Fischer Mária

IKREK HAVA

Ott, ahol éveken át borzas gesztenyefák
ringatták a tavasz fényeit, ott csavarogsz
álmodban, Habakuk. Lesnek a várkonyiak,
pillák sátra alól bámulnak kifelé.
Rád mutogatnak a vénasszonyok, élemedett
férfiak; és nem öregszel, mondják keserű
ízzel a szájban, egészen halkan, szomorú
szívvel. Hallod-e őket? Vagy csak gyalogolsz
fától fáig, imát mormolgatva, nehéz
fejjel, részegen? Egyszer majd megszabadulsz,
felkap a szél, elereszt fenn a világ tetején.
Nézek utánad az út széléről, az időd
mindig az én jelenem. Távolodni akarsz.
Mégis: most amit álmodsz, én álmodom azt.