érdeklôdtek. Most készültek el egy nagyszabású beadvánnyal – majd meglátjuk, mi lesz belôle.
Anyu oly kedvesen hívja Mikit Szegedre – nem lehetetlen, hogy Mikulástól karácsonyig leküldöm. Borzasztó szívesen menne a kis öreg. Közben itt volt szeretett nagybátyánk Bécsbôl, és mikor meghallotta, hogy Te ott vagy, igen kedvesen meginvitált, hogy lá­togasd meg ôket – és telefonálj elôbb. (A kollégiumban mindenki tudja az ô számukat.)
Isten Veled, Pistikém, írj újra, ha eszedbe jutunk. Sok szeretettel ölel
Adi nénéd

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

Budapest, 1934. febr. 10.
Édes Pistikém!
Ne hidd, hogy már teljesen elfelejtettünk Téged. Nap nap óta akarok írni – de valahogy mindig olyan áldatlan állapotok uralkodtak nálunk, hogy nem lehetett. Karácsony óta Miki 3adszor szerzett magának egy alapos garathurutot, ami azután Tomira is átragadt. Ez mindig azt jelentette, hogy 1-1 hétig irtózatosan köhögtek, éjjel-nappal alig volt egypár percnyi békesség. Közben Miki születésnapján – szerencsére éppen akkor nem köhögtek – nagy gyerekzsúr volt – amit ezúttal egy grandiózus maskarabál keretei közt tartottunk meg. Miki mint kínai császár fogadta vendégei hódolatát. Pipike volt a kínai császárné. Oly aranyosak voltak, hogy meg lehetett volna enni ôket. Szerepelt a vendégek között egy tót legény és egy tót asszony, egy maharadzsa, egy magyar leány, egy japán lány, 2 indián és 2 Pierrot. Az én szobám egyik ajtaját kiakasztottuk, és a díványom könyvespolcain a falnál keresztbe fektettük. Azután mindenféle takarókkal és párnákkal kiraktuk, és ez volt a trónus. Volt gyönyörû díszbevonulás, trónbeszéd, ozsonna, tombola és egyéb mindenféle attrakció. A kis emberkék borzasztó jól mulattak. – Sajnos egy-két korcsolyázás után újra elôjött a köhögés. Most legutóbb is egy hétig feküdtek. Miki ma kelt fel. Ez a hét különben is olyan zaklatott volt, mert Gropius német építész volt itt Pesten (gyönyörû és szellemes feleségével), és egy igen érdekes elôadást tartott az Egyletben, különben pedig sokat voltunk velük, és mindenfele kalauzoltuk ôket. Csütörtökön utaztak haza. Elôzô nap Margit mamával egy kis baleset történt, aminek sajnos most mindinkább komolyabbak lesznek a következményei.

II. 12.
Csak ma tudom folytatni. Sajnos sok baj és izgalom közepette, alig jutok az íráshoz. Szóval Margit mama múlt héten szerdán a fürdôszobában rosszul lett, és nekiesett a kályhának. A fél oldalát súlyosan megégette. Még annyi ereje volt, hogy saját lábán visszavánszorgott az ágyába, és csak akkor szólt. Azonnal orvost hívtak, aki azt mondta, hogy 8 napon belül begyógyul. Azonban mint az égési sebeknél szokott lenni, csak késôbb kezdett igazán fájni, lázat is okozott, ami viszont az ô szívbajának és érelmeszesedésének ártott borzasztóan. Oly gyenge, mint egy légy, és nem tûr ápolónôt maga körül. Szanatóriumba szállításról hallani sem akar, és most már az a helyzet, hogy szegény papáért is komolyan aggódunk, aki teljes odaadással mindenütt helytáll, de 73 évvel ilyen súlyos beteget ápolni mégsem képes. A sok éjszakai felugrálástól ô is meghûlt, köhög és lázas, és lelkileg nagyon megtört szegény, Clarisse a szanatóriumot forszírozza – Virgil ellenzi, sejted, milyen nehéz az én szerepem. Én szívesen megtennék mindent, de azt is érzem, hogy az én személyem inkább feszélyezi ôt. Ilyen körülmények közt a betegséggel járó legprimitívebb dolgok óriási nehézségekké nônek – és egy beöntés nagyobb probléma, mint pl. a balkáni paktum. Pistikém, nem is hiszed, hogy vágyódom egy kis jókedvre. Múlt héten Lajtháék hívtak a Zenede báljára, és oly szívesen mentem volna. Laczi is feladta zord álláspontját, és már ô is táncol; és Inke is ment, és oly szívesen gardíroztam volna ôt, mert itt én is jól éreztem volna magamat, de sajnos ezt is le kellett mondanom. – Inke múlt szombaton a Supkáékhoz ment nagy maskaramurira. Rendbe hoztuk neki a pillangójelmezt – azazhogy a szárnyhoz varrtam neki egy új ruhát, és igazán nagyon jól sikerült. Ô is nagyon meg volt vele elégedve, és boldogan vonult el. Sajnos megint beszerzett egy náthát és köhögést, s ez, azt hiszem, némileg lerontotta a jó hangulatát. Lencz Magdi bajadérnak öltözött – Sári pedig görög leánynak. Inke legnagyobb megelégedéssel jelentette ki a tükör elôtt, hogy nem is hitte volna, hogy ilyen szép lesz az ô jelmeze – „mert igazán szebb, mint a Magdié”. Ennek nagyon örültem. Bármilyen komikusan és nôiesen is hangzott. Ti. úgy látom, Lenczéknél erôsen dominál ez a motívum, és jó az, ha Inkében az önbizalom végre odáig fejlôdött, hogy replikázni tud – ezekre az eléggé alantas asszonyi fondorlatokra. Tegnap nagyon fájlaltam, hogy nem lehettél itt nálunk. Iványi-Grünwaldék és Káldor Györgyék voltak itt délután. Mindkét férfiú nagyon tetszene Neked, úgyszintén Iványiné, aki a Fôvárosi Könyvtárban dolgozik, és rendkívül okos, szellemes és szép teremtés. – Pistikém, anyagi ügyeid rendezésével Anyu engem bízott meg – de nem írta meg, hogy az O. M. bank melyik fiókjában szoktátok elintézni. Énnekem úgy rémlett, hogy Vilmos császár utat mondottál egyszer – de ott hiába kerestem. Azután még az Andrássy út elején lévô fióküzletbe néztem be, és a fôüzletbe, de sehol sem tudtak róla. Így az 1-jei terminust már lekéstük, tehát ezúttal Meyer Feri révén fogjuk átutalni – Anyu megbízásából olyképpen, hogy febr. 20-ára megkapjad, amint azt egyébként is vártad. Tudván, hogy most bizonyára nagyon szûkösen állsz pénz dolgában, idemellékelek 10 p-t, remélem, megérkezik, és valahogy majdcsak be tudod váltani. Sajnos most én is nagyon csehül állok. Ernô körül megint és állandóan nagy bajok vannak – ott még 600 p-nk úszott, amirôl épp most tudtuk meg, hogy végleg elúszott. Általában lassabban megy minden – a Stadion körül egyelôre csak harcok vannak – mindinkább fokozódó mértékben. Ne haragudj, Pistikém, ez a levelem igazán nem olyan felüdítô, mint különben szokott lenni – de bizony nagyon nyomott hangulatban vagyunk.
Miki is buzgólkodik egy levélen, sôt ma ismét ágyban fekve boldogan folytatja. Írj mielôbb, szeretettel ölel
Adi nénéd

Laczi – minden bizonnyal Lajtha László (1892–1963), zeneszerzô és népzenekutató.

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

Bécs, 1934. febr. 25.
Kedves Adi néni!
Régóta készülök írni Adi néninek: azt hiszem, legutolsó levélváltásunk óta meglehetôsen sok izgalmon ment keresztül. Ami azt illeti, izgalmak itt is voltak, csak kevésbé személyes jellegûek. A belváros az egész idô alatt el volt zárva: mi csak az ágyúdörgést hallgathattuk. Most már teljes a rend és nyugalom: de a politikai helyzet semmivel sem szilárdabb: senki sem tudja, hogy ennek a bécsi „gyôzelem”-nek az eredményeit ez a kormány fogja-e élvezni, vagy jön nemsokára egy másik, s beleül a készbe. Nem szeretnék most Dollfuss helyén lenni: legfeljebb akkor választanám ezt az állapotot, ha közte és Wallisch Kálmán állapota között kellene választanom.
Nagyon köszönöm a pénzküldeményt: kb 50 gr. volt összes vagyonom, amikor megérkezett, és pont kitöltötte azt az ûrt, ami az 50 Sch. megérkezéséig súlyos zseblázat okozott volna. A M–Olasz Banknál különben a Károly körút 14. (Dohány utcával szemben) alatti fióknál kell befizetni a kollégiumi összegeket, ha legközelebb valami hasonló esedékes lesz. Különben a határidô nem 1-je, hanem 5–6-a.
Végtelenül sajnálom, hogy a gyerekzsúron nem lehettem ott, nem láthattam a kínai császárt és nejét, meg a díszbevonulást, s nem hallhattam a trónbeszédet. Kérem anya­csá­szárnôi Felségedet, felségeztessék adandó alkalommal Ô császári Felsége elôtt bécsi nagykövetének, Itt-Kinn-Teng-Leng kínai hercegnek rokoni hódolatát tolmácsolni.
Nem tudom, megírta-e Anyu, hogy miképp szerepeltem én itt, mint az új semmeringi játékbank szaktanácsadója, és ebben a minôségemben hogyan tettem egynapos kirándulást a Semmeringre. Egy magyar matematikatanár ugyanis könyvet akar megjelentetni a különbözô játszó- és nyerôszisztémákról, s ennek kéziratát elküldte a semmeringi játékkaszinóhoz. Mivel pedig a kaszinó fôvezetôje egy monte-carlói sült francia, meg kellett neki franciául magyarázni a magyar kéziratot. A kaszinó a bécsi képviselôjéhez fordult, az a magyar követséghez, a követség a kollégiumhoz, a kollégium pedig énhozzám. Így rándultam ki a Semmeringre, ott körülnéztem, két óráig olvastam a kéziratot, negyedóráig referáltam róla az igazgatóságnak, az pedig egy perc alatt elhatározta, hogy a kiváló munkát nem finanszírozza. Én pedig kaptam a teljes ellátáson felül 20 Sch-t, melybôl 10-et vallottam be Anyunak. Azonkívül megnéztem a játékkaszinót, de frissen szerzett schillingjeimet nem kockáztattam, mert megtanultam, hogy csakis megfelelô tôkével lehet kicsi, de biztos nyereségre számítani. Azonkívül kilátásba helyezték, hogy megbíznak a bank három nyelven megjelenô újságja magyar részének fordításával, ami szintén kb. havi 20 Sch-t ígér. Ezt természetesen szintén nem vallottam be Anyunak. Úgy látszik, a sors is összeesküdött az ellen, hogy én megtanuljak egy fix összegbôl ­kijönni.
Kedves Adi néni, nagyon szeretném, ha minél elôbb megint írna: nagyon kíváncsi vagyok, hogyan végzôdött az a Stadion-terepbejárás, amelyrôl mostanában olvastam az újságokban. A viszontlátásig sok szeretetteljes ölelést küld
Pisti

Ui. Inkétôl kaptam hosszú levelet: úgy látom, kissé fel van háborodva L-ék apró kis piszkosságai felett, de úgy látom, nem árt neki az ilyenfajta tapasztalatszerzés. Nagyon számít arra, hogy jövôre is megy valahová: szó volt Genfrôl, Bécsrôl. Én a bécsi kollégiumot elsôrendûnek tartanám Inke személyes fejlôdése szempontjából. Közben azonban Anyu nyomatékosan hangsúlyozza a pénzhiányt, úgyhogy jó lesz Inkét nem kecsegtetni hiú reményekkel. Az ô levelét is itt küldöm, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe!

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Tamásnak

[Valószínûleg Bécs] 1934. márc. 3.
Kedves Tomikám!
Remélem, nem csodálkozol, hogy a levelem egy- vagy kétnapi késéssel érkezik, mert ilyen dolog saját magammal is könnyen megesik, hát még a levelemmel! Azt hiszem, én elkésve születtem a világra, s azóta nem tudom ezt a késedelmet behozni.
Tomikám, Isten éltessen téged soká: kívánok neked még számtalan boldog születésnapot: érj meg sok jókedvet és boldogságot, és szerezz sok örömet Mamikádnak, Pa­pi­kád­nak és nekünk.
Bizony, alig tudom elhinni, hogy Te már a második évtizedet taposod. Mikor elôször láttalak, akkor körülbelül 4000-szer öregebb voltam nálad, most pedig éppen hogy 2-szer vagyok öregebb: nemsokára alig lesz különbség, és 80 év múlva pedig tökéletesen egykorúak leszünk, s akkor azt, akinek hosszabb lesz a szakálla, a másik bácsinak fogja szólítani.
Kedves Tomikám, zárom levelemet, nehogy az a szégyen megessék velem, hogy a következô születésnapodra érkezzen csak meg ez a levél!
A viszontlátásig sok szeretettel csókol
Pisti

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1934. máj. 6.
Édes Pistikém!
Elôször is tiszta szívbôl és elôre is gratulálok a gyûrûs avatáshoz, ami most már fait ac­comp­li, és én nagyon-nagyon büszke vagyok derék keresztfiamra és unokaöcsémre! Már régen akartam írni, de nálunk most a szokott hajszákon kívül is nagyon sok izgalom volt. Könnyebb lenne mindezt szóval elbeszélni, de nem tudom, lesz-e rá rövidesen alkalom. Az Elektromos Mûvek munkái lassan befejezôdnek, és semmi további kilátás nincs. A Stadion-ügy bedöglött – azazhogy a Hajógyári szigetet választották – ami azt jelenti, hogy nem épül, mert az összes megoldások között ez a legdrágább. Tehát egész komolyan fenyeget a jövô, és egyelôre még fogalmam sincs róla, hogy mi lesz. Az iroda most átköltözött a padlásszobába, s így az én szép vendégszobaterveimnek is vége. Sejtheted, mit jelentett 4 szobaberendezést azon a helyen elraktározni! De azért valahogy sikerült. Mindez még a kisebbik nehézség lenne. Mert hiszen itt is egészen jól megfér az iroda – és utóvégre Virgil agilis és fáradhatatlan – még adódhat valami. Ellenben Reichlné – akivel Virgil állandó elszámolásokban volt, szintén rájött arra, hogy ez a jó forrás rövidesen elapad, tehát pénzéhes vejétôl buzdítva megpróbált préselni és csavarni, amit csak lehet – s így többek között 8 évre visszamenôleg kérik az összes nyugtákat – amiket Virgil szörnyû könnyelmûséggel nem mind ôrizett meg. Pistikém, te tudod, mi ez, hisz a könyvtárban Te rendezted egyszer apu hasonlóan zavaros ügyeit. Sajnos azonban itt senki sem segíthet, mert 12.000 p. ára nyugta hiányzik, s ezt sehogy sem lehet pótolni. Ez a társaság pedig ezen felbuzdulva, megtámadja a szerzôdést, és ezen az alapon 36.000 p.-t követel – miután pedig Virgil természetesen erre nem hajlandó – beadtak egy bûnvádi feljelentést ellene, ahol már 60.000-re kerekítették ki „magánjogi követelésüket”, mondván, hogy amiatt kellett elkótyavetyélni a házukat és a bútoraikat. Szörnyû heteket éltünk át – mindennapra valami új izgalom várt ránk, és ehhez mérten nagyon-nagyon levert a hangulat. Egész boldogság, hogy a lengyelek mégis hírt adtak, és hívták Virgilt, aki jelenleg épp Varsóban üdül, és elôadásait tartja. Bécsbôl repülôvel ment; gondoltunk rá, hogy értesítünk, de csak nagyon kevés ideje volt az átszállás közben. – Most nagyon csöndes a ház. Bôven van idôm gondolkodni és tervezgetni, de sajnos nem sok ötletem van arra vonatkozólag, hogy mit tudnék én segíteni ebben a keserves dologban. Az egyetlen az, hogy Virgilben tartsam a lelket, akit az elsô hetekben szörnyen megviselt ez a sok hercehurca. Ez némileg sikerült is. Ô már sokkal nyugodtabb. Általában mindinkább nyilvánvaló, hogy egy egész alávaló zsarolás és rágalmazás, amit azok csinálnak, és közvetve mégis sikerül majd Virgilnek ártatlanságát bebizonyítani. Több mint valószínû, hogy egy közönséges polgári per lesz belôle, ami évekig elhúzódhat, és még ha a legjobb kimenetelt remélhetjük, még akkor is megkeseríti az életünket, ami a közeljövôben valószínûleg amúgy sem lesz nagyon rózsás.
Pistikém, úgy örülök, hogy a Te avatásod legalább egy kis örömszikra ebben a sok sivárságban. Anyu most itt volt egypár napra – ô is sokkal vidámabb volt a jó hír hatása alatt. Tomi büszke kis cserkész – ma egy hete tett ígéretet. Oly jól néz ki, hogy öröm rá­nézni. Miki annál soványabb, étvágytalan és nyûgös – ami mind összefügg. Ô nyáron majd a Sváb-hegyre fog menni egy sátorrendszerû gyerekszanatóriumba – amirôl azt reméljük, hogy nagyon jót fog tenni neki.
Pistikém, ez a levelem nem nagyon felemelô – de jelen zilált hangulatomban igazán nem futja más. Lehet, hogy majd minden rendbe jön, de egyelôre csak sötét gondok tornyosulnak felettünk.
Nemsokára látunk – ugye, Pistikém?
Sok szeretettel ölel
Adi nénéd

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

[Dátum nélkül, valószínûleg Szeged, 1934 nyarán]
Kedves Adi néni!
Hálásan köszönöm a segítséget és az értesítéseket. Itt küldöm az osztrák kedvezményigazolványt, ha egyáltalán igazolvány, mert tulajdonképpen csak az osztrák határon lesz azzá, ahol az összes Bahnhof-Stempeleket rárakják. Nem tudom, miért kell nekik a kedvezmény, s miért nem tudnak egy egyszerû féljegyet kiállítani! Feltétlenül úgy szeretném, hogy amit Adi néni megvesz, az az 50 P fedezetbôl kijöjjön. Ezek szerint a következô jegyeket kérem:
I. Ha az osztrák igazolványt szó nélkül elfogadják, akkor kérem

1. Magyar rész félgyors (11 P körül)

2. Osztrák rész, félgyors (35 Sch.)
II. Ha az osztrák igazolvánnyal baj van, vagy félreértettem, s az osztrák féljegy 71 Sch, akkor

1. Svájci rész gyors (26 Fr = kb. 43 P)

2. Magyar rész személy (kb. 7 P)
A hiányzó harmadikat én fogom mindenképpen megvenni. A II. esetben a magyar részen legyen a személy. Természetesen az I. eset az értelmes és célszerû, úgyhogy, ha lehet, ezt szeretném.
A viszontlátásig soxor csókolja Adi nénit
szeretettel és köszönettel
Pisti
Igazolványt úgy kérem vissza, hogy csütörtökre ideérjen!

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének
és Virgilnek

Genf, 1934. okt. 25.
Kedves Adri néném és Virgil bátyám!
Tulajdonképpen három hete nem adtam tisztességes életjelt magamról, melyért ezennel bocsánatot kérek. Most már mögöttem van egy hét bécsi pihenés, egy hét olaszországi bumlizás és egy hét genfi gyökéreresztés.
Bécsbôl okt. 13-án (de szombaton) indultam el Velencébe. Ez volt a leghosszabb vasúti út, reggel nyolctól este tízig tartott. Gyönyörû szép tiszta, hideg napos idôm volt: legszebb részek voltak a Semmering és a Nusmarkt utáni rész, mikor a vasút Stájerország­ból Karintiába megy át. Tarvistól kezdve meglehetôsen sötét volt már, úgyhogy nem tudom, hogy ott mit mulasztottam. Hogy Olaszországban vagyok, azt elôször onnan vettem észre, hogy a mozdonyok alsó része pirosra volt festve, és az emberek úgy beszélgettek, mintha veszekednének. Késô este értem Velencébe, és egy Hotel Universo nevezetû szállodában szálltam meg (a Terminus mellett, hideg-meleg folyó vízzel, 10 l.). Este 11-kor minden üzlet nyitva volt, és mindenki az utcán korzózott vagy borozott. Másnap végigvaporettóztam a Canal Grandén, amelyet a Lloyd útikönyv szerint „200 ódon márványpalota” szegélyez. Ezzel szemben egyáltalán nem olyanok, amilyent az ember az „ódon márványpalotá”-hoz asszociál, hanem 200 szép, festett olasz ház gyönyörû márványberakásokkal. A dogepalota nagyon tetszett, a Márkus-templom elsôre nem tett rám különös benyomást, azzal csak este barátkoztam meg, amikor egy jó ideig csak néztem, miközben a hátam mögött a Márkus téren valami postászenekar-féle Beethovent nyúzta. Vasárnap délelôtt néztem meg még a dogepalotát belülrôl: nagyon szépek a Tintorettók benne. Megnéztem a börtönöket és kínzókamrákat is, de különösebb hátborzongás nélkül jöttem ki, mert azt hittem, hogy különféle kínzóeszközök is borzasztják ott a jámbor halandót. Másnap, hétfôn délelôtt az Accademiát néztem meg, három óráig bolyongtam benne, pedig mennyiségileg a kisebb képtárakhoz tartozik, és én csináltam már másfél órás átfutást nagyobb képtárban is (pl. a bécsiben, mikor Lencz Sárival néztem meg). Legjobban egy Tizian-portré tetszett, de úgy látom, abból Ve­len­cé­ben kevesebb van, mint Bécsben. Vasárnap délután kint voltam Torcellóban: nagyon hálás vagyok Adi néninek ezért a tanácsért, mert a mozaikok megragadóan szépek, és az egész Torcello, helyesebben a két régi templom is. Hétfôn délután kint voltam a Lídón, és egyedül hallgattam tenger mormolását. Ugyanekkor akartam megnézni az Esposizione biennalét, s nagy mérgemre kiderült, hogy pont elôzô nap, október 14-én zárták be. Márciustól októberig volt nyitva, s én pont az utolsó napon érkeztem, amikor még láthattam volna, ha tudom.
Hétfôn délben kettôkor néztem meg a Scuola di san Roccót: a Tintorettók között gyö­nyörû szépek vannak, de a világítás nagyon siralmas volt így is. Mindkét délután hátralévô részét szabad bolyongásban töltöttem, nagyon sok templomot láttam, amelyek többé-kevésbé összefolynak a fejemben: legjobban tetszett az S. M. dei Miracoli és a Madonna d’Orto. Bolyongás közben buzgón térképeztem, és mindig máshová lukadtam ki, mint ahová akartam. Egészen véletlenül rátaláltam a Goldoni-szobros kis térre is. Viszont a Colleoni-szobrot alig sikerült megtalálnom: már vagy húsz perce olvastam a házfalakról, hogy a San Giovanni e Paolo parocchiájában járok, de a térkép által beígért nagy tér helyett jó ideig csak sikátorokat és kanálisokat találtam. A Colleoni-szobor impozánsan szép: nem tudom, miért, de a reprodukciók után méretben nagyobbnak és szabályos, reprezentatív „lovas szobor”-nak képzeltem, és egészen megfogott az a tökéletes condottieretartás és levegô, ami kiárad belôle. Kedden este hosszas alkudozások után végiggondoláztam a Canal Grandén, mert már untam, hogy mindig a va­po­ret­tóból kihajolva tekergessem a nyakamat. A gondolás buzgón mondogatta a palazzók neveit, de nagy tudós nem lehetett e téren: ha valamit kérdeztem, amit nem tudott, vagy a mellette levônek a nevét mondta, vagy azt, hogy Giustiniani-palota. Ezt abból gondolom, hogy a Canal Gr. különbözô helyein szerepeltek sorra a Giustiniani-paloták, viszont a Lloyd-Baedecker szerint kettô van, de egymás mellett. Így is meglehetôsen mindegy volt, hogy van-e nevük a palazzo-gyerekeknek, mert úgysem emlékszem másra, mint a Ca d’Oróra.
Eredeti tervem szerint kedden délben akartam elmenni Velencébôl, de kedden reggel olyan undok locspocsos esô volt, hogy jobbnak láttam elvonulni szárazabb vidékekre, annál is inkább, mert az Esposizione kiesése miatt a fô néznivalókat megnéztem. Végeredményben nagyon szívesen vissza fogok menni jobban megnézni Velencét: érdekesen szép város, ahol mindaz, amibôl késôbb és másutt giccs lett, egy rakáson található teljes pre-giccs-ita szépségében. Nagyon helyesen tette Heim Ernô, hogy Velencébe ment nászni: tisztára sznobság nem Velencébe menni. Persze, ha valakinek pénze van Ceylonra vagy Kaliforniába, az más.
Kedden reggel tehát elindultam Páduába, s számításom bevált, mert nedves Velencé­bôl száraz Páduába érkeztem; hogy közben Velence is megszáradt-e, nem tudom. Elôször is megnéztem a Giottókat, amiktôl egészen meg voltam illetôdve. A festmények frontján talán ezek tetszettek az egész úton legjobban. Azután megnéztem a Bót, végigböngésztem egypár címert, s utána elkezdtem bolyongani a városban, s helyenként a Lloyd-Baedecker után tájékozódtam. Sikeresen megtaláltam a Gattamelata-szobrot, ami szintén igen tetszett. A Gattamelata téren betévedtem a Scuola del Santóba, amelyik egy kedves kis ház az emeleten, kb. 20 Szent Antal-festménnyel, köztük három Tizian. Találtam ezenkívül három óriási templomot (De Santo, dóm és még egy), amelyek kívülrôl impozánsak, belülrôl üresek voltak. A Del Santo fele túl van díszítve, a másik fele üresen maradt. Még Páduában is volt idôm egy óráig bolyongani, azután 1/2 3-kor felültem a vonatra, és mentem tovább. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és kiszálltam Vicenzában, ahol híján lévén a többi helyeken élvezett bölcs instrukcióknak, ki voltam szolgáltatva a Lloyd-útikönyv kénye-kedvének. Abból elôször is megtudtam, hogy Vicenzában minden valamirevaló épületet – az ókeresztény mozaikok kivételével – Palladio épített. Megnéztem a fôteret, ami tényleg nagyon szép. Ezután végigmentem a fôutcán, ami szintén szép, egészen a Teatro Olimpicóig, amit szintén Palladio épített, és „beépített kulisszái megtévesztô perspektivikus illúziót keltenek”. Ettôl eltekintve a T. Olimpico bús és sivár épület, s 1 líráért megtekintett beépített kulisszái megtévesztôen csúnya impressziót keltenek. Innen elindultam a S. Felice-templomhoz, amelynek „mozaikpadozata a VIII. századból maradt fenn”. Közben láttam a S. Lorenzo-templomot, amelyik igen szép, s lábilag fáradtan, de lelkileg frissen baktattam a S. Felice felé, s Torcellóra gondolva igen szépet vártam a mozaikoktól. A templomban éktelen kopácsolás fogadott: kiderült, hogy különféle barokk beépítéseket bontanak le és restaurálják eredeti bazilikaformára. A templom közepén a kopácsolók zöme azzal foglalatoskodott, hogy deszkapadozatot ácsolt a mozaikok tetejére. Nagy nehezen bekukucskáltam a gerendák alá, és búsan konstatáltam, hogy a mozaikok halványak, hiányosak és tulajdonképpen sírfeliratok körülmintázásai. Egy buzgó fiatal pap német–francia–olasz keveréken elmagyarázta, hogy a mozaikokat azért kell bedeszkázni, hogy egy szintre emeljék ôket a többi kôpadlóval: hogy ehhez miért kell elôbb befedni ôket, azt a res­tau­­rálóbizottság kifürkészhetetlen bölcsessége tudná megmondani. Különben adott a pap egy prospektust a restaurálásról, s úgy látom, egészen szépen és értelmesen akarják csinálni.
El-kimenvén a templomból, a vicenzai külsô pályaudvarnál találtam magamat, s azon túl egy hegyecske volt, „melyen 700 m hosszú árkádfolyosó vezet a Madonna del Monte kolostorhoz”. A 700 méteres folyosó kevésbé csábított, de egyszerre ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy Vicenzát felülrôl is megnézzem. Elindultam tehát egyenesen az elôttem levô 20-30 üres, füves sínpárnak. Közben minden rozsdás sín elôtt jobbra-balra körülnéztem, eszembe vévén azt a régi legendát, mely szerint a gyorsvonat úgy üti el az embert, hogy mikor az egyik lábát ráteszi a sínre az ember, akkor még sehol sem látható a vonat, de mire a másodikat ráteszi, addigra már meg is halt az ember. Itt azonban nem találtam sem gyorsvonatot, sem egyéb élôlényt. Át is baktattam az összes síneket, és megálltam egy tehervagon mögött, hogy onnan gyönyörködjem a kilátásban, a zöld hegyben, a piros felhôkben és egyes vicenzai tornyokban. Persze ez még a hegy alatt volt. Éppen tettleg ki akartam fejezni tiszteletlenségemet a vagon iránt, amely mindezek között a szépségek között a Csúnyát képviselte, mikor megjelent a Csúnyának egy másik képviselôje is egy vasúti fascista képében, és hevesen érdeklôdni kezdett, hogy honnan jövök, és mit akarok. Elôadtam, hogy a síneken át jöttem, és a hegyre szándékozom felmenni, mire ô kijelentette, hogy az elkövetett súlyos kihágás (cont­ra­ver­sione!) csak úgy tehetô jóvá, ha ugyanott visszamegyek, ahol jöttem. Erre én elkezdtem neki magyarázni, hogy a törvény célja (il fine del legge) mégiscsak az, hogy az ­emberek ne járkáljanak a síneken, s ha már egyszer végigjárkáltam, ne menjek végig még egyszer. Ô erre egy notesszel kezdett ijesztgetni, és megnyugtatott, hogy köztem és a hegy között egy kis folyó van, tehát úgyis meg kell kerülnöm a pályaudvart. Erre búsan követtem az elôírásokat, megtaláltam a hidat, megkerültem a megkerülendôket, s elindultam felfelé. Közben kezdett szürkülni. Vesztemre beletévedtem a nevezetes árkádfolyosóba, amely úgy van megépítve, hogy ne lehessen tôle a városra látni, hanem csak az országútra, azonkívül az az érzése benne az embernek, hogy sohasem lesz vége. Mire kiértem belôle a hegy tetejére, szépen besötétedett, s az utcai lámpák fényhatása Vi­cen­zá­ban is csak olyan, mint Miskolcon.
Fenn a kolostorban egy Veronese-festmény lett volna található, de az egész útra elvül tûztem ki, hogy túl lezárt helyekre nem török be, mert az pénzt, idôt, kényelmetlenséget és esetleg csalódást szokott jelenteni. Közben késô lett, és én jó fáradtan lebaktattam, és vonatra ültem. 1/2 9 tájt értem Veronába, s megint egy pályaudvari hotelben szálltam meg. Szerdán délelôtt néztem meg Veronát. Láttam az arénát, a Scaligerek sírjait, amik nagyon tetszettek (itt Genfben van egy Scaliger-sírutánzat, a Brunszvik-síremlék). Láttam a dómot és a S. Zenjo-templomot: mindkettônek a kapuja szép. Felmásztam az Adige másik partján a hegyre, és onnan néztem meg a várost és körül a bástyafalakat. Végül láttam a Castellót. Délután mentem tovább Milano felé, ahová este 7 körül értem. Begyalogoltam a dómtérre, mindjárt megnéztem a dómot körül és kívülrôl. Másnap reggel elôbb a dómot néztem meg belül és felül. Nekem nagyon tetszett belül is, az összhatás is. Aránylag legkevésbé tetszett a teteje közelrôl: a rengeteg mennyiségû torony mellett valahogy még sincs benne igazi változatosság. A kilátás igen szép volt: tiszta napos idô volt. Onnan mentem a Brerába, de azt meglehetôsen fáradtan néztem végig: Luinikra, Lottokra, Tizianra és egy Rafaelre emlékszem. Délre egészen le voltam sántulva, mert elôzô nap Veronában leugrottam egy villamosról, és kibicsaklott a sarkam. Az olasz kalauzoknak megvan az a jó szokásuk, hogy feltételes állomásnál nem állnak meg, csak lassítanak, s az ember ugrálhat le, ahogy tud. Ebéd után összeakadtam egy brazíliai magyarral, s azzal boroztam egy kicsit. Nagyon érdekeseket mesélt Brazíliáról. Délután kimentem a légügyi kiállításra, s attól egészen felvillanyozódtam, pedig eléggé sánta voltam. Az egésznek a színei, a világítása, az építése olyan volt, hogy egészen jólesett benne a szemét nyitva tartania az embernek, függetlenül attól, hogy appercipiál-e vagy nem. Maga a kiállítás eléggé ügyesen volt rendezve, de erôsen dominált benne a katonai jelleg, rengeteg háborús felvétel, fénykép, újságcikkek, névsorok. Hiányzott a technikai fejlôdés áttekinthetô kiállítása: a kiállított modellek mind valamilyen hadi bravúrnak vagy rekordnak voltak roncsolt emlékei. Ügyes összeállítás volt a repülés kezdeteinek Leonardo da Vincitôl máig való végigvezetése, kiegészítve múlt századbeli karikatúrákkal. Estére a sarkam igen fájni kezdett, s kitört az összfáradtság. Pénteken reggel azután búcsút mondtam Milanónak, s elindultam Genf felé. Stresában kiszálltam egy órára, lementem a Lago Maggiore partjára (szemben az Isola Bellával), s hápogtam a gyönyörûségtôl. A locarnói hajóútról le kellett mondanom, mert idejében akartam Genfben lenni, de elhatároztam, hogy a tavakon keresztül fogok visszautazni. Stresától Genfig is nagyon szép volt az út: sajnos, a genfi tónál sikeresen elaludtam, s Lausanne után ébredtem fel. Genfben még egy óráig kóvályogtam, amíg megtaláltam Baranyaiék lakását. Azóta lakást kerestem és találtam, professzoroknál jelentkeztem, magyaroknál viziteltem stb.
Mindent összevéve az olasz út számomra nagyon jól sikerült, s nagyon boldog vagyok, hogy legalább ennyi ízelítôt kaptam Olaszországból. Adi néni utasításainak a megnéznivalók terén rengeteg hasznát vettem, melyért ezúttal is újból hálás köszönetet mondok. A német–olasz szótárt gyakran használtam, de a legnehezebb tárgyalásnál mégsem volt nálam. Ti. az étkezést úgy oldottam meg, hogy legtöbbször egy kis trat­to­riában ettem rántottát. A rántotta megcsinálását jelbeszéddel írtam le, jó, hogy az „uovo”-t tudtam, így annak a létrejöttét nem kellett pantomimszerûen elôadni. Egyszer azután, talán Veronában vagy Vicenzában elhatároztam, hogy mégsem fogom végigrántottázni Olaszországot anélkül, hogy valami olasz eledelt ne ennék, és elkezdtem tárgyalni egy gömbölyû kocsmárosnéval. Beszéltünk olaszul, egy kicsit franciául, a vége csak az volt, hogy megrendeltem valamit, amirôl azt sem tudtam, hogy leves-e, hús-e, sajt-e vagy tészta. Kaptam végül is kisütött húst sajtos és paradicsomos nudlitésztával (pasta scutta), és egészen meg voltam elégedve, bár azt hiszem, nem ettem ezzel valami egészen speciálisan olaszt. A hotelekben 10-15 líráért jöttem ki, végeredményben napi 40-egynehány lírából jöttem ki, de a levont tanulságok levonásaival átlag 30-35 lírából is kijöhettem volna, illetve ki fogok majd jönni máskor. Persze ez a 35 líra már folyóvizetlen hotelt és állandó tojásevést jelent, de azért jelenti a fônevezetességek megtekintését is. Jelenleg tehát bárkit el tudok látni bölcs tanácsokkal egy hasonló zsebû és igényû olasz útra.
Kedves Adi néni, ez a beszámoló ahhoz képest, hogy végeredményben valami különös beszámolnivaló nincsen, abnormisan hosszúra nyúlott. Remélem, hogy megfelelô békés idôben tudja elolvasni. Már 27-én, szombaton megírtam Anyunak, hogy ezt a több mérföldesnek induló beszámolót elküldetem nekik is. Kérem tehát Adi nénit, hogy jelen levelemet használat után legyen olyan szíves Szegedre elküldeni, illetve ha Anyuék feljönnek Pestre, nekik megmutatni. Nekik Olaszországból írtam két levelet is, amelyek inkább adódtak közvetlen benyomásból, de jóval rövidebbek voltak.
Ezzel a levéllel egy idôben feladom Armande-ék címére az ô könyvét, meg a német–olasz szótárt. Félek, hogy ha külön adom fel, olyan kicsi csomag lesz, hogy útközben a vonaton valami hasadékon kiesik.
Kedves Adi néni, nagyon szeretnék híreket hallani a családról, gyerekekrôl, Nagy­ma­máról, Veráékról, akiket mind sokszor csókoltatok. Nagymamának a jövô héten fo­gok írni: ha érdekli, kérem neki is megmutatni ezt a levélmonstrumot.
A viszontlátásig sok szeretettel ölel és csókol mindenkit
Pisti
Genf, 1934. okt. 28.

Cím: E. Bibo, Genève 37 av. Champel

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

[A borítékon: A. Bierbauer, Budapest, II. Zárda u. 57.
M. Dr. Etienne BIBO, Genève 37 Av. Champel Suisse]

934. nov. 2.
Édes Pistikém,
Úgy megörültem levelednek, hogy rögtön akartam írni, de hát Te már tudod, hogy van az. Különben is éppen egy sereg külföldi levél torlódott össze, amiket elôbb akartam elintézni, hogy Neked nyugodtan maradjon idôm. S csak most veszem észre, hogy milyen rengeteget írtam addig, amíg most nyugodtan leülhetek a Te leveledhez. Elôször is külön elismerés a tekintélyes hosszúságú beszámolódért – bevallom, hogy ilyen hosszú levelet még nem is kaptam életemben. De azt is bevallom, hogy hosszú hallgatásod alatt már-már azzal gyanúsítottalak, hogy el sem utaztál Olaszországba, hanem Bécsben üdülsz, és csak a legrövidebb úton rohansz Genfbe. Ezt a gyanúmat nem árultam el senkinek, és nagyon megörültem, mikor hosszú leveled meggyôzô hatása alatt saját magamban is lerombolhattam. Szóval szép volt Olaszországban, Pistikém. Nem is hiszed, egy ilyen útból milyen soká éldegél az ember, már úgy értem, az emlékeken rágód­va. Én jelenleg csak azt csinálom, és mondhatom, annyi erôt ad, hogy a sok momentán nehézséget elviseljem. Általában nem sok javult helyzetünkön, de mi magunk hoz­zá­ed­zôdtünk az új helyzethöz, és ez is valami. Az ember belülrôl talpra áll, és akkor már minden könnyebben megy. Én most már újra tudok jókedvûen dolgozni, kis apróságoknak örülni, amit sokáig nem tudtam.
A gyerekekkel sokat foglalkozom. Most elôször is rendszeresen sétálunk, minden délután, és azalatt németül beszélünk, ha Tomival kettesben vagyunk, akkor franciául. Általában mindkettôvel külön is németezek és franciázok, mert rém gyorsan felejtenek. Miki közben annyira kedvet kapott a zongorázáshoz, és annyira könyörgött, hogy tanítsam, hogy még ennek is nekifogtunk. Kíváncsian várom, hogy meddig tart a nagy buzgalom. Közben én magam is gyakorolom a gépírást, ami igen lassan megy, mert so­­hasem visz rá a lélek, hogy igazán vakon írjak. De azért jó Kozma Bernátunk me­tó­du­sa hagy némi üdvösebb nyomokat rajtam. És remélem, végül ragad majd rám annyi, amennyivel már különösebb dadogások nélkül írni lehet. A gyorsírásnak egész komolyan nekiláttam. Azt nem lehet csak félig megtanulni, mert akkor nem tudja az ember elolvasni, amit írt.
Pistikém, most látom csak, hogy én igazán nem tudok semmi érdekeset írni Neked. Inkább én szeretnék hallani Rólad, most már a genfi élményeidrôl, de persze nem akarok szerénytelen lenni, és szépen kivárom, amíg megint hozzájutsz egy hosszú beszámolóhoz. Képzelem, az elsô napok mennyi sok új impressiót jelentettek. Milyenek a tanárok? Egyáltalában milyen az az egyetem, ahová beiratkoztál? Kinövöd-e ôket egy év alatt, úgy, mint a szegedieket? És a franciával hogy boldogulsz? Azt hiszem, ha mindig csak azt hallod, hamar belejössz. Armande-nál mi bôszen nyaggatjuk, de mostanában az is untat egy kicsit. Általában, ha az embernek ilyen nyomasztó gondjai vannak, egyszerre más mértéket kapnak a dolgok. És csak attól félek, hogy az ember maga is – vagyis attól félek, hogy borzasztó unalmassá válok. Mert velünk itt igazán nem történik semmi, és a kis apró házi ügyek, amiket még Anyunak tréfásan meg-megírok, az már ilyen távolságban bizonyára nem érdekel Téged. Volt egy izgalmas inquizíciós jelenet avval kapcsolatosan, hogy a konyhában az asztalon kint fekve találtam egy furcsa kis papírdarabot, amit mikor gyanútlanul elolvastam, majd kiejtettem a kezembôl megdöbbenésemben. Ilyen kis területen a disznóságoknak ilyen halmazát el sem tudtam volna képzelni – és bár néprajzi múltam elég sok mindenre megtanított, mondhatom, idevágó szókincsem még mindig nem volt elég, hogy mindazt követni tudjam, amit itt olvashattam. A nagy jelenetnek a következménye, hogy egyik sem vállalta, hanem kisütötték, hogy egy barátnôjük volt ott elôzô délután, és bizonyosan az írta. Úgy éreztem, hogy a legegyszerûbb, ha ezt elfogadom, de befele nagyon bántott a dolog. Képzeld el, hogy nem én találom meg, hanem pl. a Tomi, és gyanútlanul elviszi az iskolába – hát holtbiztos, hogy Budapest összes középiskoláiból kitiltják. Az Ilusra nem gyanakodtam, az ô felháborodása oly ôszinte volt, és különben is róla nem is tudnék ilyent elképzelni. De a másiknak mégis minden nagyrabecsülésem mellett megmondtam, hogy távozni fog – és ez a tegnapi napon meg is történt. Most újra visszakerült hozzánk a Rózsi, az a kerek arcú jóravaló lány – ha még emlékszel rá –, és most remélem, hogy végleg béke száll a házra. A legkedvesebb, hogy Anyu, akinek ezt ugyanígy tréfásan megírtam, hosszú elmélkedésekkel és tanácsokkal lát el, és óva int, hogy a másikban se bízzak, mert az Annus ezt mondta, és azt mondta. Most kénytelen vagyok én megnyugtatni Anyut, hogy én egész világosan látom a dolgot, és kénytelen vagyok Annus jóindulatú, de kissé vénlányos véleményébôl 50%-ot levonni. Hát szóval ilyen port vert fel egy gyanútlanul elhagyott cédula, amivel pedig egy freudista hívônek egész különleges örömöket szerezhettem volna.
A Károlyi-palota-pályázat még nem dôlt el. Úgy hallatszik, hogy nem is lesz belôle semmi, mert ennyi pénz nincs rá. Közben Virgil Sopronban tartott egy elôadást nagy sikerrel, és nem lehetetlen, hogy talán ott bevonják ôt városrendezési kérdésekbe, de hát ez még a jövô zenéje, és ki tudja, addig még hányan fognak belemuzsikálni.
Mit csinál a francia barátod, írtál-e már neki? Inkétôl kaptam mostanában egy hosszabb levelet, eléggé rossz, ideges, kapkodós írással írva, és bár azt állítja, hogy az egyetem egész érdekes, és szívesen jár, nekem mégis gyanús a dolog, és nem tetszik. Fôleg az írása annyira ijesztô. Ugyanakkor írt Virgilnek egy ismerôse, aki súlyos idegsokkon ment keresztül, évekig nem tudott beszélni, és úgyszólván újra kellett megtanulnia írni-olvasni és a legelemibb dolgokat. Most már annyira van, hogy dadogva bár, de beszél, és némi segítséggel és elnézéssel a munkáját is folytathatja. Szörnyülködve állapítottam meg, hogy mennyire hasonlított az írása Inkéére. Reméljük, hogy csak kép­ze­lôdöm.
Édes Pistikém, úgy is, mint a család támasza és büszkesége, úgy is, mint legkedvesebb unokaöcsém, úgy is, mint keresztcsemetém, sok-sok szeretettel ölellek, csókollak, kívánom, hogy Genfben nagyon szép és tanulságos hónapokat élj meg, és hogy a sok komoly munka közben vidámabb és derûsebb élményekben is legyen részed. Leveledet eljuttattam Veráékhoz, Nagymamához és végül Anyuékhoz. Ôk készültek mostanában Pestre, de Apu szemgyulladása miatt egyelôre még nem jönnek.
Isten Veled, Pistikém.
Szívbôl ölel szeretô
Adri nénéd,

Virgil és a gyerekek is sokszor csókolnak, ugyanúgy Verácskáék is.

Károlyi-palota – B. V., aki a magyarországi klasszicista építészetrôl levéltári kutatásokon is alapuló tanulmányokat írt, és ebben úttörônek számított, szerette volna elnyerni a Fôváros tulajdonába került Egyetem utcai Károlyi-palota felújításának és átalakításának tervezését, amelyet végül Wälder Gyula kapott meg.

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

Genf, 1934. nov. 17.
Kedves Adi néni!
A fenti dátumot nem túl hatásos mentségként hagyom rajta ezen a levélen, amin a szöveg körülbelül egy hónappal idôsebb, helyesebben fiatalabb, mint a megszólítás és a papiros. Ha jól emlékszem, eddigi levelezésünk folyamán már elôfordult részemrôl egy ilyen dátumtolódás, s remélem, Adi néni sem gyanúsít meg azzal, hogy egyszerûen sötétebb tintával odaírok egy archaikus dátumot, s ezzel a „trükkel” akarom kiengesztelni szigorú „nagynénémet”.
Kedves Adi néni, nagyon köszönöm kedves karácsonyi levelét s a gyönyörû könyvet. Távol legyen tôlem minden olyan szigorú rendszeresség, ami tiltakozik az ellen, hogy Genfben franciatanulás helyett néha magyar könyvet olvassak. Ennek a könyvnek külön örülök, mert sokat hallottam róla, de nem jutottam hozzá, mint sok máshoz sem.
Nagyon boldog karácsonyestét kívánok, Virgil bátyámat és a gyerekeket sok szeretettel ölelem és csókolom. Remélem, hogy gondolni fognak „kivándorolt” unokaöccsükre. Szeretném, ha Tomi örülne a bélyegeknek, amiket küldök, és Miki a képeskönyvnek. Ha ellenben ô nem tartja már korához méltónak, akkor Adi néninek küldöm. Kívánok egyúttal boldog új évet is, és remélem, hogy az új esztendô meg fogja hozni a bajok és gondok elmúlását. Anyu már írta, hogy a Wälder elhalászta a Károlyi-palotát: gondolom, nyomorára való tekintettel adták neki.
Genfben meglehetôsen közelrôl éltem végig a nagy izgalmakat, s az utolsó elôtti napokban csakugyan nem kis dolgokról volt szó, s a háború vagy megszállás gyakran szereplô dolgok voltak a kulisszák mögötti tárgyalásokban. Mindezek után határozottan el lehet mondani, hogy az egész ügybôl jól jöttünk ki. Persze fényes elégtételtôl elég távol esett az, amit kaptunk. Hallom, hogy odahaza bizonyos ijedelem volt, s az eredmény nagyon megnövelte a Népszövetség presztízsét. Bevallom, hogy ezt az érzelmet nem nagyon tudom osztani, mert ezt az ügyet nem a Népszövetség mint intézmény hozta tetô alá, hanem a nagyhatalmak egyezkedése, akik most nem akarnak háborút. A Népszövetségbôl még sok minden lehet, de ma még nem más, mint a régi, háború elôtti diplomáciai alkudozások központosított színhelye, és éppúgy nem az „emberiség érdekében” dolgozik, mint ahogy a tôzsdén nem az ország „érdekében” dolgoznak a tôzsdebizományosok. Eckhardt jó impressziót keltett, és ügyesen szerepelt, de a magyar védekezés nem volt mindig a legszerencsésebb; túl sok általános cáfolat [a cáfolat szó kihúzva] tiltakozás, kevés konkrét cáfolás. A mi számunkra az egész ügy alapjában annak az egész illúziókomplexumnak a csôdjét jelenti, amit nálunk odahaza a revízió csodájával összekapcsoltak.
Genf elég kellemes, nem túl élénk város; fôleg nincs semmi fiatalos jellege. Sok kedves embert ismerek már; elég nagy társas élet folyik itt, de az egész fölött valami hangulattalanság lebeg. Az Institut igen jó professzorilag, de nem különös hallgatóságilag, s alapjában sajnálom, hogy nem forszíroztam inkább Párist. Persze, ott a személyes összeköttetések terén álltam volna sokkal rosszabbul.
Nagy esemény, hogy holnap (dec. 22.) indulok fel egy kis hegyi nyaralásra, s esetleg egy ötnapos síkurzuson is részt veszek, ami még akkor is egy jól jövô testi erôfeszítés lesz számomra, ha teljes sípotenciámat fogja bebizonyítani, s a túrából tortúra és karikatúra is lesz.
Nagy érdeklôdéssel olvastam az „inquizíciós jelenet” leírását. Az egészben csupán Adi néni teljes pszichoanalitikus felelôtlensége a felháborító, mert ilyen esetben a szexuális komplexeit grafológiailag szublimáló egyedet egyáltalán nem szabad kidobni, ezzel ti. csak kollektivizáljuk individuális komplexeit, hanem hozzá kell segítenünk ahhoz, hogy gátlásait egy szakértô pszichoanalitikus segítségével tudatosítsa, lereagálja és paralizálja. Potom 300-400 pengôért számos önzetlen analitikus hajlandó vállalkozni erre a munkára.
A francia megy-mendegél: a Bibó-language-t most már folyékonyan beszélem.
Ezzel zárom is hosszúra nyúlt levelemet: a hegyi nyaralás befejezése után (jan. 5.) be fogok számolni tapasztalataimról, feltéve, ha egyáltalán fel tudom venni majd az ülô helyzetet, ami a rendes levélírásnak mégiscsak feltétele.
Tomi és Miki leveleit nagyon köszönöm: a Rangoo nevû farkaskölyöknek cserkészsegédtiszti üdvözleteimet küldöm.
Sok-sok jókívánsággal és szeretettel csókol mindenkit
Pisti
Ui. A bélyegeket nem tudtam megkapni: utólag küldöm ôket.
1934. október 9-én Marseille-ben egy macedón és horvát terroristákból álló csoport meggyilkolta I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A gyilkosság egyes szálai Magyarországra vezettek, mivel a merényletben részt vevõ usztasák egy különítménye a Somogy megyei Jankapusztán kapott kiképzést. A merénylet nyomán Jugoszlávia beadványt intézett a Népszövetséghez, amely a magyar kormány felelôsségét hangoztatta. A Népszövetség Tanácsának 1934. december 10-i rendkívüli ülése foglalkozott ezzel. A grémium fõleg angol és olasz nyomásra olyan határozatot hozott, amely a magyar államra bízta annak megállapítását, hogy alsóbb szerveit milyen felelõsség terheli.

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

Budapest, 1934. dec. 19.
Édes Pistikém!
Oly rég nem írtál, igaz, hogy mi sem, pedig rengeteget gondoltunk Rád ezekben az izgalmas napokban – amikor Genf állott az érdeklôdés középpontjában. Vajon mit tapasztaltál Te ott a közvetlen közelben? Bejutottál-e valamelyik ülésre? Milyen jó volna egy kicsit elbeszélgetni, Pistikém, még egy ruhámat is szívesen elégetném, ha csak ez volna az ára. – Mi csak továbbra is nagyon csöndben éldegélünk. A máskor oly mozgalmas karácsony most pláne nagyon csöndes lesz. Ehhez mérten konyult kedélyekkel nézünk elébe. De azért a gyerekek bizonyosan a redukált meglepetéseknek is nagyon fognak örülni, s így levertségemnek igazán nem is az az oka, hogy kevesebbet lehet ajándékozni. Sokkal elszomorítóbb, ha a jövô évre gondolok. A Károlyi-palota elúszott, a folyamatban lévô dolgok februárra befejezôdnek – s azután itt állunk egy nagy kérdôjel elôtt. – Hát valahogy majdcsak lesz! –
Édes Pistikém, ne is haragudj, ha ritkán írok, de olyan fáradt és ideges vagyok, hogy ezt nem is szívesen mutogatom, viszont a sötét gondolatoktól szabadulni se tudok! Nem is beszélve arról, hogy ténylegesen oly sok a dolgom, hogy 5 percnél tovább nem tudok nyugodtan valami mellett maradni. – Ma Anyuék érkeztek Pestre – most megyek be hozzájuk. Apu gyengélkedése miatt ilyen sokáig húzódott a feljövetelük. De úgy örülök, hogy mégis sikerült!
Drága Pistikém, az egész család nevében nagyon sok szép és cuppanós puszit küldök Neked az ünnepekre – és ezt a kis szerény ajándékot! Nem tudom, örülsz-e most egy magyar könyvnek – de gondolom, már olyan jól belejöttél a franciába, hogy Móricz tôsgyökeres magyarsága sem árthat tökéletes kiejtésednek.
Sok szeretettel ölel, és nagyon hiányol
szeretô
Adi nénéd

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

27. Dec. 1934
Édes Pistikém!
Elôször is szívbôl köszönjük az aranyos könyvet – aminek egy komája már itt van nálunk, és amelyek most így ketten a kimondott kedvencek közé tartoznak. Tomi ezekbôl tanul franciául, és Miki állandóan könyörögve kér, hogy olvassak neki belôle. Szóval, Drágám, óriási örömöt okoztál, és még egyszer nagyon köszönjük.
Levelednek is nagyon örültem. Úgy látom, hogy jól vagy nagyjában, és jó hasznát veszed a genfi egy évnek. Hogy unalmas? Ezt mindenki mondja, aki csak a svájciakat ismeri. Itt látni csak, hogy mi magyarok milyen nagyigényûek vagyunk – talán joggal, mert ötletesség, vidámság és szellemesség szempontjából rögtön a franciák után jövünk – és az összes többi nációkat unalmasaknak találjuk. A genfi izgalmas eseményeket mi magunk éppen úgy ítéltük meg, mint Te. Nem túlságosan optimisztikusan – de momentán ennél többet nem várhattunk. Most mindenfelôl békeszózatok hangzanak – va­jon mi lesz belôle, mire formát ölt? A mai lapokban a csehek is és a jugoszlávok is pengetik. Már bizony nagyon ránk férne – akkor talán lélegzethez is jutnánk egy kicsit. Így bizony semmi kilátás, és csakis a „valahogy majd lesz” alapon lehet vigasztalódni.
A karácsony kedvesen és csöndesen telt el. Pista papa nem akarta szomorúságával a mi örömünket elrontani, és elutazott Ausztriába. A gyerekek – hála a sok kedves nagynéninek – sok mindent kaptak, és igazán nagyon boldogok voltak. A fa ezúttal kicsi, de nagyon kedves. Én Virgilnek lefordítottam két Lawrence-novellát, legépeltem és házilag szépen bekötöttem – és igen nagy örömet szereztem vele. Én magam is egy csomó kedves apróságot kaptam, amiknek ôszintén örültem. Szóval a karácsony boldog kizökkenés volt a nyomasztó gondok alól – amik sajnos nem hajlandók hosszabb idôre távozni tôlünk. Pistikém, ismered Ortegának a könyvét, „Die Aufgaben unserer Zeit”? Ezt is karácsonyra kaptam, s azt hiszem, Téged nagyon érdekelne. – Anyuék itt fent voltak két napig, úgy örültem, hogy láttam ôket! Inke januárban készül. Édes Pistikém, nagyon boldog új évet kívánunk Neked mindannyian, sok örömet és sikert a munkádban, és boldog visszatérést.
Sok szeretettel ölel
Adi nénéd Virgilio

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1935. jan. 8.
Édes Pistikém!
Nagy örömmel vettem síbeszámolódat, és végtelenül örülök, hogy örömödet leled a téli örömökben. Olyan csudaszép helyen azt hiszem elképzelhetetlen is volna másképp. Én tavaly elkezdtem, de a pesti viszonyok inkább egy bizonyos hôsiességet kívánnak, és csak az tudja örömét lelni az efféle dolgokban, aki hajlandó harcolni is érte. Idén különben is rém kevés a hó – s így én még ki sem merészkedtem. Ellenben Tomi volt a cserkészekkel egy négynapos sítúrán, Eger mellett, Tárkány és Alsónémeti vidékén, ahol Ti egyszer nyaraltatok, és dacára, hogy ott sem volt túl sok hó – nagyon boldogan jött haza, és Virgil szerint rengeteget haladt. – Drágám, mindig elfelejtettem megírni, hogy az Erdélyi Szépmûvesék kilószámra küldték ide nyomtatványaikat és cheqfüzeteiket – míg végre múltkori kártyádra az itt mellékelt választ küldték – amit megnyugtatásodra azonnal továbbítok. – Itt nálunk semmi újság. Csöndesen éldegélünk, és várunk. (Csak még éppen nem tudom, mire?) – Verácskáék sokat emlegetnek – és mindig nagy szeretettel. Szegény Vera rengeteget dolgozik, és azt hiszem, már ô maga is megérett arra, hogy fájóan érezze az elpocsékolt erôknek nyomasztó súlyát. De hát minden aktivitása mellett is ô mégiscsak orosz, és úgy látszik, képes feláldozni magát még akkor is, ha már maga sem hisz az áldozat értékében. Mert ô igazán különbre volna érdemes, mint hogy 3 ilyen nívótlan emberben, mint Pali és szülei, tengesse a lelket. Nem is hiszem, hogy ez sokáig mehessen így. S attól félek, minél erôsebb a lefojtás – annál nagyobb reakcióval következik majd be a kirobbanás. Bárcsak már ott tartana! – Én most egy borzasztó lusta periódusomban vagyok. Nem csinálok semmit, csak amit muszáj. De már gyûjtöm erôimet újabb startra. Szombaton Lajtháék jönnek fel Róth Feriékkel, akik modern lemezeket fognak nálunk gramofonba játszani. Múlt szombaton Veráéknál volt nagy estély, és nagyon jól sikerült. (Reggel 5-kor jöttünk haza, és Thaly Vera és Cimbi még 6-ig voltak itt nálunk.) Kár, hogy nem vagy itt! Legalábbis mi sajnáljuk. Szervusz, öreg Pistikém.
Sok szeretettel csókol Adi nénéd.

Hogy állnak szívügyeid? Ugye ellenállasz a svájci nôk agresszív támadásainak?
Tominak idén jobban megy a tanulás – ellenben Miki 4-est kapott hittanból. Horribile dictu!

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

Genf, 1935. febr. 11.
Kedves Adi néni!
Izgalmas periódus fejezôdött be most a számomra, illetve a genfi magyar kolónia számára: 2-án zajlott le az itteni Hungária magyar diákegyesület bálja, melyet „a megjelent diplomáciai elôkelôségek, a bájos hölgykoszorú s némely temperamentumosabb magyarok által hajnalban ropott csárdás a szezon egyik legjobban sikerült báljává avattak”. Mindezt rendezte 9, azaz kilenc itteni magyar diák, közöttük olyanok, kik a bálrendezés kéjeit eddig nem ismerték, s ekkor sem keresték, de tisztességbôl és szolidaritásból éjjelizve gépelték a meghívókat, üzletrôl üzletre járván és helyenként kidobatván, ragasztották a plakátokat, csábították a notabilitásokat, árulták a jegyeket, s járták a táncot este 11-tôl reggel 5-ig, miután elôzôleg 2–5-ig tologatták az asztalokat, és a foglalt helyek elosztásán törték ösztöndíjazott agyvelejüket.
A Hungária magyar diákegyesület különben is emlékezetes marad számomra, mert alkalmat nyújtott nekem végleges kiöregedésem elôtt a 12-ik órában, hogy belekóstolhassak a közép-európai diákélet szépségeibe. Genf ugyanis az utolsó hely nyugat felé, ahol a német Burschenschafterei teljes virágzásban van, s ebbôl a virágzásból a Hungária is kiveszi a részét. Kétszer volt szerencsém egy „thün” nevû intézményben részt venni, mely szabályozott és fegyelmezett, sör melletti mulatást jelent. Az asztalfôn ül egy elnök, aki állandóan azt ordítja, hogy „Silentium”, a többiek viszont mást ordítanak. Mindenkit másképp hívnak, mint ahogy hívják, s különbözô titokzatos jelszavak röpködnek a levegôben, melyekre annak, akihez intézve vannak, vagy sört kell innia addig, amíg parancsolják, vagy valami kiválóan szellemes viccet kell elôadnia, vagy sarokba állnia. Idônként izgalmas sörpárbajok folynak, melyeknek végén a felek kötelesek a kriglit a fejükre borítani annak bizonyítékául, hogy kiitták. Mindent összevéve: ki-ki ordít, hogy ne unatkozzék, röhög, hogy jókedve legyen, és iszik, hogy hangulatba jöjjön, azaz megfordítja az okok és okozatok természetes rendjét. Ez azonban csak a lélek világában lehetséges: a szegény test megfordíthatatlan szükségszerûséggel produkálja azokat az okozatokat, amelyeket a természettudomány igen régóta ismeretes szabályai szerint az abnormis mennyiségû sör vált ki az anyagcsere szerveiben, nemkülönben az agy­mûködésben és a közérzet befolyásolásában. A sörrészegség ugyanis híjával van mindannak, amit mámornak lehet nevezni: az embernek fáj a feje, a hasa és az önnön butasága. De hát mit meg nem tesz az ember a nemzeti szolidaritás ápolására.
Síbajnoki pályám egyelôre megakadt: január eleje óta nem voltam síelni részben itteni dolgaim, részben bálelôkészületek, részben nátha és hasonlók miatt. Ezenfelül október óta valóságos kibicsaklásszéria üldöz: a veronai villamosleugrástól két hónapig húztam a jobb lábam, amit Baranyai meggondolatlanul elmondott Apuéknak. A síkurzus utolsó napján a jobb csuklómat bicsaklítottam ki, az fájt két hétig. Akkor változatosság okából egy nátha jött, majd pont a bál elôtt a bal lábfejem sok apró szamár csontjai között valami ún. „Marschkrankheit” ütött ki rajtam, úgyhogy alig tudtam cipôt húzni. Ez is elmúlt valamennyire: tegnapelôtt azonban szardínianyitás közben a hüvelykujjam bicsaklott ki. Nem tudom, hogy mindez valami általános bicsaklékonyságot jelent-e vagy csak egyszerû maflaságot? Valószínûleg vagy ezen a héten vagy a jövô hét végén megint megyek sízni, hogy végre legalább „stemm”-elni megtanuljak; az ti. a fenékfék után jövô legkezdetlegesebb figura.
Nagyon szeretnék megint hírt kapni Adi néniékrôl, gyermekekrôl, ismerôsökrôl, egyéb környülállásokról! Nagymama hogy van?
A viszontlátásig sok szeretettel ölel, csókol mindenkit
Pisti

Most hallottam egy ôrültrôl, aki állítólag 14 perc alatt jött le a Mont-Blancról, sehol ol­dalt nem csúszván, hanem mindenütt légvonalban ugorván. Ne aggódjanak, ígérem, hogy nem csinálom utána!

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1935. febr. 16.
Kedves Pistikém!
Nagyon megörültem levelkédnek és farsangi beszámolódnak, bár úgy látom, az ebbéli örömök Téged eléggé kétes mértékben elégítenek ki. Mindenesetre bôvül látóköröd és tapasztalataid száma – és pl. tisztázod magadban azt a tényt, hogy ha majd újra pesti lakos és aranyifjú leszel – nem fogsz a Wahlkampf Bubi babérjaira pályázni! – Ami a síbajnoki babérokat illeti, jelenleg nyomós okaim vannak, hogy arra intselek, miszerint elôbb megfelelô sítornával küszöböld ki kibicsaklós hajlandóságodat, és szerezd be a szükséges síizmokat, különben úgy jársz, mint én, aki most 6 napig feküdtem egy csúnya ínrándulással, amit egy ártatlan Gugger-hegyi síelés közben szereztem. Mondhatom, nagyon kínlódtam – csak ma keltem fel elôször, és egy csúnya kis állathoz hasonlóan mászkálok a lakásban. Sajnos mára Tomi került ágyba egy elég alapos influenzával, ami különben szörnyû járvány Pesten. Ezektôl a házi bajoktól eltekintve csupa kellemetlenségekkel volt telítve az utolsó pár hét. Szegény Virgilnek igazán kijut. A legkülönbözôbb frontokon mindenütt harc és támadás. Hát egyelôre még gyôzi erôvel – de mi lesz, ha egyszer ez a készlet is elfogy, úgy, mint az anyagiak?! Mert sajnos emezek sem kimeríthetetlenek! Egyébként egész életfilozófiám abban merül ki, hogy valahogy majdcsak lesz! De bizony ez vékony vigasztalás. Az Ortega-könyv nagyszerû! Régen olvastam valamit ekkora lelkesedéssel – dacára a csapnivaló német fordításnak. Édes Pistikém, volna egy nagy kérésem! Tomi elég szépen halad franciában, s Vera most szeretné elkezdeni elôkészíteni ôt a cserkész – francia tolmácsvizsgára. Ehhöz kellene egy olyan kis kézikönyv, amiben röviden össze volnának foglalva mindazok a tudományok, amikkel egy kis cserkésznek rendelkeznie kell. Tehát térképolvasás, elsôsegély, jeladások, rövidítések stb. Itt 1-2 pengôért lehet kapni ilyen zsebkönyvet – ha meg tudnád szerezni, Pistikém, ennek a francia pendant-ját – nagyon-nagyon hálás volnék Neked. (Feltéve, hogy nem túl drága könyvrôl van szó!) – Tomi, a zsivány oly régen akarja megköszönni Neked a szép bélyegeket, de mindig csak elmaradt. Ô különben kitûnôen belejött a síelésbe, és többre fogja vinni, mint mi, többi Graul ivadékok.

Szervusz, Pistikém, sokszor ölel szeretettel Adrid

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Tamásnak

Genf, 1935. márc. 2
Kedves Tomikám!
Születésnapod alkalmával szívbôl kívánok Neked minden szépet és jót, annál is inkább, mert ez a születésnapod igen nevezetes dátum, legalábbis az én számomra. Tudniillik mi ketten a mai naptól kezdve egy generációhoz tartozunk. Mikor elôször láttalak egynapos korodban, akkor körülbelül háromezerszer (3000!) öregebb voltam Nálad, és egy tapasztalt aggastyán megvetésével néztem le tudatlanságodra és tapasztalatlanságodra. Ez a nagy korkülönbség hamarosan lecsökkent 100-szorosra, 10-szeresre, 3-szo­ros­ra s végül 2-szeresre, s itt jó sokáig meg is állott. A mostani születésnapoddal azonban meg­szûn­tem kétszer olyan öreg lenni, mint Te: csak egy-egész-egynéhányszor vagyok öregebb, ami azt jelenti, hogy körülbelül egykorúak vagyunk, s egyformán felnôtt fiatalemberek vagyunk. Mostantól kezdve jogod van engem bármiben lepipálni. Kicsit rosszallom, hogy ezt már eddig is megtetted, pl. a síelésben, de tudom, hogy ez nem sértô szándékkal történt. Kívánom szívbôl, hogy ezentúl most már minél több dologban pi­pálj le, s csak egy-két téren hagyd meg nekem a bajnokságot, mondjuk pl. a késôn­ke­lésben.
Kedves Tomikám, hétfôn feladom azt a cserkészkönyvet, amit Mamikád kért tôlem: ne haragudj, hogy eddig elfelejtettem! Sok szeretettel ölel-csókol
Pisti

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

[Genf] 1935. márc. 7.
Kedves Adi néni!
Ne haragudjanak ezért a Bibó-módszerért, ahogyan Tomi cserkészkönyvének ügyét intézem. Be kell vallanom, hogy egészen elfelejtettem február közepe óta, s most jutott újra eszembe. Tegnapelôtt utánanéztem a boltokban, s megérdeklôdtem itteni cserkész barátomtól a szóba jövô könyveket. A végeredmény az, hogy itt nem ismernek és nem használnak más épkézláb könyvet, mint a Baden-Powell könyveit, amelyek igen jók, szépek és alapvetôek, azonban mindenesetre fordítások. Nem tudom, hogy Verácska mennyire ragaszkodik feltétlenül ahhoz az elvhez, hogy nyelvtanulási szempont esetén mindennemû fordítás elvetendô: én azt hiszem, ebben az esetben ettôl el lehetne tekinteni. Ha azonban a Baden-Powell könyveket mindenképpen az angol nyelvtanulás idejére gondolnák jónak fenntartani, akkor utánanézhetnek francia könyvnek Párisban, ahová két hét múlva készülök. Kérek tehát ebben az irányban utasítást, s akkor feledékenység és hezitálás nélkül rögtön küldöm – vagy nem küldöm – a könyvet.
Párissal kapcsolatban volna nekem egy nagy kérésem; nagyon hálás volnék, ha Adi néni Párisra vonatkozólag is ellátna olyan jó és okos tanácsokkal, mint amilyeneket Olaszországra nézve kaptam. A két legfontosabb pont természetesen az volna, hogy egyrészt mit ne nézzek meg, ami vastag betûkkel van nyomva a Baedekkerekben, de a vele kapcsolatos élvezet nincs arányban a vele kapcsolatos holtra fáradással; másrészt milyen eldugott szépségek találhatók itt vagy ott, amirôl alig tudnak. Ezenfelül természetesen nagy hasznát veszem mindenféle esetleges apróságnak, ami lakásra, étkezésre, közlekedésre, emberekre, Párisban lévô ismerôsökre stb. vonatkozik. Úgy tervezem, hogy négy-öt hétig maradnék ott (márc 22.–ápr. 20–25.) délelôttönként a Bibliothèque Nationale-ban dolgozván, délután a városban fel s le kódorogván, este pedig tivornyázván, dorbézolván és kicsapongván.
Múlt vasárnap megint voltam sízni, ez azonban a négybalkezeslábas kezdôk apró kalamitásainak jegyében folyt le, s uralkodó csillagzata egy rossz szíj volt, amit háromnegyed óránként elszakított egy vasalkatrész, s újrakötözési zsenialitásom éppen hogy addig tartott, amíg sikerült visszaérnem a legközelebbi hasznavehetô jármûhöz. A hó csípôig ért, amit többször megtapasztaltam akaratom ellenére.
Az egész családot a viszontlátásig és írásig sok szeretettel öleli
Pisti

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1935. III. 10.
Kedves Pistikém!
Nagy örömmel vettem párisi utad hírét. Milyen kár, hogy nem mész egy kicsit koráb-
ban – akkor ott találtad volna Lajtháékat, akik múlt vasárnap, 6-án utaztak ki, és 2 hétig szándékoznak ott maradni. Esetleg írj nekik egy kártyát (Hotel Lutetia – Boulevard Raspail), és kérdezd meg tôlük, nem változott-e a tervük olyformán, hogy esetleg meghosszabbítják kintlétüket, Te meg egy kicsit korábban mennél, s akkor még találkozhattok. Egyébként Müller Pálné Marsovszky Lilike is most utazott ki, ô, azt hiszem, kevésbé érdekel Téged, ellenben Marsovszky Miklós, a fivére, azt hiszem, tetszene Neked, és ô sokat is tudna mutatni Neked, ha összebarátkoznátok, mert ô már 8 éve lakik kint (Hotel d’Anvers, Rue des quatre fils, VII.e). Ez egy nagyon egyszerû kis szálló, talán zsebileg is megfelelne Neked – csak elég ronda vidéken van, és Virgil szerint egyszer csak mindenki futásnak ered az utcákon – mert razzia van. Mi fönt laktunk a Montparnasse-on egy szintén nagyon egyszerû kis szállóban, aminek nagy elônye volt, hogy közel volt a Rotonde, Dome és Coupole nevû kávéházakhoz, ahol minden este „dôzsölni, dorbézolni és kicsapongani” – értsd egy feketekávé mellett vidáman bámészkodni szokott az ember – viszont nagyon csendes volt – már amennyire Párisban
csendrôl lehet beszélni. (Rue de la grande Chaumière Hotel Libéria.) A távolság nem számít, mert úgyis metróval kell közlekedni. Viszont ilyen nívójú szállót, sôt bizonyosan még jobbat és olcsóbbat ott kint, Genfben is tudnak ajánlani Neked. Ha még egyszer kimennék, valahol a Sorbonne környékén szeretnék lakni. További ismerôsök odakinn Seefehlner Egon (a címét most nem tudom, de ha érdekel, majd megírom), úgyszintén Lenczéknek az a fiatal gyerekorvos ismerôse, Blazsó, aki Szegeden is volt. Úgy látszik, értékes ember, jelenleg a Pasteur Intézetben dolgozik, s egy kis tanulmánya már meg is jelent odakint. Drága Pistikém, a jó tanácsok Párisban nem sokat érnek. Azt min-
denkinek magának kell átélni. Ne nagyon fáraszd magad a Louvre-ral és a nagy múzeu­mokkal. Legjobb elôször csak átrohanni, hogy tudd, hogy mi hol van, s azután külön azokhoz a képekhez és szobrokhoz elmenni, ami érdekelt. Te is azt fogod tapasztalni, hogy olyan túlzsúfolt és oly barbár a felállítás, hogy zavartalan élvezetrôl alig lehet szó. (A csudaszép perzsa reliefek elé kis vacak vitrineket állítottak pl.) A Luxembourg szo­bor­gyûjteményének kéz-láb és egyéb végtagok tobzódásában némi szédülés környé­kezi az embert, s alig tudja kiválasztani magának azt a néhányat, ami mégis tetszik. A Clu­ny és a Carnavalet nagyon szép. Ide többször is menj el – de ne olyan német tudós ala­pon, hanem csak úgy böngészgetve, csipegetve, inkább többször, ha nem kerül pénzbe. Amit azonban semmi körülmények közt ne mulassz el, az a „Musée Guimet” kelet-ázsiai múzeum, a leggyönyörûbb, amit valaha láttam (a Trocadero környékén van, du. 2–4-ig nyitva). Csodálatos, hogy oly kevesen ismerik. Eiffel-toronyba felmenni érdemes – jól megérti az ember az egész várost. Ugyanígy ajánlom a Notre-Dame tornyába való felmászást (koromsötétben kell tekeregni egy keskeny csigalépcsôn), föntrôl nagyszerû a kilátás, és az építészeti részleteket is érdemes közelrôl megnézni. (A vízöntô szörnye­tegeket!) Onnan nincs messze az a kis St. Etienne du Mont, amit én nagyon szeretek. Egyébként bizonyosan lesz egy vezetôd, ami mégiscsak fontos, s abban megtalálod
a lényegesebb dolgokat. A Sainte-Chapelle-t el ne mulaszd. Mi nem néztük meg a Con­ciergerie-t, pedig sajnálom. (A Temple-nak a börtöne, Marie Antoinette utolsó lakhelye stb. stb.) Virgil úgy utálja az ilyesmit, pedig én azt hiszem, ha valaki ennyire irtózik a smokkságtól – az már szinte a smokkságnak egy neme. Ô pl. Versailles-ba sem akart kimenni, amíg én nem önállósítottam magamat. Pistikém, el ne mulaszd Chartres-t! Esetleg visszautazásod elôtt menj ki úgy, hogy egy éjjel ott hálsz. Nagyon olcsó kis szálló van ott – különben egy kicsi kis fészek – de a székesegyház isteni – lehet, én örökre sajnálom, hogy akkor nem jutottunk ki. Virgil még elôzôleg látta egyszer, és nem gyôzött lelkendezni. Ajánlom, hogy a kis privát mûkereskedôk kiállításait nézegesd, a Bernheim és társainál forrong tulajdonképp a mai piktúra, és ott néha érdekes vad dolgokat látni. Újságot feltétlenül olvass! Mozik közül, ha még megvan, okvetlenül nézd meg a Studio 28-at – ez a neve, fönt van a Montmartre felé a Rue Toloséban, és kizárólag csak avantgardista filmeket játszik. (Maga a mozi egész vacak.) Egyébként, ha hozzájutsz, orosz filmeket nézzél, mert azt itt nem lehet, és természetesen René Clairt – ha van valami új dolga. Mulatóhelyekre nézve azt hiszem, barátaidtól jobb tanácsokat kapsz, mint az én 6 év elôtti információim. A Folies Bergère-be látványosság szempontjából egyszer érdemes elmenni. (Úgy értem, egy életben egyszer.) Ellenben mint színház nagyon szép a Théâtre des Champs-Élysées. (Perret építette.) Mi annak idején a Prince Igort láttuk ott, és felejthetetlenül szép volt. Ha a Salle Pleyelben van valami jó hangverseny, melegen ajánlom. Hallatlanul érdekes térmegoldás – a legpontosabb fizikai számításokkal méretezett akusztika: az erkély utolsó sorából éppúgy hallasz, mint legelölrôl. (3000 férôhely!) Egyébként Laczinak is játszották kint különbözô mûveit – állítólag nagy sikerrel.
Pistikém, a cserkészkönyv ne izgasson túlságosan, és fôleg csak akkor küldd, ha nem jelent túl nagy anyagi túlterhelést. Az, hogy fordítás, nem volna baj, mert ezúttal a szakkifejezések a fontosak. De igazán csak úgy kérem, ha valami olcsó kis füzetrôl vagy kézikönyvrôl van szó.
Most búcsúzom, Pistikém, mert már görcsöt érzek a csuklómban. Ma különben is egész nap írtam, mert most komolyan tanulok gyors- és gépírást (egy iskolában, és rengeteg a feladott lecke). Háromszor egy héten 8–12-ig buzgólkodom annak a szép jövônek a reményében, hogy esetleg rövidesen sor kerül arra, hogy nekem is kell valahogy akármilyen keservesen is pénzt keresni. Most egyelôre meg akarok tanulni jól gép- és gyors­írni – s akkor hozzáfogok majd a német gyorsíráshoz és a francia kereskedelmi levelezéshez. Azt hiszem, ahhoz nem kell sok, hogy abba belejöjjek, s akkor 3 nyelvvel már mégiscsak lehet valamit keresni. Pistikém, örülj, hogy odakint vagy. Itt nagyon csúnya világ van, és én legjobban szeretnék egy strucc lenni.
Gondolj ránk Párisban úgy, amint mi is nagy örömmel és szeretettel kísérünk szép utadon.
Sokszor ölel
Szeretô Adi nénéd

Bierbauer (Borbíró) Tamás (franciául)
és Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

Cher Pisti!
Je te remercie beaucoup pour le beau livre, par lequel tu m’a fait un grand plaisir.
Il faut que tu te présente tout simplement à la place d’Echardt ou encore plus à celle de l’Avenol.
J’ai entendu que tu as commencé à faire le ski, et tu as eu de l’espériences concernant la loi de la gravitation.
Je t’envoi mes meilleurs souhaits pour ton anniversaire, pour Noel, pour les fetes de Pâques, pour le Noel prochain, et â la fin une signe „CD” sur ton auto futur.
Veuillez agréer Monsieur le délégué diplomatique, l’expression des sentiments, les plus sincères plus distingués et les plus devoués de votre neveu fidèle jusq’au tom­beau.

Édes Pistikém! Most már, gondolom, hogy visszatértél Genfbe – a szép párisi út után. Köszönöm a hosszú beszámolót, ezt igazán nem is vártam – egy röpke kis kártyának is nagyon örültem volna, ha spontán és elôbb jön! – Én is külön nagyon köszönöm a cserkészkönyvet, aminek Tomi még egész sok hasznát fogja venni! – Nálunk semmi újság – sajnos fôleg semmi jó, a többirôl pedig nem érdemes beszélni. Minden jót, Pistikém! Sok szeretettel ölel
Adi nénéd
1935. máj. 15.

Bibó István – Bierbauer (Borbíró) Virgilnének

Genf, 1935. jún. 14.
Kedves Adi néni!
Nagyon röviden tudok most csak írni, mert a fejem fölött csapnak össze a hullámok: az utolsó két hétben három rapport-t kell összefabrikálnom, elutazást elôkészítenem és körülbúcsúzkodnom. Párisnak jó része van ebben a torlódásban, de azért most sem bántam meg az ottani idômeghosszabbításokat. Az utolsó héten megnéztem még az Operában a Don Juant egészen rendes elôadásban s az Opéra Comique-ban a Pelléas és Melisande-t igen jó elôadásban. Most láttam elôször, és nagyon-nagyon tetszett. Genfben hazajöttöm után gyönyörû idôt kaptam, s most már kimondott kánikula van. Múlt vasárnap voltam az annecyi tavon csónakázni és fürödni, s szép vörösre égtem. Most nyakig ülök a rapport-okban: kettô jogászi, egy politikai tárgyú, éspedig a német forradalomról szól. Emiatt most a Hitler Mein Kampfjának a 700 oldalát gyúrom és gyömöszölöm: van benne úgy összesen 100 oldalnyi, ami egyenesen érdekfeszítô, a többi 600 azonban elég rémes, felemás dolog. Körülbelül 26–28-a körül fogok innen elutazni s július elejére haza, illetve Pestre érni. Nagyon kíváncsi vagyok a Fürj utcai rezidenciára, remélem, lesz olyan jó, mint a Mész utcai. Tulajdonképpen azt sem tudom, hol van! Rózsadombon?
Szegény Anyut most nagyon megbúsítottam pénzügyeim állásával: nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehezen s drágán megy ez most. Állítólag 52% már a felár!? Kedves Adi néni, kérem, mondja meg Clarisse-nak, hogyha jön a címére egy levél dr. Bibó Istvánnak címezve, akkor vegye át, és bontsa fel, mert az lesz az a bizonyos Nemzeti Bank számára megrendelt levél, melyben szüleimtôl pénzt kérek. Hallottak már ilyen sületlenséget, hogy pénzkönyörgô levelekkel kell igazolni a valutakéréseket?! Azt hiszem, hétfôn fog ez a levél s a többi iratok Clarisse-ékhoz beérkezni.
Most abban szaladgálok, hogy szeptember–októberre megint kijussak egy kis idôre ide és Párisba, de itt nem túl sok lehetôség kínálkozik; nehezen találni olyan pénzforrást, amelyik pont abban az idôben és idôre csörgedezik, ami számomra még lehetséges. Bizony elég unalmas, ha hivatali beosztáshoz van kötve az ember, de hát van ennél nagyobb baj is a világon. Bocsánatot kérek ezért a bús és rohanós levélért! Viszontlátásig sok csók és üdvözlet
Pistitôl
Virgil bátyámat és a gyerekeket soxor csókolom.

Bierbauer (Borbíró) Virgilné – Bibó Istvánnak

1935. IX. 25.
Édes Pistikém!
Anyu tegnap érkezett Pestre, itt van nálam, és bôszen keresünk lakást, eddig még eredménytelenül. Ma egész délelôtt együtt jártunk – én szabaddá tettem magamat –, ô azután Emi néniékhez ment ebédelni, és du. külön utakon folytatjuk a keresést. Addig is az ô megbízásából küldöm Neked vissza az ideirányított postádat. Bizonyára nem tudták, hogy visszajössz – azért küldték ide.
Aranyos Pistikém, annyit gondolok Rád! Már jó volna, ha valami megfelelô lakásban nyugvópontra jutnátok szegénykéim a sok zaklatottság után. Egy lakás volna a Margit rakpart 52. sz. alatt, szép dunai kilátással egész közel a Margit hídhoz és a Pálffy térhez, de 1700-ra tartják. Egy másik, amirôl még szó lehetne, a Szt. János téren (Attila u. és Horvát kert saroknál) egy nagyon tágas, jó lakás 1500 – esetleg 1400-ért, de ez viszont mindkettôtöknek elég messze van. Szóval még tovább keresünk. Ha 7-én megjössz, Pistikém, addig nálunk leszel. Anyu a lakbérét attól a naptól kapja, amikor kiköltözik, tehát ô minél elôbb akar jönni. Inke egyetemi ügye is rendben van – tehát rövidesen itt lesztek végleg. Sokszor ölel nagyon szeretô
Adi nénéd

(Folytatása következik.)