Elekes Dóra

KÉT SZÉK KÖZÖTT

Férfialakok Rohinton Mistry
„Családi ügyek” című regényében

Rohinton Mistry: Családi ügyek
Fordította Csikós András
Pepperman Kiadó, 2010. 472 oldal, 3490 Ft

Sokat törtem a fejem, hogy miképpen lehetett volna a magyar fordításban jobban visszaadni a regény címének két lehetséges olvasatában foglalt kettősséget. A kötet fordítója, Csikós And­rás értelmezésében a „Family Matters” azt jelenti, „családi ügyek”, vagyis elsősorban ama jelenségek körére utal, amelyeket a felnőtt nyugati ember csupán kellemes vagy kellemetlen kötelességként, a felnőtté válás lezárt történetének részeként kezel. De ha úgy olvassuk a címet, „a család fontos”, akkor éppen e történet lezárhatatlanságára helyeződik a hangsúly, arra, hogy az individuum nem választható le a hagyomány alakzatairól, azaz végső soron minden történet családi történet. És mi a helyzet a családregénnyel? Az európai irodalmakban a modernizmus utáni korban, „a családregény végének” korában a családregények már nem a „természetes folyamatokat” tükröző, a generációk organikus egymásutániságának szerkezetét követő regényformaként tüntetik fel magukat, hanem olyan konstrukcióként, amely nem a „természetes folyamatokon”, hanem egyfelől a társadalmi lét mesterséges alakzatain, másfelől pedig az irodalmiságnak a társadalmi mozgásokból levezethetetlen belső mozgásain nyugszik.
Bonyolultabb a helyzet, ha nem egy európai szerző, hanem egy angol nyelven publikáló indiai szerző családregényéről beszélünk. A volt gyarmati irodalmak kiemelkedő alkotásait olvasva az embernek időnként az az érzése támad, hogy a hatalom peremvidékeiről származó, álta­lában kettős identitású szerzők angolszász nyelv­területen elért kiugró sikere részben azzal a körülménnyel magyarázható, hogy ők még képesek érvényes szövegeket létrehozni egy olyan nyelven, amely az európai szerzők számára ma már megközelíthetetlen; vagyis képesek az európai realista regény hagyományait folytatva érvényes kijelentéseket tenni mind az európai kultúra és a volt gyarmati kultúrák ütközéspontjain lezajló, sokszor traumatikus folyamatokról, mind pedig magáról az európai regényről.
Ezeknek a szövegeknek a sorába illeszkedik a Családi ügyek, ez a realista lélekrajzot naturalista elemekkel vegyítő, világirodalmi áthallásokban és bollywoodi fordulatokban egyaránt gazdag, líraian groteszk, allegorikus nagyregény, amely egy család mindennapjain keresztül mutatja be Bombay életének számtalan vetületét. Csikós András kissé ingadozó – néhol ihletett, néhol pedig döcögős – fordítása eleinte megnehezíti az olvasást, ám az ingadozásokért kárpótlást nyújt a fordító „bennfentessége”, vagyis az, hogy láthatóan jól ismeri azt a világot, amelyről beszél. Talán ennek is köszönhető, hogy amint haladunk előre a történetben, úgy válik egyre magabiztosabbá, egyre „áttetszőbbé” a magyar szöveg, és az olvasás élvezetét csak időnként zavarja meg az indiai szavak magyar átírásának következetes hiánya és a szójátékokkal szembeni elfogódottság.
Mistry regénye fennakadás nélkül olvasható realista családregényként, de olvasható posztmo­dern regényként is, amely önnön határait folytonosan áthágva realista hősöket, burleszk- és mesehősöket szerepeltet egymás mellett; amely a nevelődési regény hagyományait kiforgatva erős szövegszervező elvként szerepelteti a véletlen és a csoda erőit; és amelynek metaforahálózata újabbnál újabb kulcsokat kínál fel saját értelmezéséhez. Úgy olvastatja magát, ahogyan a történet egyik szereplője, a mellékállásban levélírással foglalkozó Vilas olvassa a leveleken keresztül a világot: „Vilas, aki megállás nélkül írta a családi ügyek folytonos színdarabját, ezt a véget nem érő tragédiát és komédiát, rájött, hogy e levelek együtt olyan mintát adnak ki, amelynek látása csak neki adatik meg. Hagyta, hogy a levéláradat átfolyjon a tudatán, hagyta, hogy az epizódok a maguk útján kerüljenek a helyükre, mint a parányi színes darabkák a kaleidoszkópban.”
A történet passzivitásra ítélt kulcsszereplője az idős Nariman Vakeel professzor, e bombayi Lear király, akit lassanként elhatalmasodó Par­kin­son-kórja kiszolgáltatottá tesz a fiatalabb generáció ellenérdekelt tagjai között folyó hatalmi és kényelmi játszmáknak. Mostohagyerme­kei, akikkel egy fedélen osztozott, és akik az ellátásáról korábban gondoskodtak, a professzor állapotának hanyatlását tapasztalva kieszelnek egy piszkos trükköt, amelynek segítségével kitúrhatják az otthonából mostohaapjukat, és átköltöztethetik édeslányához, aki egy szűkös kis lakásban él férjével és két fiával. Közben lassanként megismerjük a mostohagyerekek motivációit is, és mint egy bonyolult és némiképp hiányos kirakós, feltárul előttünk a múlt, a professzor tragédiája, aki nem volt elég erős sem ahhoz, hogy szembeszálljon vaskalapos módon hagyománytisztelő párszi szüleivel, és feleségül vegye keresztény barátnőjét a szülők által kiszemelt párszi özvegyasszony helyett, sem pedig ahhoz, hogy kitartson döntése mellett, és végképp megszakítson minden kapcsolatot a magamagát őrületbe kergető és a család életét is megkeserítő lánnyal. Döntésképtelenségének büntetéseképpen végül mindkét nőt elveszíti, amikor egy öngyilkossági hisztéria hevében régi szeretője leveti magát a háztetőről, és magával rántja a professzor feleségét is. De az is lehet, hogy a professzor felesége rántja magával a régi szeretőt: az igazság soha nem tárul fel teljes egészében, a múlt darabkái nem állnak össze kerek történetté; hol innen, hol onnan hiányzik egy-egy darab. Maga a szöveg is utal erre a ki­ra­kósszerű építkezésre: a kaleidoszkóp-metafora párja a puzzle metaforája, amely a kisebbik fiú, Jehangir egyik kedvenc játékaként simul bele a szövegbe.
Két szék között a pad alá: így jár a professzor, és így járnak még sokan a regény szereplői közül – de különösen a férfiak. Szemben a nők­kel, akiknek többsége háziasszonyként, a családi bolygórendszer stabil középpontjaként viszonylag keveset érzékel – a férfiak zavarodottságán kívül – a társadalmi térben zajló háborúkból, a férfiak időről időre rákényszerülnek, hogy újraértékeljék saját helyüket a világban, és döntéseiket az egymásnak ellentmondó, egymással összeegyeztethetetlen érv- és értékrendszerek vonatkozásában vegyék szemügyre. En­nek a háborúnak a színtere Bombay, a töre­dezettség városa, ahol nyüzsögnek az ország ’47-es kettészakadásának áldozatául esett me­nekültek; a korrupció városa, ahol tudatos eltökéltség és már-már az aszketizmussal határos éhségtűrés kell ahhoz, hogy az ember becsületes maradjon; a rettegés városa, ahol a politikai haramiák bárkit megzsarolhatnak vagy megölhetnek, aki nem tartja be az általuk diktált hallgatólagos szabályokat; és egyszersmind az elfogadás városa, ahol mindezeknek a jelenségeknek dacára békében és erős szolidaritásban élnek egymás mellett a hétköznapi emberek: a hinduk, a muzulmánok és a többiek.
De vajon tényleg az elfogadás városa-e Bom­bay? Tényleg adhat-e megnyugtató választ a hovatartozás kérdésére olyan városként, amely képes feloldani magában az ellentéteket, mint minden valamirevaló kozmopolita nagyváros? Erre a kérdésre ugyancsak egy emberi sors szolgál feleletként, Mr. Kapuré, Nariman Vakeel vejének főnökéé, aki pandzsábi menekült létére a rajongásig szereti azt a várost, amely őt és családját befogadta. „Yezad néha úgy érezte, hogy főnöke Bombay iránti rajongása már-már a fanatizmus határán jár. Ugyanakkor megértette azt is, hogy Mr. Kapur ideontja családja punjabi múltja utáni vágyódását, mert számára a szülőföld örökre elveszett.” Az a Bombay, amelyért Mr. Kapur úgy odavan, nem több, mint vágyálom. A „valódi” Bombay csupán értelmezhetetlen, kaotikus massza, amelyre ki-ki tetszése szerint vetítheti rá saját személyes vágyait, amely azonban teljesen közönyös e projekciók valódiságának kérdése iránt. Mr. Kapur ennek a tévedésének esik áldozatul, amikor ujjat húz a szélsőséges fundamentalista Shiv Sena embereivel, akik rá akarják kényszeríteni, hogy a „Bombay Sport­szer­áru­ház” elnevezésben foglalt kozmopolita csengésű „Bombay” szócskát változtassa meg „Mumbai”-ra: elkergeti a zsarolókat, és az életével fizet azért az illúzióért, amely számára az újrakezdés, az új élet reményét jelentette.
Vakeel professzor, a két világ határán tébláboló, konfliktuskerülő értelmiségi saját döntésképtelenségének esik áldozatául, Mr. Kapur, az optimista vállalkozó pedig annak a tévedésének, hogy nem szükséges választania az egymásnak feszülő világok között, hiszen Bombay maga a világ. De vajon mi történik azzal, aki leveti magáról a rendkívül terhes és sehová sem vezető gondolkodás nyűgét, és egyik vagy másik nagy világmagyarázó érvrendszer bástyái mögé menekül? Ezt teszi ugyanis Yezad, Vakeel professzor veje, a fiúk édesapja: miután a nagyapát hozzájuk költöztetik, és a megnövekedett anyagi terhek lassanként az éhezés szélére sodorják az egyébként – helyi viszonylatban – tisztes polgári körülmények között élő családot, minden tőle telhetőt megtesz, hogy családfői feladatát teljesítve előteremtse a létfenntartáshoz szükséges javakat: előbb rákap az illegális szerencsejátékra, nyer is rajta egy csomó pénzt, majd pedig miután az állam deus ex machinája ráteszi a kezét a teljes nyereményre, belelovalja ma­gát, hogy politikust farag főnökéből, és átveszi tőle az üzletvezetést, ekképpen tornázva feljebb a fizetését. Ez a terv lassanként a rögeszméjévé válik, olyannyira, hogy egy bollywoodi komédiába illő cselvetést eszel ki főnöke meggyőzé­sé­re: felbérel két színészt, hogy játsszák el a Shiv Sena embereinek szerepét, és fenyegessék meg Mr. Kapurt, aki ettől majd remélhetőleg haragra gerjed, és jogos aggályait félredobva rohan, hogy a politika hadszínterén mérkőzzön meg a vallási fundamentalizmusban utazó nehézfiúkkal. Csakhogy porszem kerül a gépezetbe: Mr. Kapur ugyanis mégsem kíván beszállni a politikába, cserébe viszont valóban megjelennek nála a Shiv Sena emberei. Mivel azonban Mr. Kapur az álharamiák korábbi felbukkanása okán abban a hitben él, hogy már kiegyezett a zsarolókkal, felháborodottan elzavarja őket, magára vonva haragjukat és a véres bosszút. Yezad így aztán saját hibájából elveszíti az állását, és ahogy az élete fokról fokra darabokra hullik, úgy uralkodik el rajta a vallási fanatizmussá szublimált tisztaságmánia; úgy válik belőle otthon­ülő, ortodox párszi, aki különféle kapcsolódó rigolyáival halálra idegesíti a környezetében élőket.
A történet realista módon megrajzolt fő­sze­rep­lőinek groteszk tükörképei az egytől egyig különféle mániáknak hódoló szomszédok, így például a szerencsejáték-függő Villie Cardmas­ter, a pongyolában hegedülő zenész vénkisasszony, Daisy Ichhaporia és a szolgálatait mindenkire rátukmálni igyekvő kétbalkezes barkács, Edul Munshi. Az egymásrautaltság e zsúfolt világában a habókos szomszédok hol a mesebeli segítők szerepét töltik be – vagyis csak töltenék, ha segítő szándékuk nem fordulna rendre a visszájára –, hol pedig olyan viszonyítási pontként szolgálnak a történet főszereplői számára, amelyhez képest – legalábbis ideig-óráig – normálisnak érezhetik magukat.
Csakhogy a szomszédok szemével nézve a mi realista hőseink sem tűnnek normálisabbnak a ház átlagánál: gondoljunk csak arra a feledhetetlen jelenetre, amikor Nariman Vakeel professzor, miután felesége elzárja előle a ruháit, világ csúfjára, törülközőben szalad le az utcára, hogy igyekezzen jobb belátásra téríteni a ház előtt lecövekelt, konokul várakozó egykori kedvesét. Ahogy telik-múlik az idő, Yezad is menthetetlenül belesimul a bolondok e népes panoptikumába, készen arra, hogy megismételje a nagyszülők több generáció életét megnyomorító hibáit. Mi pedig csak remélhetjük, hogy nem jár sikerrel.