Jónás Tamás

VÉGKÉPP MÁSNAK

Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon.
Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek.
Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés.
Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó
hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő
a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van.
Suttog az idő a változással. Süket és néma.
Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta.
Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak.
Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja.
Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott.
Éjszaka ébrednek a vágyak. Szűk kis ágyak. Pislog
az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy,
fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig.
Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér.
Sok a gazdag, több a szegény, aki örül, ha már havazik.