Bán Zoltán András

ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉG

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur
Ulpius-ház, 2010. 285 oldal, 2999 Ft

Az írónő utolsó regényének alapötlete voltaképpen még használható is lenne. A 2006 és 2007 márciusa közt játszódó regény főszereplője négy, igen különböző társadalmi környezetből származó, a húszas évei elején járó fiatal, három fiú és egy lány. Egyetemi tanulmányaik mellett mindannyian biciklis futárként dolgoznak, fizetésükkel, helyzetükkel, családjukkal, városukkal, a politikával és mindenekelőtt önmagukkal súlyosan elégedetlenül. Megalakítanak egy „Kentaurok” fedőnevű „anarchista” csoportot, noha ehhez komolyan vehető eszmerendszerrel és gyakorlati eszközökkel alig rendelkeznek. Ám annál elégedettebben peckeskednek felvett neveikkel (Bakunyin, Mahno, Kropotkin, Emma Goldman); e történelmi patinájú és komoly hang­zású nevek adnak némi büszke identitást szinte teljesen elbizonytalanodott személyiségüknek. Idáig még talán bizonyos szatírára is gyanakodhatna az olvasó. Vagy legalábbis nem teljesen alaptalanul remélhetne valami ilyesmit. Hiszen aligha lehet minimum egy félmosoly nélkül figyelni a céltalan kvartett ügyetlenkedését, lelkes, de nem kis mértékben butuska bénázását. E gyerekekét, akik történelmi szerepben hiszik és történelmi szerepbe képzelik magukat, noha valójában még az orruk önálló megtörlésére is csak korlátozott értelemben képesek. Ismétlem, ez alapötletnek erős, sokat ígérő, és voltaképpen a levegőben lóg már pár éve; olyan, mint Voltaire Istene, akit ha nem lenne, ki kellene találni. De Szécsi Noémi nem a gyerekek, hanem inkább a szüleik vagy, mondjuk, a felnőttek világára tartogatta a szatíra – ha nem is mérgezett, de azért kicsinyég kiélesített – nyilát. Sajnos itt sem jut sokkal tovább a közhelyeknél. Emma anyukája, a női magazin fő­szer­kesztőnője; apja, a „Szindbád” néven becézett öregedő, élveteg „valóságos magyar író”; Reiss, a magyar szakosból lett, erősen szélhámos vonásokat mutató, sikeres tévéasztrológus; a kétlaki, a munkaidőben Hugo Boss öltönyt viselő, de utána „betyáros bő gatyában” parádézó „magyar, nemzeti ügyvéd”; Mahno apja, az elgázolt állatokból ínyesmesteri lendülettel ebédet főző egykori tanár, a leendő szakácskönyvíró – nos, elsősorban ők lennének a regény kifigurázott mellékszereplői. De ez még nem szatíra, ez csak karikatúrasorozat. Hogy szatíra vagy valamennyire érvényes gúnyrajz legyen, ahhoz Szécsi Noéminek több türelemre lett volna szüksége alakjai iránt. Több odafigyelésre, több szeretetre – vagy akár gyűlöletre. Vagy több humorra.
A szerzői türelmetlenség a főhősöket is erősen érinti. Nagyon vázlatos, egymástól alig meg­kü­lön­böztethető alakokat kapunk, rengeteg olcsó szlogennel, lapos, igénytelenül szőtt dialógusokban, kidolgozatlan helyzetekben. És nem menti meg a regényt a szerző alcímként odaírt műfaji megjelölése: „társadalmi lektűr”. Ha arra gondolt, hogy emiatt nem is kell olyan nagyon komolyan venni a regényét, erősen tévedett, vagy akaratlanul is becsapta önmagát. Hiszen mi is lenne manapság kívánatosabb, mint egy valóban a mai magyar társadalom alapkérdéseit olvasmányosan, szórakoztatóan festő regény. Magam a legkevésbé sem becsülném le a lektűr műfaját, jelentsen bármit is ez a megjelölés. Mert minden látszattal szemben komoly műnemről van szó, amelynek persze megvannak a maga törvényei, bizonyos értelemben sokkal szigorúbbak, mint a high-brow, a szabad óráikban csak Derrida műveit búvároló olvasóknak szóló regényeknek. Ráadásul a „könnyed olvasmány” megjelölés semmiféle nyelvi igénytelenségre nem adhat menlevelet. A zsánerjellege nem mentheti fel az írót az átgondolt munka alól, nem tűri, hogy hányaveti módon ábrázolja a helyzeteket, nem engedélyezi, hogy ne dolgozza ki mélyen és átélhetően a cselekményt, és nem jogosítja fel arra sem, hogy feldobjon, aztán minden következmény nélkül ejtsen figurákat, mint például Szécsi Noémi teszi az alternatív énekesnő, Vera alakjával.
És nem feltétlenül csupán újságírói elbe­szé­lő­kedvet és érzületet jelent a lektűr. E téren a könyv egészen a külföldieknek szóló, is­me­ret­ter­jesztő útikönyvek, étteremkalauzok sommás zanzásításaira vetemedik; ilyen az Andrássy út történelmi múltjának, a Liszt Ferenc tér hangulatának vagy a Ráday utca éttermi kavalkádjának, valamint az Eckermann kávéház reménytelen ősbölcsészeinek leírása.
Szécsi Noémi mindamellett kétségkívül törekedett arra, hogy valami erős (és egyben kissé gunyoros) szerkezetet adjon kötetének. A regény struktúráját, alapvető formaelvét a már említett asztrológus, Reiss fejti ki: „Olyan regényt kellene írni, amely példázatok segítségével mutatja be az állatövi jegyekhez a hét főbűn módjára társítható gyarlóságokat. […] A regényben kibomlana a teljes asztrológiai év, márciustól márciusig.” Szécsi Noémi azonban ezt sem gondolta végig következetesen és komolyan. A tradicionális hét főbűn mellé most odaírhatunk még egyet, azt, amikor az író igénytelenül untatja az olvasót.