Aczél Géza

(BÚCSÚ)GALOPP

tétova utószinkron

21

rosszabbul aludtam mint egykor kosztolányi ráadásul zimankós télidő volt
átláthatatlan fagyos köd uralta a hiányos teret ezért hiába kémleltem hosszasan a
pirkadásért sóvárgó eget reszkető tónusom mögül csak a napforduló tűnt el némi
méltósággal s vele egy zaklatott hét is melyet e zsúfolt fázós hónap a naptár szigorú
törvényei szerint befejezett szilveszter lévén a becsapódó év is rácsikorgott zordan az
öregkorra s mivel fölfelé változatlan semmit sem láttam megadón bámultam a
koszosan jegesedő hóra és a megdermedt időnek ebben a kietlen zugában a kihűlt
erkély képe a belső zónák kontrasztos finomságával figyelmeztetett bizony megint
elhagytunk egy rohanó évtizedet útban az utolsó elszámoláshoz utólag azért ez sem
kis égi üzenet a panel tövéhez eközben csikorgó léptekkel vígan kurjongató részegek
jöttek kócos fejük fölé darabos mozdulatokkal marékszámra maradék konfettiket
löktek s a különös záporban olykor révülten megálltak nekem ekkor megismert
kultúrájával és töméntelen szorongásával eszembe rémlett a nemrég ránk boltozódó
huszonegyedik század melynek bizonytalan ma tematikával évezred lett az aktuális
továbbragozása gondosan kitisztítva időnket az olcsó mítoszoktól ennél többet mit
érhet meg létbe vetett védtelen emberünk az árva súlyosabban örvénylő jövő hogyan
jöhet utána és miközben ezeken riadt lírai hősünk tétován elmereng a sötétség
mögött már óvatosan feldereng a hajnal s egy ellenmozgással rőt életed belső
szemedben gyorsan lepereg még nem a zord halál csak a képzelet tanult közhelyekre
alapozva lüktető egységekbe fogja a vegetatív szintagmákat mivel a párkák fonala is
tagolható s bár mindig tudat alatt maradni volna jó csak elkezdenek gyűrődni
pszichédben a gyermekévek mivel a naiv szépséget utólag is megérzed hisz hiába lesz
majd bevallatlanul is mozgékonyságodnak a tisztes korlátokból elege a családi tűzhely
melege még mindent visz mint ricsajos kocsmaasztalok sarkán a felhevülten kiterített
durchmars anyád mélyből sugárzó szomorú szeme apád kiszolgáltatottságának
férfiasan viselt kelleme s a testvér örökös konfliktusokon átívelő ragaszkodása még
nincs szabadosan extrém posztmodernre váltva melyet később életednek néhány
zilált szakaszában majd oly nagyon te is megkívánsz még nem zaklat föl a későbbi
nagy tereket uraló örök helyhiány itt a szűk pihés fészekben még mindennek rendje
és funkciója létezik talán a nemi vágyak az elsők melyek rőt tüzeikkel elfedik az áldott
zsigeri szövetséget kajla kis meredezésekből épülgetni kezd valami tartósan felkavaró
érdek melyre az otthon felől már nincs magyarázat először űzögetni kezded a falusi
libákat minőségjavulással alácsúszol néhány reménytelen kicsi szerelemnek a bujaság
oltárán elterülnöd alsó szinten a kor képmutató szelleme még nem enged a fösvény
törvényen kívüliekhez pedig nem érsz oda s még a magasztos egyetem is csak ez idő
tájt kezd beindulni mint pornó iskola úgyhogy üres zsebbel az ölelésért alaposan
megdolgozol közben apró hibát hibára halmozol míg csak gyorsan meg nem
házasodsz mely sodrás bölcs megítélésére idővel elfogynak a reverzíbilis érvek a
kiságyak homályából rád gyönyörű gyerekek néznek ettől alapjaiban fordul a világ
kezded fölfedezni az egzisztenciát a megélés a túlélés lekerekített kis filozófiáját
melynek dicsőségére ha kell még az ármány undok kísértése sem lesz idegen csak ne
maradjunk télen hidegen s ha ártatlan szájukat nyitják megetethessük az édes
fiókákat most begőzölve vagy szétrúgod ezt a parazsat vagy marad lelked mélyén a
megvetett alázat s mikor idővel rezignáltan visszanézel hiába látod egyikre sincs jó
magyarázat különben is már régen elment a hajó talán különös szakmádba
burkolózni volna jó a szakmába melynek egyik része tudomány másfelől sok benne a
blöff mely konkrét eseteket megszállottan kapargatva rögtön rád köszön a hiátusokat
lefedve araszolni kezdesz a művészetnek is mondott versírás felé sok nyomdafesték
pedig idővel megtévesztve feledé hogy végül is kudarcokból menekülsz s hiába
szánnivalóak olykor azok is kik a kánon szerint hegedülnek legfelül e gyarló
relativitás nem nyújt vigaszt legszívesebben magadban bontanád a korlátokat türelem
még csak lenne hozzá ám magasan a léc s vagy ajzottságod nem ér odáig vagy rút
hitetlenségbe fullad az egész írói kompetencia lassan irigyelni kezded a bolondot az
önpusztítót mivel a gátlástalanság szélesen tud bennük hódítani és a kelleténél
jobban gyűlölöd kik ezt csak imitálják miként a pszeudo másság mely néked alkatilag
nem adatott ám idővel kihevertük ezt a lelkünkben tomboló ártó indulatot a
romladozó testben terjeszkedni kezdett az egyetemes megértésnek kompromittáló
magánya mikor már nem vágytál zajos terekre semmilyen irányzatos iskolába ám
váratlanul vénségedre kóstolgatni kezdted nem mondható hogy elkapkodtad a
zsigereidbe tüzesen nagy billogként égetett nyelvet túl késői felismerés hiába zavart
mindig a nemzetmegváltó amatőr nyelvészkedés érzésből elkapni egy találó rímet
kifacsarni botor betűhalmazból egy bölcsen tálalt etimológiát belelógni homályos
ezredéveinkbe talán már ez is megér ha nem eltúlzottan némi kis lelki bibliát mielőtt
nyelvedre nem lopakodnak a latin gyógyszerek zárójelentésekből silabizálva hol a
határa a teremtő kedvnek melynek szűk mezsgyéjén a múlás ártalmas nedvei
megerednek a talányos apró nyirokrendszereknek forró alagútjain remélem ezzel az
aprócska áthallással a tünet nem hamis miként egyedi a zord erkélyjelenet melyben
fázósan kapkodom össze maroknyi életemet mely azért jóval melegebb mint ez a
keserűen szinkronizált búcsúzó líra külön is zavaró hogy a mélytengeri érzések
nincsenek megírva miként az asszociációknak nyelvvel követhetetlen kalandjai
melyekből a biztos megérzéseknek elszáradt magjai a jégre zörögve alápotyognak
mintha rögök éteri kopogását hallanám legbelül a sok régen eltemetett hiányzó
halottnak búsító zenéjét a megcsöndesülő ütemeket melyek fáradtan próbálkoznának
átvergődni az áthatolhatatlan ködön körben tompulni kezd az újévi öröm s alighanem
a világ rövidesen hosszan lehanyatlik s míg átvillannak rajtad ezek az egymás mellé
sodródott rövid-hosszú grammatikai kasznik már el is aludt a táj mivel érzékszerveid
régen használhatatlanok valami furcsa ösztönből éled át a befejeződő fázós éjszakát
melyre felrémlik alkatodnál fogva némi racionálisnak induló magyarázat ébredne
is a gondolat ám már az elején a rácsra ráfagy végső riadt kalimpálásában keresné az
egész értelmét az elme de a közhelyeken túl az utolsó szavakban már minden elmeszelve
a végakarat is szánalmasan zuhan ha útban a tepsi groteszk romantika lilult ajkakkal
túlzott bölcseket hebegni legfeljebb annyit egyeseket jó volt szeretni és nagyon fognak
hiányozni odaát aztán érzelgős ripacsként még hátranézel hol lóg a kabát