Kőrizs Imre

OIDIPUSZ-KOMPLEXUM

Szophoklész: Oidipusz király
Fordította Karsai György és Térey János
A Színház folyóirat melléklete, 2010. november

Sokáig kerestem az első mondatot. Egy nagy klasszikus új fordítása mindig eseményszámba megy… Megspórolva a tiszteletköröket, egy másik műfaj eszköztárából kölcsönzöm a gesztust, és in medias res kezdem… Imre Flórán kívül ma talán egyetlen költő sem tud rendesen görögül, a prózafordítások tehát kutatók laptopjain készülnek, a verses szövegek pedig nyers­ből… A Karsai–Térey fordítópárosnak nem az Oidipusz király az első közös munkája…
Aztán körülnéztem a Színház honlapján, és a Garaczi-interjúban ezt olvastam: „Szerintem az a dráma, ami a színpadra kerülve drámaként hat. Halász Péter színháza jut eszembe, amikor napihíreket dolgoztak fel azonnal, még aznap este. Platónból is lehetne, biztos csináltak is már, de telefonkönyvből, bármiből lehet jó színházat csinálni.” Igen, tényleg csináltak Platónból, a Szókratész védőbeszédé-vel Haumann Péter és Jordán Tamás is sikereket aratott, és az is elképzelhető, hogy ez az új Szophoklész is megelevenedik majd a színpadon. Nekem mégsem tetszik a fordítás. Illetve főleg a párbeszédek nem tetszenek, de hát drámáról szólva ez sem kevés. A dialógusok érzésem szerint sokszor erőltetettek vagy stílustalanok, és még magyartalanságba is botlik az olvasó. Ha tényleg ilyen Szophoklész, akkor nem értem, mit szerettek rajta évezredekig.
De nem lehet ilyen. A magyar szöveg többnyire magáért beszél, de azért leporoltam már eleve sem túl fényes görögtudásomat, és be­lenéztem az eredetibe is. Nem tudom, a fordítók milyen kötetből dolgoztak, én a Google Bookson is hozzáférhető Loeb-féle kiadást használtam, egy híján százéves, de a célnak talán megfelel. A darabból Karsai György tanulmányának kíséretében egyébként jókora részlet megjelent a decemberi Holmiban, voltaképp ez keltette fel az érdeklődésemet, és az első be­nyomásaimat a teljes mű elolvasása sem módosította érdemben.
Még annyit: a párbeszédeknél eredetileg változatosabb ritmusú „sztaszimonok” általában lényegesen jobban sikerültek, mint a dialógusok, de velük kapcsolatban egy kicsit sajnálom, hogy szabad versben szól a fordítás – bár ezt csak az tudja, aki észreveszi –, vagyis semmi köze az eredeti görög formához. A 484. sor margóján egyébként elírás van: „2. antisztrophé” helyett „2. sztrophé”-nak kéne ott állnia, de a második versszak – lévén az egész kardal szabad versben fordítva – nem ismétli meg az első versformáját, úgyhogy végül is mindegy. (A 863−910. sorok a „Második kardal” címet viselik, de az ilyen részeket előtte és utána is sztaszimonként emlegeti a fordítás, a kar szövegét tehát itt „Második sztaszimon”-nak kéne nevezni.)
De félek, hogy túl hosszúra nyúlt a bevezető, és azt a kevés olvasómat is elvesztem, aki elsőre nem riadt meg a görög tárgytól. Pedig a nehézségek csak most kezdődnek, mert nem lévén Szophoklész-kutató, nem ígérhetek különösebben távlatos kritikát, olyat, amelyik a hibák felmutatása mellett valamiféle pozitív – urambocsá eredeti – képet is nyújt a műről. Egyszerűen azt próbálom meg szemléltetni, hogy miért érzem hevenyészettnek Karsai György és Térey János fordítását, ehhez pedig aprólékosnak kell lennem.
Az egyenetlenségeket már az első sor jól szemlélteti: „Ős Kadmosz új évjárata, gyermekeim”. A gö­rög dráma párbeszédeiben bevett hatos jambust igencsak fellazították a fordítók (bár ez a gesztus aligha tulajdonítható Karsainak, aki felte­he­tően a nyersfordítást készítette): a sorban mindössze egy láb ti-tá: a második („-mosz új”). A magyar verstan huszadik századi története persze a lazításról szól – ékes példa Szabó Lőrinc, míg fontos kivételt jelentenek Devecseri és kö­vetői –, csakhogy eljöhet a pillanat, hogy a sor már a felismerhetetlenségig laza lesz. De még ez sem ritka, mert mondjuk a „mi az, mit kétes távolban keres” sorban sincs több jambus, de Vö­rösmartynál szerencsésebbek a hangsúlyviszonyok, és az idézet előtt, illetve utána is szép jambikus sorok vannak, míg az Oidipusz-ban az első százból tizennégy sor három rövid szótaggal ér véget, tizenkét további pedig chorijam­bus­sal (tá-titi-tá, például „mélyre merült”, 22. sor). Ha csak a maradékot nézzük, már az is elég laza, de ez a huszonhat sor – minden negyedik – egyszerűen nem hangzik jambikusnak.
A metrikai nagyvonalúságért nem kárpótol a szöveg szépsége sem. Az ős tipikus műfordítási szó, melléknévi értelemben a metrikai kényszerektől szorongatott műfordítók kivételével ma senki sem használja. Ezenkívül leginkább Adyt, például Az ős Kaján-t idézi fel, illetve – valahogy Ady hangjára emlékeztetve (például: „ős bút zokog a vérnek a fény”, Lélektől lélekig vagy „De ke­leti, ős lustasággal, / A nagy táblák alig zizegnek”, Fénylő búzaföldek között) – Tóth Árpádot. Itt, a fordítás első szavaként, melléknévi értelemben, ráadásul névelő nélkül használva igen keresettnek hangzik. Az évjárat ehhez képest túl modern: a görög táplálni, felnevelni igéből származó trophé szóban nincs meg ez a mozzanat.
Voltaképp ez a kettősség jellemzi az egész szöveget: a különböző elemek keverednek, de nem elegyednek benne. Korelnök (9.), élcsapat (19. sor), imponál (587.), maszatol (689.), beszól (784.), jól informált (1087.), amennyiben benyomásaim pontosak (1239.) egyrészt – sértetlen (sértetlenül értelemben, 363.) útkereszt (733.), fejbúb (809.), sarjak (1257.) másrészt.
Nem vagyok különösebben purista, de azt hiszem, nem szerencsés túl sokszor használni a számára szót (-nak, -nek rag helyett): újabban szinte már segítséget sem valakinek, hanem valaki szá­mára nyújt az ember. A szó a fordításban is túl­­teng, a dráma elején például nem egészen húsz soron belül háromszor is előfordul: „hogy számunkra segítséget találj” (42.), „A tapasztalt számára jól kezelhető” (44.) „számomra nem ti­tok” (58.).
Ami a pontatlanságokat, esetlenségeket illeti, azokra több példát is lehetne hozni, de legyen elég az alábbi néhány, a szövegnek nagyjából háromszáz sornyi részéből.
„Imába ne foglalják, ne vonják be az / Áldozásba, ne kapjon tisztítóvizet.” (239−240.) Itt aligha az illető imába foglalásáról van szó, mint inkább a közös imádkozásból való kirekesztésről.
„Nem én öltem meg. Ki ölte meg? Nem tudom / Személyét.” (278.) Az utolsó mondat elég keresett, ahogy látom, a görögben nincs is fedezete. (Körülbelül: „Nem én öltem meg, és meg sem tudom mutatni a gyilkost.”)
„Minden más pletyka, ócska és süket szöveg” (290.). Az ócska remek, de a többi a görögben szerintem nem ebben a regiszterben szól, sok együtt a süket és a szöveg.
„Ha célod magas, ezer / Eszközt bevetned a legméltóbb föladat.” (314−315.) A mondat jelentése ebben a formában elég homályos, mintha a feladat szónak nem lenne itt igazi helye; alighanem inkább ilyesmiről van szó: „Lehetőségei és képességei szerint segíteni: az embernek ez a legszebb feladat.”
„Törvényt szegsz, s nem vagy hálás a város iránt” (322.). Valaminek, nem pedig valami iránt szokás – vagy nem szokás – hálásnak lenni.
„Mit faggatsz? Belőlem semmit ki nem veszel!” (332.) Gondolom, „ki nem szedsz” helyett. De egyrészt aggályos így bánni ilyen rögzült szókapcsolatokkal (nincs például olyan, hogy „kitette a puzzle”-t, ahelyett, hogy „kirakta”, hiába rokon értelmű a két alapige), másrészt az „u gar an püthoio mu” csak annyi, hogy „tőlem ugyan nem tudsz meg semmit”.
„Parancsolom, hogy hűen tartsd magad / Szét­kür­tölt elveidhez” (350−351.). Van ebben a mondatban valami furcsa, talán a meg- igekötő nélkül használt parancsolom nem illik a szétkürtöléshez. Ez utóbbiról egyébként nincs is szó a görögben, legfeljebb az elvek hangoztatásáról.
„Ilyen pofátlanul köpöd magadból a / Rágalmat?” (354−355.) Oidipusz nem így beszél, még Tei­re­sziaszhoz sem. Az eredeti mondat – „Hútósz anaidósz exekínészász tode / to rhéma?” – módhatá­rozója a becsületérzés, szemérem jelentésű aidósz­ból származik, az ige pedig a mozgatni jelentésű kineóból, azaz: „ilyen szemtelenül feleselsz (veted oda a szót)?”.
„Nem pusztulsz innen? Szedve lábadat / A palota környékéről nem takarodsz?” (430.) Az első sorban a kelleténél egyszerre van egy lábbal több és egy lábbal kevesebb. A sor egyrészt csak tíz szótagból áll, azaz egy jambus hiányzik, másrészt a „szedve lábadat” fölösleges, a görögben nincs is nyoma. Ez az abundancia olyan, mint a 622. sorban ez: „Mi a fontos: engem száműzni máshová?” Hiszen még hova lehetne száműzni valakit, mint máshová?
„Mondták, bevándorló.” (452.) Azaz: metoikosz. Nem véletlen, hogy a történelemtankönyvek is az eredeti görög formában használják ezt a szót. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a darabban sem kéne lefordítani, de talán nem ilyen bevett, terminus technicus jellegű kifejezéssel. (Pél­dául a bevándorolt esetleg jobb lenne.) Az ilyesmit anakronizmusnak érzem: mintha a fordítás rá­erőltetné a szót a más fogalmakkal gondolkodó görögökre.
„Te vagy az? Hogy mersz idejönni? Van pofád, / Ekkora nagy pofád, hogy házamhoz gyere” (532−
533.). A görög az arc jelentésű proszópon szót használja, és csak egyszer. Szóval legfeljebb: van képed…? Tizenhat sorral lejjebb a „mondd, hogy nem vagy szemét” hasonló problémát jelent: az egyszerűen rossz alapjelentésű kakoszt épp elég gonosznak vagy aljasnak fordítani. (A görög szó jelentőségére később még visszatérek.)
(Oidipusz:) „Ha tényleg azt hiszed te, hogy büntetlenül / Törhetsz a rokonodra, rosszul gondolod.” / (Kreón:) „Jó, igazad van, osztom nézeteidet − / De oktass, min mentél át, milyen kínokon.” (551−
554.) Oidipusz itt általánosan fogalmaz: „Ha azt hiszed, hogy büntetlenül lehet rokonnak ártani, rosszul gondolod.” Kreón ezzel az ál­talános – és kettőjükre ennyiben érvényes – megfogalmazással ért egyet, nem pedig azzal, hogy ő, Kreón büntethető meg, ha rosszat tesz a
rokonának, azaz Oidipusznak. Talán irónia is ­bujkál a szavaiban, amit mintha a magyarul vissza nem adott figura etymologica érzékeltetne: „Egyet­értek veled, úgy igazságos, ahogy mondod; de magyarázd meg, miféle bajokkal bajlódtál (vagy: milyen szenvedéseket szenvedtél el).” Értsd: „tudniillik miattam”. Vagyis hogy mit ró fel Oidipusz Kreónnak. Ez is nehezen érthető bele a „min mentél át, milyen kínokon” mondatba.
Ilyen kis melléfordításon könnyen kap gellert egy-egy mondat értelme vagy akár egy-egy szereplő karaktere is. A mindent tudó jós, Tei­re­sziasz első mondata a darabban a kö­vet­ke­ző­kép­pen hangzik „Jaj, szörnyű tudni azt, amit haszontalan / Tudni a tudónak.” (316−317.) Csak­hogy már első olvasásra van ebben a fordításban valami ismeretelméletileg furcsa: hiszen miért volna a haszontalan tudás egyszersmind szörnyű is? De hát a görög mondat tényleg valami ilyesmit jelent: „Pheu pheu, phronein hósz deinon entha mé telé / lüé phronunti!” Ha viszont egy kicsit kö­zelebbről megnézzük a görögöt, akkor kiderül, hogy nem vonatkozó mellékmondatról van szó: az entha kötőszó hely- vagy időhatározói. Emel­lett a phroneó ige sem azt jelenti, hogy konkrétan tudni valamit, hanem inkább – tárgyatlanul – gondolkodni, értelemmel bírni, okosnak lenni (a latinul tudóknak: sapere, nem pedig scire). Vagyis a mondat nem a tudásnak valamiféle általánosan haszonelvű megközelítéséről szól, hanem valami olyasmit jelent, hogy „szörnyű okosnak lenni, ahol az okosnak ez nem szolgál eredményekkel”, vagyis: „rettenetes okosnak lenni, ha az ember hiába okos”. Babits fordítását mindeddig szándékosan nem vettem elő, de ennél a sornál sokáig annyira tanácstalan voltam, hogy végül mégis belenéztem. A phroneót ő is tudninak értelmezte, aztán már futott a pénze után: „Ó jaj, keserves átok tudni azt, amit / Nem-tudni jobb!” Egyébként a legjobb az lett volna, ha rögtön megnézem a jó öreg Loeb-kiadás jobb oldalán az angol szöveget: „Alas, alas, what misery to be wise / When wisdom profits nothing”, vagyis hogy „micsoda szerencsétlenség okosnak lenni, amikor az nem használ semmit”. Egy szó, mint száz: első mondatában Teiresziasz nem a haszontalan tudást kárhoztatja, hanem arra a paradig­ma­tikus helyzetre utal jajgatva, amikor hiábavaló az okosság, nem segít az emberen – aki ennek a frusztráló tehetetlenségnek még tudatában is van.
Van a szövegben még egy pont, amely súlyos kérdéseket vet fel, éspedig a kakosz fordítása. A szó alapjelentése rossz, kártékony, illetve csúnya (gondoljunk a kakofóniára), de erkölcsi értelemben rosszat, gonoszt, aljast is jelent. Ez az igazán hétköznapi szó azért látszik fontosnak, mert a mintegy ezerötszáz soros darabban – eredeti formájában vagy származékaiban – több mint hatvanszor fordul elő, azaz huszonöt soronként egyszer, ami bizonyára a felületes olvasónak is igen feltűnő. A magyar szövegben ezzel szemben a fogalomnak ez a szemlátomást nagyon jelentős szerepe elsikkad, mert vagy húszféle fordításban szerepel, melléknévként például mint aljas, gonosz, iszonyú vagy nyomorult, főnévként pedig többek közt mint baj, borzalom, bűn, gond, rémség, szenny vagy szörnyűség. Az olvasó hovatovább minden negatív jelentésű szónál gyanakodhat: nem kakosz áll-e az eredetiben. A szóhasználat elemzése nagyon messzire vezetne, én pedig nem vagyok Szophoklész-szakértő, ezért aztán nem is tudom, a szakirodalom mennyire dolgozta fel a kérdést. Az mindenesetre árulkodónak tűnik, hogy egy egyszerű internetes keresés is kidobja például a tajvani Chang Gung Journal of Humanities and Social Sci­ences cikkét a témában: Yu-Yen Chang: Evil [kakh] in Sophocles’ Oedipus Tyrannus and Antigone.
Mindenesetre talán ennyi is elég, hogy világos legyen: Karsai György és Térey János Szo­phoklész művét szerintem túlzott nagyvonalúsággal, gyakran valami félreértelmezett „vul­gár­nádasdyzmus” (bocsánat!) jegyében fordította. Az a gyanúm egyébként, hogy az utóbbi hibában elsősorban nem az ókortudós a ludas, hanem a költő, aki – néha úgy tűnik – mintha csak laza jambusokba igazította volna a nyersfordítást. Erre egyébként olykor még Karsai tanulmányának szövege is különösképpen alkalmas: a következő öt sor (a decemberi Holmi 1547. oldalának aljáról) például eredetileg pró­za, csak egy helyen kellett belenyúlni, hogy nagyjából kijöjjön a hatos jambus.

„Közben azonban – szinte észrevétlenül –
Át is veszi Kreón stílusát, s éppen úgy
Egy egymondatos, személyes értékelést-
Kommentárt fűz az eddig elhangzottakhoz,
Amiként azt Kreón is tette az imént.”