Keresztesi József

SZEMÉLY SZERINT

Rosmer János: Hátsó ülés
Kalligram, Pozsony, 2010. 92 oldal,
1900 Ft / 7 EUR

Rosmer János nagyszerű kötetének a vége felé kap helyet a Három seregszemle című költemény, amely a Playgirl Magazine egy-egy összeállításának a modelljeit veszi szemügyre (a Playgirl a közismert Playboy „női” párja, elsősorban heteroszexuális nőolvasók számára készül, de a gay olvasók között is igen népszerű). A versciklus második darabja ezzel a felsorolással zárul: „15 férfi, 15 (főként metélt) farok, 30 mellbimbó, 30 here, szem, 15 orr, száj, segg (30 farpofára bontva), mindössze 15 fürdőnadrág, 1 kagyló, 1 jet ski, 1 kerékpár, 3 szörfdeszka, 1 fehér nyaklánc, 5 tetoválás.”
Ez a seregszemle talán nyilvánvalóbban – mert közvetlenebb, keresetlenebb gesztussal – vezet rá arra a kérdésre, amelyet a kötet fő kérdésének gondolok. Hiszen, ha úgy tetszik, éppenséggel ünnepelhetjük azért is Rosmer János könyvét, mert új tartományokat hódít meg a magyar nyelvű melegirodalom számára, a ken­dőzetlen testiségben megjelenő homoerotika tartományait. Az efféle politikai-emancipatóri­kus indíttatású főhajtás persze derék dolog, ám legfőképpen akkor az, ha az elismerését nyilvánító irodalombarátot elsősorban nem saját derekasságának az érzése tölti el, nem valamiféle semmire nem kötelező szabadelvű hübrisz. Hiszen ekkor könnyűszerrel kerülhetem ki a választ, hogy miért is tetszenek nekem Rosmer János versei; ehelyett csupán arról kell beszélnem, hogy nekünk miért tetszenek, tehát hogy a közösségi önismeret szempontjából miért tartjuk örvendetes dolognak, ha művészi témává lesz a társadalmi tér sokszínűsége. Ami nyilván nem csekélység – mégis, az efféle olvasat könnyen hagyhat maga után valamiféle hiányérzetet, valami üres, kitöltetlen helyet.
Személy szerint ugyancsak kevésnek találom a szimpla szembeállítást a „zavarba ejtő” testiség (ad notam: pornográfia) és a nyelvi műgond, a költői megformáltság között. Nem arról van ugyanis szó, hogy – mint azt a megjelent recenziók egyike-másika sejteti – az esztétikai megformáltság felülírná, megemelné az „alantas” témát. Ez esetben megint csak nincs egyéb dolgunk, mint fejet hajtani a forma, a Rosmer-féle versmondat, a valóban mesteri módon felépített háromsoros szabadvers-strófák ereje előtt – ám ekkor ismét marad a zavart kérdés, hogy az olvasó, akinek mindez, úgymond, érdek nélkül tetszik, mihez is kezdjen a 15 (főként metélt) farokkal, 30 mellbimbóval, 30 herével stb.
Egyébként azt gyanítom, hogy a meleg olvasóközönségnek is nagyjából ugyanazt kell kezdenie velük, mint bármely más olvasónak. Mert hiszen a Hátsó ülés versei nem pornográf versek, de ami ennél is fontosabb, nem asztalfiókversek (amelyek egy titok magáncélú „kibeszélésére” épülnének föl), és nem is szubkulturális szövegek (amelyek „befelé” beszélnének, egy adott közösséghez). Nem, Rosmer János versei ennél jóval tágasabb térbe kívánkoznak, ahogy azt már a nyitó darab, az Al gran sole carico d’amore felütése is nyilvánvalóvá teszi: „Valami nagy ívű kollektívet, amikor az éles vágy / a tömegre irányul, s meghatározza a mozgását / az értelemnek, testben és testen kívül is.” Majd pár sorral lejjebb: „hogy maradéktalanul // kiadd a hangot, mely másokban rezonál. / Jelenleg a bőr szavát figyelem, ahogy annyi összehányt test / közt megalkot engem mások számára is”. Nos, ezek a „mások” alighanem mi volnánk, versolvasó fiúk-lányok.

*

Rosmer verseinek, bármily provokatívnak bizonyuljanak is, nem céljuk a provokáció, a polgárpukkasztás. Ugyanakkor nem áll szándékukban szublimálni sem a testi vágyat, valamiféle általános érvényű, közös összemberi nevezőre emelni. A vágy közege maga a test, és nem a test átesztétizált ideálja („Az olaszoknál senki sem baszik természetesebben” – Olaszok), a szexet pedig promiszkuitás és erőszak jellemzi: „Végül bemerészkedtünk a sötét- / szobába, ahol gátlástalan buzik basznak és szopnak, idegen polipkarok rázzák / izzadt faszod, könyörgő seggcipók esdik csatakos kezed, / ahol telefröcskölt gumikra lépsz, / […] / elveszik a pénztárcádat, vérbajt kapsz, miközben makkodra köpsz, ahol / az undor sose látott mértékét ismered meg, s ahonnan többé nem lehet fényre vergődni.” (Ez egy meleg bár.) Ugyanebben a versben mindazonáltal a transzvesztita szeme tiszta, „akár a vodka”, és ez a nagy erejű hasonlat, azt hiszem, jól tükrözi az egész kötet belső logikáját. A csiga bennem című vers hőse – a vers, amely az orgazmus dinamikájára épül, az egyébként rendkívül egyenletes és magas színvonalú köteten belül is kiemelkedő – hasonlóképp „szégyentelen kéjsóvársággal, s egy csiga belső tisztaságával” adja meg magát a gyönyörnek. Ez a kettősség, úgy látom, végigvonul a kötet egészén.
Talán a „szégyentelen kéjsóvárság” és a „belső tisztaság” viszonya volna az, ami önkéntelenül is ráíródik a „zavarba ejtő” tartalom és a költői műgond fent említett egyszerűsítő szembeállítására. Ugyanakkor Rosmer költészete ennél bonyolultabb képlet, mert ezt a kétségkívül meg­jelenő, ám meglehetősen konvencionális feszültséget a legtöbb esetben iróniában oldja föl: „csillagot hordanék neki az égre vagy minden teketória / nélkül leszopnám itt, az IC vécéjében, sőt nyilvánosan is, ha hagyná” (Egy fiú [Heni], aki Kecskemétre utazott); „az a pár szál nékem / Niszosz bíbor hajtincse, s tudom, kis köcsög, a kezemben vagy”. (Az a pár szőrszál, mely ott maradt a gégén.) Mindez mégis több a puszta távolságtartás gesztusánál, hiszen az irónia mögött jól hallhatóan megcsendül a keserűség hangja is, mint az utóbbi vers zárlatában: „bagzunk, ahogy egy üres műanyag flakont vág sziklának a tenger / szenvedélye újra meg újra, s olykor kivillan egy kopott, tarka márkanév”.
A kötet fő kérdése – számomra – az volna, hogy mihez kezdjek olvasóként a vágy személytelenségével, ezzel a ki-kivillanó, kopott, tarka márkanévvel. Vagy megfordítva a kérdést: ha testi tárgyként ennyi marad belőlünk, mihez kezdjek magammal mint olvasóval? Ha tényleg komolyan akarom venni azt a közhellyé koptatott igazságot, hogy az irodalom új, „idegen” tartományokat nyithat meg előttünk, akkor valamiképpen mégiscsak számot kellene ad­nom róla, hogy miféle személyesen érvé­nye­sít­hető tapasztalattal gazdagított a Hátsó ülés olvasása.

*

Első körben persze Erószról kellene beszélni: Rosmer János költészetének fő témája ennek az istennek a kontrollálatlan és kontrollálhatatlan túlhatalma. A tömegre irányuló vágy, mely meghatározza az értelem mozgását, testben és testen kívül is. A Brent Dupuis című vers el­beszélőjét például nem hagyja nyugodni a fotómodell tökéletessége, „mely beteggé tesz, dadogóssá, és folyton fölállítja a faszom” – olyan képeket igyekszik hát találni róla a neten, ahol ez a testi tökéletesség némiképp csorbát szenved: „talán akkor csitulnak bajaim, s a megoszlott figyelem vagy megszokás nem / izzaszt meg percenként, s hagy másra koncentrálni sorban állás / vagy sörözés közben, a pia­con, a fogorvosnál vagy a temetőben”. A szarkasz­tikussá csavart zárlattól eltekintve is nyilvánvaló, hogy itt a testi vágy minden egyéb életviszonyt az uralma alá hajt. A Hátsó ülés lapjain megjelenő Erósz természetesen kompromisszumot sem ismer, és a nőket kirekeszti ebből a világból. „A nők / csak zavarják a kilátást, s ha fejük olykor egy szőrös mellkasra hull, // kiküldöd őket a konyhába” – olvashatjuk az Az a sok mesés francia című versben, de nem csak itt: a tengerpart fövenyén birkózó kölykök férfias öröméig „nem hallatszik el a fürdőző lányok önfeledt kacagása” (Birkózók), míg a Queer Ken bájosan gonosz humora mindvégig a Barbie-babában megjele­nő női sztereotípiák ellen irányul (kitalálható: a Ken-babában megjelenő férfisztereotípiák védelmében): „Kent akarom, aki baszik Barbie-ra, / aki feszes farmert visel és military pólót / […] / ugyan, ki hallja meg, ha a hosszú combú üres, / műanyag nők hisztérikusan zokognak, / vagy ha kinyitják a kis, aranyozott gázcsapot?”
Mindez persze szerepjáték, ám egy nemi szerepekkel kapcsolatos gondolatkísérlet érdekes belátásokra vezethet bennünket. Vegyünk szemügyre néhány Rosmer-verset – például a fotómodell (pontosabban: az őt ábrázoló erotikus képek!) iránti megszállottságot elbeszélő Brent Dupuis-t, vagy a Playgirl modelljeit ka­ta­ló­gus­sze­rűen számba vevő-értékelő Három sereg­szem­lé-t, vagy az Angyalszar-t, amely a nemi aktus­ra korlátozza a személyes kapcsolatot, s ami azon túl van, már nem egyéb kínos kötelességnél („Az utcán nem mutatkoznék vele. // Amíg kiment zuhanyozni, egy újságpapírba / csomagoltam a két elnyűtt, sza­ros kotont, / és titokban azt reméltem, többé nem ta­lál vissza”) –, és próbáljuk meg elképzelni ugyanezeket a verseket heteroszexuális kontextusban. A könnyen megjósolható botrány hátterében egy jelentős kulturális különbség tárul föl: úgy tűnik, hogy kultúránkban a homoerotikus közegben megszólaltathatóvá válik az a szubli­málatlan testi vágy, amely éppenséggel a hetero­szexuális közegben sem ismeretlen, csak ép­pen a megjelenítése (belátható okokból, a tár­sadalmi nemi szerepek aszimmetriája miatt) kulturális-politikai elutasításba ütközik, és/vagy pornográfiának minősül. Úgy tűnik, hogy a ho­mo­ero­tikus irodalomban paradox módon – épp e kö­zeg rejtőzködésre ítélt mivolta, félig-meddig vagy teljesen tiltott jellege miatt – tágabb tartományokat járhat be a megjelenő Erósz, s ennélfogva itt az olvasó (bármely olvasó) tágabb rálátást nyerhet Erósz valódi hatalmára vagy, ha úgy tetszik, a valódi természetére.

*

Mindezen túl persze bőséggel helyet kap a kötetben a „hagyományos” szerelmi költészet is, amikor a vágy és/vagy a szerelem általános ér­vényű emberi állapotként jelenik meg, csak ­min­d­erre épp, homoerotikus vonzalomról lévén szó, ráíródik a szégyen és a titok tapasztalata. Számos egészen kitűnő versről lehetne itt beszélni, de most kettőt említek példaként: a Ne pazar záróképe egy egész élethelyzet színpa­diasságának a metaforájává válik („Nem tudom, hogy alakul, megnősülök, te meg ott állsz magadban. / Mint egy állatidomár, baszdmeg, akinek megdöglött a lova. / Balban kötél, jobban ostor. Kivilágított porond, ostoba zene”), míg a Tamás olyan emlékvers, amely nem csak a halott szerető alakját idézi föl, de a szerelem kimondásának a tilalmát is („Sosem hagyta, hogy mondjam is, hogy szeretem”). Egyfelől a test színpadias kiszolgáltatása mögött ott a tilalom, a rejtőzködés mozzanata; másfelől a szerelemben mint a szavakon inneni viszonyban sem csupán valamiféle „tisztaságot” őriz a nyelv nélküliség (amint az, mondjuk, egy heteroszexuális szerelem esetében minden további nélkül elképzelhető), hanem maga a tilalmas helyzet is szerepet játszik ebben a szavakon inneniségben. Kicsit távolabb lépve ettől a két konkrét verstől: ebben a világban egyrészről tehát a test látványként való felkínálásáról van szó, másrészről a szégyen és a titok kényszeréről – ez a kettősség pedig, ha jól látom, az olvasó pozícióját is meghatározza.
Hiszen a Hátsó ülés olvasója folyamatosan szembesül mindkettővel. Ebből a szempontból különösen tanulságos a Szemközt műterem című vers, amely mintha az olvasót igyekezne figyelmeztetni a tekintetét fenyegető csapdára. A vers elbeszélője egy műteremlakásban dolgozó férfit figyel a szemközti ablakban: „az az érzésed, hogy / úgy rendezte, hogy számítson a szemközt. // Ki ez a férfi? Az ettől-eddig híres? / És kellek-e neki ide szembe, / a hűvös teraszra, // ahogy iszom a tejet, ahogy eres kezét bámulom, / mely egy velejéig hamis / látványban kotorászik?”
A műalkotásnak mint hamis látványnak, ha­mis valóságnak a régi konvenciójára a kötet többi versének a fényében nyilvánvalóan ráíródik a meleg szubkultúrának mint a rejtőzködés, a titok terepének a felfogása. Mégis, ez a „velejéig hamis látvány” azért alighanem intés is az olvasónak: igenis, kellesz ennek az idegennek ide, szembe, hiszen a te tekinteted foglalja majd keretbe ezt a látványt – neked kell kezdened valamit vele. Mert a rejtőzködés éppúgy konstrukció (ha tetszik, artefactum), mint a magamutogatás, a személytelenség, és ennek a konstrukciónak te leszel a befogadója. Úgy gondolom, hogy Rosmer János költészetének az ereje nem az „alantas” téma és az érzékeny versbeszéd kettősségében és nem is a „szégyentelen kéjsóvárságon” áttetsző „belső tisztaság” némileg elkoptatott toposzában rejlik, hanem annak a belátásnak a végigvitelében, miszerint a „velejéig hamis látvány” szükségszerű velejárója a saját költői megszólalásának. Abban a belátásban, hogy a „két elnyűtt, szaros koton” ebben a beszédrendben elsősorban nem provokatív ha­tás­keltő eszköz: hogy az én kimondása ennek a világnak a díszletei között csakis e díszletekkel együtt lehet hiteles, hiszen ezek a díszletek – legyen szó a military pólóról, a szegecses bőr­ru­hákról vagy a szadomazo klub and­rás­ke­reszt­jéről akár – nem pusztán külsődleges kellékei, hanem a kons­ti­tu­ensei is ennek a világnak. Már­pedig az olvasónak csakis akkor nyílik lehetősége e díszletek mögé pillantani, ha nem kerülnek lebontásra – ha a testi vágy elementáris közvetlenségét és a meleg szubkultúra testi rítusait nem takarja óvón valamiféle szemérmes köl­tői­ség leple.
Mindehhez, mondanom sem kell, e belátáson kívül természetesen más is szükségeltetik, költői tehetség, megbízható ízlés és arányérzék.

*

Rosmer János rejtőzködő szerző, nem mutatkozik a nyilvánosság előtt, azt sem lehet tudni, hogy a kötet fülén látható kép valóban az ő port­réja-e. Az életrajziság kérdését persze csupán valamiféle – az ő ízlésétől láthatóan távol álló – pletykaéhség indokolná, ha nem állna ott a kötet végén az utolsó két vers, az Amikor elküldted és a Hogy mi volt közte s köztem, nem. Ezek­ben a versekben egy nagybeteg ember beszél: „Amikor elküldted ezeket a verseket, […] // nem sejtetted akkor, hogy lassan vége, / hogy befejeződsz a nagy egészben, mint ez a fal, ott a műtőn túl, / mint egy borda véres szála ismét megnyitott mellkasodban.” Vagy maga a kötet zárlata: „A felejtés híve vagyok, a kitanult / testekből csak ez-az kell, csak ez-az marad úgyis, minden // erőfeszítés ellenére egy-egy szerv épülhet csak belém, / leginkább a tüdő, érdekes módon mások tüdeje, / az egésszel, bár igyekszem, nem tudok mit kezdeni.”
Nem tudom, mit gondoljak. Van egy páratlan verseskötetünk, van élet, van irodalom.