Fischer Mária

ÁT AZ IDŐN

Át az időn lebegő, végtelen út kanyarog –
Mennénk messzire, mennénk frissen, ruganyos
léptekkel – nevenincs vándorként – nevesincs
városokon, hegyeken túlra, szelíd vizeken
túlra, erős fiatalként, fel a csillagokig.
Mint egy a sok közül, örvendeznék, s a világ
gondjaival viselős mostani önmagamat
szánnám ottan is. Elhinném, hogy ragyogást
hordoz a lélek, aranyló fényt, napmeleget.
Hinném, másra születtünk; más lenne a cél,
hol más lenne az út. – Itt lent, jól tudom én,
nincs mese, álom a kép. Minden múlik, a föld
támolyog, égi urunk pergeti ránk az esőt,
és forgatja alánk – most is – a sárga avart.