Bánki Éva

„UTÓPIA NYELVE EZ,
VAGY HA NEM, HÁT NAGYON ÚGY HANGZIK”

François Rabelais: Pantagruel
Gulyás Adrienn fordítása
Osiris, Diákkönyvtár, 2010. 240 oldal, 980 Ft

Egy új Rabelais-fordításról nem beszélhetünk anélkül, hogy ne „sajnálkozzunk” azon, hogy Rabelais milyen sokáig (talán mind a mai napig) nem vált részévé a magyar olvasó világirodalmi tájékozódásának.
François Rabelais „mindenevő”, bölcs óriásokról szóló öt könyve, ez a szatirikus humanista enciklopédia, különös és mulatságos lovagregény-paródia természetesen számos fordítási nehézséget felvet. De hát a Shakespeare- és Dante-fordítások is szolgálnak nehézségekkel – igaz, másfélékkel –, ám ezek a fordítások mégiscsak a magyar irodalmi emlékezet részei lettek. Vajon akkor Rabelais miért maradt nálunk mindvégig kicsit idegen? Miért nem sikerült nekünk, magyar olvasóknak érintkezési pontot találnunk ezzel a művel?
Pedig Rabelais „meghonosításával” próbálkoztak már ófrancia irodalomban jártas professzorok (Süpek Ottó), alanyi költők is (Faludy György), nagy reményű, a műfordításba épp csak belekóstoló fiatal fordítók (Kemény Katalin) is. A nagy étvágyú óriások kalandjaiból született már színpadi mű (Thália Színház), tündérmese-átirat (Komor András), átköltés, filológiailag hű, archaizáló vagy éppen modern nyelven megszólaló fordítás. Megjelentek belőle részletek, és megjelent – mégpedig többször, többféle meg­közelítésben – a teljes mű is. Most Gulyás Ad­rienn tollából végre napvilágot látott egy minden tekintetben lendületes, jól olvasható, karakteres, emellett filológiailag is gondos fordítás.
A nem lebecsülhető fordítási nehézségeken túl vajon mi lehet(ett) az oka a mű „idegenségének”? Miért nem akartuk Rabelais-t korábban megérteni?
Maga a sok-sok nyelvet, sok-sok kifejezésmódot ütköztető Rabelais-mű is számtalanszor utal a megértés, a fordítás és a közvetítés problémájára. A Panurge felbukkanását bemutató jelenetet a megértés és egyáltalán a fordítás „tükrének” is tekinthetjük. Panurge egyszer csak megjelenik Párizsban Pantagruel és kísérete előtt, és arra a hétköznapi, franciául elhangzó kérdésre, hogy mi járatban van, germánul, spanyol–mór keveréknyelven, baszkul, görögül, hollandul, héberül, dánul is megfelel. A hétköznapi kérdésre egy hétköznapi válasszal: éhes, egy falat kenyeret szeretne. Pantagruel és barátai egy szavát sem értik, és még azt is csak több-kevesebb sikerrel találgatják, hogy éppen melyik nyelven beszél. Ám végül is eloszlik a mu­latságos félreértés: Panurge megszólal Pan­tagruel anyanyelvén.
„– Az ég szerelmére, barátom, nem beszél franciául? – mondta Pantagruel.
– De igen, uram – válaszolta a jóember –, Istennek hála! Francia az anyanyelvem, és számomra ez a legtermészetesebb nyelv, mert Franciahon virágoskert­jében, Touraine-ben születtem és cseperedtem…”
A soknyelvű csodalény, a fantasztikus Panurge csak egy nagyon mindennapi dolgot kér: „Kö­nyör­gök, hozasson enni!” A csillapíthatatlan éhségű óriások világában ez a leghétköznapibb kérés. Összetartozunk, cimbora! Olyan vagyok, mint te – ezt sugallja Panurge válasza. Az idegenség ellenállhatatlan varázsa nem feledtetheti el a közöset.
Persze a móka után Panurge, a csodálatos kaméleon már nem is számít köznapi kére­ge­tő­nek. A meghökkent Pantagruel biztosítja is, hogy ezentúl „elválaszthatatlanok leszünk, mint Aineiász és Akhátész”.
Ez a kis jelenet a több száz éves művek közvetítésének nehézségeit is példázza. Az idegenség csak az ismerőssel, a megszokottal együtt lehet hatásos és szeretetre méltó. Ám mi, az ezredfordulón élő, nem Rabelais-n szocializálódott olvasók hogyan ismerjünk rá ebben a „nyársforga­tó enciklopédiában” (Németh László kife­jezése) az ilyen pofonegyszerű, a mi világunkra vonatkozó összefüggésekre? Ugyan mit kérhetne mi­tő­lünk, a mai magyar olvasóktól Panurge? Hiszen ez a világ nem a mi világunk. Hol van már az az avítt lovagregényvilág, az a humanista könyvmolykultúra és az a késő középkori egyházias vaskalaposság, amit Rabelais (és különösen legravaszabb, legkörmönfontabb hőse, Panurge) lelkesen parodizál? Meglehet, követni tudjuk Rabelais utalásait – ebben nagyon sokat segítenek a fordító kiváló jegyzetei –, de saját tapasztalatunkként felismerni már nemigen. Ki szeret úgy nevetni, hogy a fél szemével minduntalan a lapalji jegyzeteket kell pásztáznia?
És talán nem is csak a szokásos kulturális nehézségekkel kell számolnunk. A nyugati ma­gas­kultúrára felnéző, azt feltétel nélkül csodáló vagy azt zsigerből elutasító, tehát mindig is vagy-vagy­ban gondolkodó magyar olvasónak talán nehéz elfogadnia egy olyan művet, amely arisztokratikus és populáris kulturális jelenségek örökös egymásba játszását, vidám egymás mellett élését hirdeti. Én úgy vélem, végső soron ez lehetett az oka Rabelais mind ez idáig tartó „idegenségének”. Mi nem szoktunk hozzá az is-ishez, mint Rabelais vidám, a népi és udvari örömöket egyaránt kedvelő óriásai.
Nem mintha a mi kultúránk nem szolgálna elég szatírára méltó jelenséggel. Hiszen a mi posztmodern tudományosságunk, média­vir­csaf­tunk, irodalmunk, nyelvhasználatunk is van olyan mulatságos, mint ez a feledésre ítélt, késő középkori, kora humanista, arisztokratikus vagy populáris kultúra. Ez lehetne az a „falat kenyér”, amit közös tapasztalatként ismerhetnénk fel a beszélgetés végén. Ám a magyar műfordítás-ha­gyomány nem nevezné szabályos fordításnak azt, ahol a szerző nyíltan „aktualizálna”, ha ce­le­becskékkel helyettesítené be az Artúr-lo­va­go­kat, ha a humanista tudorok álarcában mai meg­mondóembereket pécézne ki, vagy ha nyíltan utalna a kelet-közép-európai kulturális mi­liő­re.
De a tilos és a szabad között nincs éles választóvonal. Egy műfordítás (minthogy a műfordítás szükségszerűen kortárs alkotás is) mindig a saját valóságunkra vonatkozik – mert olvasás közben úgyis arra vonatkoztatjuk, mást nemigen tehetünk. A műfordító áttetszővé teheti saját szö­vegét, megkönnyítheti – ha akarja – az olvasó termékeny „félreértését” akkor is, ha nem halmozza a neologizmusokat, akkor is, ha nem ak­tua­lizálgat lépten-nyomon, ha nem „költ bele” a szövegbe, ha nem csinál Pantagruelből vagy Panurge-ből egy XXI. század elején tébláboló egyetemistát. Az ilyen áthallásokon is múlik, hogy egy fordításból eleven kortárs mű lesz-e vagy pedig csak egy cím, egy tétel a világirodalom olvasmányjegyzékében.
Nézzük csak a „jelek háborúját”, Panurge és az angol professzor híres vitáját! Egy angol tudós érkezik ugyanis Párizsba, hogy megmérkőzhes­sen Pantagruellel, aki amúgy nemcsak kíváncsiságot, hanem olthatatlan érzéki vágyat is kelt mindenkiben. Születésekor már a bábák is így kiáltanak fel: „annyit iszunk majd, amennyit nem szégyellünk”, de a felnőtt Pantagruel is ilyen csodálatot vált ki a tudomány képviselőiből – a puszta méreteivel. „Ha a tudás és a bölcsesség tapintható és emberi szemmel látható alakot öltene, mindenki rajongva imádná”, kiált fel az angol, mikor először megpillantja Pantagruelt.
És a Navarrai Kollégium dísztermében sajátos tudományos paradigmaváltás tanúi leszünk. A megismerés lázában vagy inkább szomjában élő angol „jelháborúra” (jelbeszéddel lefolytatott tudományos disputára) hívja ki a „csodálatos” Pantagruelt, vagy ha őt nem is, akkor legalább Panurge-öt. Ezt a csatát Panurge meg is nyeri: az angol tudós nyilvánosan elfingja, összeszarja magát, és a performance végén – a „szaktudósok” zajos tetszésnyilvánítása közben – ő maga jelenti be ellenfele, Panurge győzelmét. Sőt arra is kész, hogy tanulmányban örökítse meg a viadal emlékét: „…írásba fogom foglalni minden állításunkat és végkövetkeztetésünket, nehogy valaki azt higgye, zagyvaság volt az egész…”
Ezt a tudományos viadalt igen sokféleképpen interpretálhatjuk. A tudományos sem­mit­mon­dás­ra Panurge a legteljesebb semmit mondással válaszol: szó szerint „megfingatja” ellenfelét.
A je­lenet egyfajta sajátos angol–francia nemzeti párbaj is, amelynek a koreográfiájában nem nehéz észrevenni a hetvenkedő ördög megtréfálásáról szóló népmeséket is. (A párizsiak úgy beszélnek az angolról, hogy az „maga a vauvert-i ördög”.) Nemigen tudjuk, hogy mit jelentenek Panurge jelei a vita során (kitátja a száját, fújtat, miközben nyilvánosan húzogatja azt a bizonyos többszínű szalagokkal díszített „triszmegisztoszi gatyapőcét”), ám talán okkal vélhetjük úgy, ez a sok trágárság az angol szexuális gátlásaira, netán a homoszexualitására utal. (A nyilvánosan „be­szaratott”, azaz „megkönnyebbült” angol hálálkodása is mintha ezt erősítené.)
Ez a roppant trágár és mulatságos jelenet
a fordításban is roppant trágár és mulatságos. A tudományos ellenfelek, a párbajhősök „emberesen finganak”, „ecetet pisálnak” és bűzlenek, mint akik „bakot nyúztak”. Semmi finomkodás, sem-
mi eufemizmus. Ennyi alpáriság mellett különösen jól érvényesül az angol tudós fennkölt halandzsá­ja, tekintélyelvű tudományos utalásai, Szent­írás-idézetei, ünnepélyes fogadkozásai, (látszólagos) önbizalomtól duzzadó körmondatai. A for­dítónak „emberes” humora van, nem tagadhatjuk.
A szorbonacchusok gyülekezete, a mindenféle blöffnek hajbókoló, a mindenféle újdonságtól magát összeszaró (mi több, „boldogan összeszaró”) tudományos világ rajza állhatna legközelebb egy kelet-közép-európai értelmiségi minden­na­pos élettapasztalataihoz. De a fordító mintha tu­datosan kerülne minden gunyoros áthallást. Lehet, hogy bizonyos fordítói felfogás szerint dicséretes – „nem adja meg magát az olcsó hatáskeltésnek” –, de én úgy gondolom, az ilyen önmegtartóztató szigorból is megárt a sok. Egy-két áthallás igazán „emelne” az angol tudós szónoklatán.
Gulyás Adrienn a latin idézeteket természetesen ebben a párbeszédben is meghagyja, és lábjegyzetben közli a fordításukat. Ez kétségkívül így pontos. No de a lábjegyzetek bogarászása közben elvész az egymástól különböző nyelvi regiszterek brutális szembesítése! Vélemé­nyem sze­rint bocsánatos bűn lenne legalább a Szentírás-idézeteket lefordítani, és a latin erede­tit csak lábjegyzetben megadni. Nemcsak azért, mert a mai olvasó jóval távolabb áll attól a latin (egyházi vagy humanista) műveltségtől, mint Rabelais kortársai, hanem mert a XVI. századi franciáknak, Rabelais szereplőinek nem is állhatott a rendelkezésükre elterjedt anyanyelvi Szentírás.
Ugyanez vonatkozik a francia szólásokra vagy közmondásokra. A jelenetben kulcsfontosságú, a „tudományos párbajt” népi kontextusba he­lye­ző vauvert-i ördögre való utalás semmit nem mond a magyar olvasóknak. A kifejezés a mai francia olvasóknak nem teljesen ismeretlen, hiszen a mai francia nyelvben még él az au diable Vau­vert-fordulat. Mi, magyar olvasók viszont szegényebbek lettünk egy jó szójátékkal vagy for­dulattal. Érdemes-e hát ilyen esetekben is megmakacsolni magunkat, lábjegyzetekben ma­gya­rázkodni, nem volna-e jobb egy szójátékot kreálni vagy egy magyar mondásra hivatkozni?
Bármilyen ízesek is a fordító leleményes, a népi ponyvák szikráit idéző fordulatai, ez a hang nem könnyíti meg, hogy Rabelais világában a sajátunkra ismerjünk. A mai magyar nyelvben ugyanis a népiesség, a tájszavak ma már nem okvetlenül ellenkultúrát jelentenek. Egy-két finom utalás a mi intellektuális hablatyolásunkra, a mi vesszőparipáinkra, a mi diskurzusainkra milyen üdítő lenne! Ám azért találunk a későbbi fejezetekben néhány ilyen finom utalást. Például mikor a végszóban az elbeszélő a murcitól összezavart agyregiszterei miatt sopánkodik.
Faludy nem vállalta a „szabályos fordítás” igáját, nem tartotta meg Rabelais tájnyelvi fordulatait, ámde az ő átköltése mégis szárazabb és élettelenebb és, ami a fő, mérhetetlenül egyhangúbb, mint Gulyás Adrienn filológiailag is pontos fordítása. Ez nem is meglepő: hiszen nincs annál sikamlósabb, mint a populáris és arisztokratikus kultúra, tájnyelv és választékos udvari nyelv, magas tudomány és evés-ivás, „sza­ro­mánia” vidám egymásba játszása. A fiatal mű­fordító, még túlzott szigora ellenére is, sokkal több spektrumát idézi meg a mai magyar nyelvnek – és ezzel együtt természetesen a korabeli francia műveltségnek is –, mint Faludy.
És mennyi-mennyi fordítói leleményre bukkanunk a felsorolásokban! Egy-egy ilyen pan­tag­rueli felsorolászuhatagban szinte a magyar nyelv minden regiszterét felismerhetjük! Gulyás Adrienn, a fordító nemcsak érzékelteti, hanem egyenesen megeleveníti azt a nyelvi-kulturális habzsolhatnékot, ami a rabelais-i felsorolásokat élteti. Episztemon túlvilágról szóló beszámolójában: „A dán Ogier kardműves volt, / Tigranész király tetőfedő, / restauráló Galien pocokhajhász, / Aymon négy fia foghúzó / Callixtus pápa pinafodrász…” vagy „Traianus békapecér volt, / Antonius lakáj, / Commodus borostyánfaragó, / Pertinax diópucoló, / Lucullus pecsenyesütő, / Justinianus ószeres, / Hektór kukta, / Akhilleusz kévekötő, / Kambüszész öszvérhajcsár, / Artaxerxész potyaleső…” Nem volt még olyan Rabelais-fordítás a magyar irodalom­ban, amelyik ennyiféle hangot szólaltatott volna meg, mint Gulyás Adrienn Rabelais-ja.
Hogyan sikerülhetett mindez? A műfordítók képmutató pillanataikban gyakran beszélnek úgy magukról, mint a világirodalom napszámo­sairól, a magyar irodalom alázatos, szerény katonáiról, akik minden invenciót a forrásszövegnek tulajdonítva gondosan elhárítanak maguktól minden költői dicsőséget. Ám egy ekkora vál­lalkozásnál – és úgy hírlik, Gulyás Adrienn nemcsak a Pantagruel-t, hanem Rabelais másik négy könyvét is lefordítja – ilyen felvetésnek még a gondolata is nevetséges volna.
A Rabelais-filológia megismerése önmagában is egész embert kívánó feladat, a Rabelais-fordítás, különösen a jó, az ennyire ihletett fordítás pedig megköveteli, hogy a fordító – egy, a molekuláris gasztronómiában jártas mesterszakács módjára – összetevőkre, ízekre, moleku­lák­ra bontsa a magyar nyelvet, hogy a magyar nyel­vi hagyományt újraalkotva úgy tehessen, mintha a mi anyanyelvben programozott mű­velt­sé­günk­nek is része lenne a lovagregény-irodalom, a latin humanista kultúra. Ez pedig mindenképpen költői invenciót és költői bátorságot kívánó feladat. Azt is mondhatnánk, férfimunka.
Gulyás Adrienn, akárcsak a „teljes mű” első magyar fordítója, Kemény Katalin, fiatal nőként vágott bele a Rabelais-fordításba. (Ezek után meg is kérdezhetnénk: van-e olyasmi, mint női irodalmi ízlés?) A Kemény-fordítást illető kritikák, így Komor András 1937-es, a Nyugatban megjelent, meglehetősen vállveregető bírálata is, igencsak leereszkedő módon utalnak a fordító korára és nemére, mi több, „lányos szemérmességére”… De azért az ilyen, ma már komikus sztereotípiákon túl is felvetődhet az olvasóban a kérdés, vajon milyen személyes invenciók késztetnek arra egy fordítót – akár fiatal, akár öreg, akár nő, akár férfi –, hogy éveket áldozzon Rabe­lais-ra az életéből? Talán a nyugati egyetemeken szerzett tapasztalatai, az ott tapasztalt – a mienknél jóval könnyedebb, jóval kevésbé görcsös – kulturális relativizmus inspirálta? Hiszen a fordító nem légüres térben, nem elefántcsonttoronyban, nem a forrásszöveggel „összezárva” dolgozik. Bármilyen sokat gondoljunk a fordítói invencióról, azért nem kizárólagosan ezen múlik egy fordítás sikere. Egy jó fordításnak, a magyarul is eleven Rabelais-nak ugyanúgy szólnia kell a XVI., ahogy a XXI. századról.
Vajon miért 2010-ben jött el a magyar iro­­dalomban a szatirikus összegzés ideje? Talán ezekre a kérdésekre nem is lehet most még válaszolni.
De bármik legyenek is az okok, csak azt kívánhatjuk, hogy a fordító lendülete Gargantua és Pantagruel legutolsó kalandjáig kitartson.