Fischer Mária

JÓL ELBÚJTAM

Jól elbújtam, idáig már senki se lát.
Rég eltűnt a hunyó, vének a volt gyerekek.
Vállamig érnek a bokrok, megfognak a fák
ágai. Húz a talaj, húz sokféle gyökér;
húz lefelé, befelé, fába, virágba, nehéz
csendek alá, ahogyan rendelték odafenn
és idelenn a hatalmas, törvényes erők.
Számít rám a halál. Észbontó, sárga ruhám
tágul, foszladozik, tépett fodraival
hosszan játszik a szél. Látom, ezernyi tövis
kapkod a rongyok után. Kérem, süssön a nap,
süssön a nap napokig. Kellene némi meleg,
kellene máris a fény. Már a hazám ez a föld.
Nincs hozzá köves út, nincs hozzá horizont.