Kőrösi Zoltán

SZABADSÁG

Sokan tartják úgy, hogy a soproni futball legszebb éve a 2005-ös esztendő volt, amikor
a város csapata, a döntőben öt egyre kiütve a Ferencvárost, megnyerte a Magyar Kupát. Ráadásul abban az évben tűnt fel az a fiatalember, akinél, amióta futballt játszanak az Alpok alján, a lehető legjobb helyen volt a labda.
A Kárpáti Rudolf nevű fiatalember Fertődről költözött be a családjával együtt, s mindjárt az első napon leballagott az ifik délutáni edzésére. Annyit mondott, hogy sze­retne egy labdával játszani, ha lehet. A csapat már éppen a kétkapus gyakorlásnál tartott, így a pályaedző megengedte, hogy a jövevény a kapu mögötti füvön labdázgasson. Eleinte csak dekázgatott, emelgette a labdát. Az rögtön látszott, hogy technikai gondjai nemigen lehetnek: a homlokán táncoltatta a játékszert, a térdén, hol a lába kö­zött engedte át, hol a hátára pattintotta, de le nem ejtette semmiképp. Néhány perc múlva mindezt már futás közben csinálta meg, ördögi ügyességgel, s a pályaedző konstatálhatta, hogy a fiú nyilvánvalóan gyorsabb és képzettebb, mint akármelyik já­tékosa. Nem is habozott, beállította, úgy, hogy még a posztját se jelölte ki. Kárpáti a negyedórás játék során három gólt rúgott, mind a hármat úgy, hogy a középpályáról megindulva kígyózott át a teljes védelmen, s egészen a gólvonalig vezette a labdát.
Másnap már a Sopron igazolt játékosa volt. A szekrénye belső falára egy újságcikket ragasztott fel. A Sváb, az Öcsi, a Pancho, azaz Puskás Ferenc arról beszélt egy interjújában, már kövéren és idősen, hogy egyetlen dolog érdekelte: a foci. Akkor érezte jól ma­gát, ha a pályán lehetett. A pályán pedig akkor érezte magát biztonságban, ha nála volt a labda. Akkor tudta, hogy baj nem lehet. A többi, akár a pályán, akár az életben, mind csak következménynek tekinthető.
Kárpáti az edzéseken minden felmérésen a legjobb eredményt produkálta. Különösen feltűnő volt, hogy a cselezési készsége milyen elképesztő sebességgel, irányváltá­sok­kal és kitartással párosul.
Az első csapatban két hét múlva mutatkozott be. A hatvannegyedik percben állt be csereként, a krónikák szerint ugyan a csapatjátékhoz nem sokat tett hozzá, viszont két gólt szerzett, és egy kapufát is rúgott: mindegyiket egyéni akciók után.
A rá következő héten megismételte ezt a teljesítményt, igaz, akkor kezdőként lépett a pályára, és a második félidő elején cserélték le, de minden egyes labdaérintése, elin­du­lása élményt jelentett a helyi publikumnak. Nem csoda hát, hogy a soproni szurkolók kö­zött villámgyorsan elterjedt a különös zseni híre. A harmadik mérkőzésére már megkétszereződött a nézők száma, s a legtöbben bevallottan az új csatárfenomén kedvéért érkeztek. Mindazoknak azonban, akik látták már őt játszani, s azoknak is, akik csak hallottak róla, ez a meccs csupa csalódást hozott. Kárpátinak mindössze felvillanásai vol­tak. Körülményesen, tétován nyúlt a labdához, néha már úgy tűnt, megindul, majd in­kább a passzolást választotta, s meggyőződés nélkül pöckölt a labdába. Senki nem saj­nálta, amikor lecserélték. Később elmondta, hogy az elmúlt egy hétben az edző folyamatosan a háromszögelést, a passzjátékot gyakoroltatta vele, s minden alkalommal, amikor megindult volna az ellenfél kapuja felé, még a meccsen is hallani vélte az egykori világválogatott rekedtes kiabálását.
Sajnos, Kárpáti a negyedik meccsén is csapnivaló játékot produkált. Gúnyos taps, fütyülés kísérte az öltözőig a negyvenedik percben.
Az ötödik mérkőzésen Kárpátit a hatvanadik percben küldték a pályára. Sokáig úgy tűnt, hogy ezúttal is a minősíthetetlen játékát hozza: többnyire a kezdőkörben álldogált, a hozzá pattanó labdákat ugyan megszelídítette, de némi habozás után továbbpasszolta. A hetvenötödik percben aztán mégis történt valami.
A kapuskirúgás után elé perdülő labdát Kárpáti előbb a mellére vette, majd a jobbal leállította. Körülnézett, mintha a társakat keresné, majd megrázta a fejét, és nekiindult. Villámgyorsan kígyózott át a teljes középpályás soron, aztán követhetetlen gyorsasággal átcsapott a tizenhatos felé, egymás után elfektette a védőket, akik felrúgni is képtelenek voltak őt. A kapus mellett egy biciklicsellel gyalogolt el. Káprázatos teljesítmény volt, ilyet itt még nem látott senki.
A döbbent csendet szűnni nem akaró éljenzés követte, s ez tartott még akkor is, hogy négy perc múltán, mintha csakis szórakozásból tenné, a fiatal csatárzseni szinte lemásol­ta az iménti gólját. Igaz, most a végén nem jobbról, hanem balról kerülte meg a ka­pust, s az is igaz, hogy a gól után is csak vezette tovább a labdát, rohant vele. Mire a nézők, a bírók és a rendezők felocsúdtak, Kárpáti kicselezte az asszisztenst, felbőrözte a kispad mellett álló gyúrót, elfektette a mentősöket és a klub elnökét. Beszáguldott az öltözőbe, kétszer is átjátszotta a zuhanyozást éppen befejező játékostársát és az álmélkodó büfést, magához vette a holmiját, ördögi ügyességgel becsapta a kapuőröket, és még mindig a labdát vezetve eltűnt. Távoztában állítólag arról beszélt, hogy köszöni szépen a kombi­natív játék gyakoroltatását, de nem kér többet belőle. Fertődön ő mindig is egyedül gya­korolt, most, távozóban elmondhatja már: nem a futballt, csakis a labdát szerette, s ennyi idősen nem változik az ember természete.
Kárpáti nem jelent meg többé a Sopron edzésén, sőt, a városi lakóhelyéről is elköl­tö­zött. Soha nem érkezett róla már híradás. A szurkolók emlékezetén túl egyetlenegy kéz­zelfogható tárgy maradt csak utána. Az öltözőszekrényének belső falán, ahol hajdan a Puskás-cikk díszelgett, most egy rövid, kézzel írt üzenet árválkodott: „Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem az, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.”
Alatta ceruzával egy kiegészítés: „A labda az enyém.”