Szlukovényi Katalin

A KÉTELKEDŐ RIGÓ

Ferencz Győző: Szakadás
Sziget Kiadó, 2010. 156 oldal, 2500 Ft

A költő és az énekesmadár közti párhuzam régi szép toposz. Jól ismert néhány nagyszabású angol példa: John Keatstől az Óda egy csalogányhoz1 vagy P. B. Shelley ódája Egy mezei pacsirtához,2 de az évszázaddal későbbi Thomas Hardy-vers, A feketerigó3 is mind ugyanannak a vershelyzetnek a kibontása: a költő a felzengő madárdalból transzcendens értelmet hall ki, s maga a vers ennek az élménynek, illetve az általa közvetített üzenetnek verbális leképezése. Keats a romlandó emberi testtel „a szent Költészet szárnyának” időtlen emelkedettségét állítja szembe. Shelley szintén annak vágyát fogalmazza meg, hogy a pacsirtához hasonlóan az öröm örökkévalóságát tolmácsolhassa verseiben: „Tanítsd örömre félholt / szivem… / s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.” Hardy már kevésbé optimista: romantikus elődeivel szemben az ő rigója nem a zöldellő táj fölött szárnyal, hanem egy téli kapun gubbaszt, s a költő csak sejti, de nem érti, amiről a „vén, kicsi, vézna, törékeny rigó” énekel: „áldott remény, mit ő tudott, / de nem ismertem én”. Itt tehát a költő fogalmi szinten hangot ad ugyan szkepszisének, de maga a rigó „a határtalan örömet” dalolja, és a jambikus-rímelős, szabályos versszakok hibátlan verszenéje szintén a romantikus verseszményt valósítja meg. Azaz minden huszadik századi kételyen túl is, az önfeledt rigódal és az azt kötött formában megörökítő vers egyaránt az eszményi létezése, megvalósíthatósága és közölhetősége mellett tanúskodik.
A modern angol irodalom egyik legfontosabb magyar közvetítőjének – tanárának, kritikusának, fordítójának –, Ferencz Győzőnek A kételkedő rigó című verse nyilvánvalóan ebbe a hagyományba illeszkedik. Leginkább Hardy verziójával rokon nemcsak a címadó rigó tekintetében – ami egyrészt urbanizálódott, másrészt sokkal hétköznapibb fajta, mint az erdők-mezők csalogányai és pacsirtái –, valamint azzal, hogy a jelenet hátteréül a virágzó természet helyett a telet választja, hanem az idealizálás hiányát illetőleg is: „egy ilyen koszos rigó”. Ferencz Győző azonban nem csak a költői én reflexióinak szintjén kérdőjelezi meg a romantikus ideált: nála maga a rigó is bátortalan, a madárdal vékony, a gyönyörködtetően kötött forma helyére pedig a prózavers lép. Remek megoldás, hogy a metrikailag kötetlen szövegben is képes a ritmikai kontraszt eszközével élni: az emberi álláspont idegen szavakkal terhelt, a nehézkességig szabatos megfogalmazásával szemben a madárdal említésénél mégiscsak felsejlik a verszene lehetősége a huszadik századi magyar vers legelterjedtebb dikcióját idéző jambikus félmondat révén, amit ráadásul egy váratlanul tiszta sorvégi rím is kiemel. (A szövegben ezen kívül csupán néhány, szabálytalanul előforduló és szándékosan elhalványított asszonánc található.) „Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés / Által kiváltott akusztikai csalódással, / Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb, / Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal” (A kételkedő rigó).
A kételkedő rigó, amellyel a könyv címét adó Szakadás-ciklus indul, nem csupán egyike a kötet nagy verseinek, hanem föllelhető benne a fő tematikai és poétikai jellegzetességek java része. Csakhogy ugyanez tucatnyi másik darabról is megállapítható. Bár a kötet a fülszöveg szerint másfél évtized termését gyűjti egybe, és az egyes szám első személyben szóló szubjektum mindjárt az első versben (Nyelvemlék) saját zavarba ejtően sokfajta hangjáról panaszkodik, a visszatérő motívumok és a kimunkált költői gyakorlat eredményeképp nagyon is egységes költészet jön létre a különféle megszólalásokból. A címadó Szakadás alaptétele szerint „minden szál elszakadt” – Ferencz Győző viszont ezekből a foszlányokból gondos precizitással sző újabb és újabb, mindegyik vers esetében izgalmasan eredeti mintázatú szövetet, amelyeket a hangvétel és a tárgy változatossága ellenére összetartanak részben a folyton ismét előbukkanó szálak szinkron és diakron játékai, variációi, átrendeződő viszonyai, részben a mindegyik szövegre külön is jellemző rendkívüli sűrűség.
A széttartó részeken keresztül is a teljesség megtapasztalásának-megsejtetésének romantikus vágya, illetve a vállalkozás eleve kudarcra ítéltségének modern tudata között feszülő ellentmondás az egész kötet hangját meghatározza. Nem csak ebben a versben kételkedik a rigó. A már említett nyitódarabban „Nem rendeződnek össze egy / Mondattá a rég feledett, / Holt nyelv emlékei” (Nyelvemlék); az utolsó vers szerint „A legnehezebb dolgokról nem sikerült beszélnem” (Születéstől oszlásig); a kettő között pedig versek hosszú sorának fő- vagy melléktémája a küzdelem a költői megszólalás nehézségével. A poézist számos tényező lehetetleníti el. Legelőször is – ahogy azt az első ciklus, a Jövendő évek elé intonálja – a transzcendencia és ezzel összefüggésben az identitás bizonytalansága, illetve bizonyos értelemben vett hiánya. A dal pedig feltételezi a hitet, még ha az hitelét vesztette is: „ki ez a perverz lény / Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek” (A kételkedő rigó). A költészetnek nem kedvez az aktuális társadalmi valóság sem, mint azt a közösségi viszonyainkra reflektáló második ciklus, a Kisebbségben kifejti; és ahogy az nyilvánvaló „ennek a szétrohadt háznak vigasztalan / Belső udvarán” (A kételkedő rigó). A Felsőbb parancsra szerelmes versei a megszólaláson belül konkrétan a másik megszólításának vágyát problematizálják. Nem annyira tematikusan, inkább motivikusan kötődnek A kételkedő rigó-hoz: a szerelmes lelkiállapot gyakran a napsütéssel asszociálódik (Süt a nap; Télvégi napsütés stb.), és a rigó dalának lehetséges oka szintén az, hogy „kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok, / Valamivel hosszabbak lettek a nappalok” (A kételkedő rigó).
A verset tudatos hagyományba ágyazottsága a Töredékszavazatok a költészetre hommage-aival rokonítja, melyek úgy tisztelegnek a költőelődök előtt, hogy egyszersmind rendre kétségbe vonják a poézis lehetőségét és értelmét. „Amit folytattam, ne kezdd el, / Hülye, aki elolvassa.” (Levél Weöres Sándorhoz.) A Szakadás szkeptikus felütése, A kételkedő rigó, amely olvasható végtelenül ironikus helyzetdalként is, az ezt követő személyes arcképek és életképek szintén szándékosan költőietlen, rezignált, fanyar prózaverseiben folytatódik. Végül a Betűk háta mögött témája végig, koncepciózusan az irodalom, a minden nehézségen túlemelkedni próbáló kísérlet a megszólalásra: „Elmondhatom-e más szavaival / A saját történetemet…?” (Dal a nehézségről.) A záróciklus éppúgy a hagyomány – ez esetben a Radnóti-életmű – újrafogalmazásán alapul, ahogy A kételkedő rigó az angol ódákén.
Ezredfordulós olvasóként én nagyon szeretem ezt a kételkedő rigót: a kételyeit és a dalait egyaránt. Ferencz Győző ugyanis mintha éppúgy csak a válogatott verseit írná meg (vagy közölné), ahogy az Újhold-nemzedék legendás alakjai, Pilinszky, Nemes Nagy, Lator. Az ő hallgatásukat maga is részletes tanulmányokban elemezte, és amit Nemes Nagy Ágnesről megállapít, azt rá is érvényesnek érzem: „A hallgatás ellenében íródott versek a koncentráltság olyan fokán állnak, ahol a szavak sugárzani kezdenek.”4 Ferencz Győző nem csak személyében kötődik ehhez a hagyományhoz, bár 1989–91 között az Újhold-Évkönyvek fiatal szerkesztőjeként Nemes Nagy Ágnessel együtt dolgozott, és esszéit a Pro Renovanda Cultura Hungariae Nemes Nagy Ágnes-díjjal ismerte el 2001-ben; valamint egyetemistaként Lator László műfordítás-stílusgyakorlat szemináriumát az elsők között látogatta, 2008 végén pedig tőle vette át a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöki posztját. E részben külsődleges érintkezési pontokon túl azonban poétikai gyakorlata is sok tekintetben a késő nyugatos-újholdas hagyomány szerves folytatása. A számos közös jegy közül csak néhány általánosabbat emelnék ki. Ilyen a magas szintű mesterségbeli tudás, a változatos formakultúra, Lator szavaival élve az, „hogy van benne valami természetes kézműves-hajlandóság”.5 Hasonlít a (kortárs) világirodalom integrálásának igénye részben saját költészetébe, részben a magyar irodalomba. Ide tartozik az elioti értelemben vett tudatos viszony a hagyományhoz; és ettől nem függetlenül a prófétai hevület helyett a személyesség és objektivitás egyensúlya. Végül alapvetően közös vonás a versbe, a gondolkodásba, a „költészet valódi súlyá”6-ba vetett hit – pontosabban Ferencz Győzőnél ennek nosztalgikus vágya, keresése.
És ezzel visszaértünk a kétely és hallgatás problematikájához. Míg ugyanis az újholdas nemzedékre az ötvenes évek, illetve a Kádár-rendszer politikai cenzúrája kényszerítette azt a hallgatást, amelyből aztán mindegyikük a maga egyéni módján alkotott poétikai erényt: a ritka, ám annál jelentősebb, sűrített megszólalás erejét, addig a rendszerváltás utáni magyar irodalomban másféle körülmények okozzák, illetve indokolják a szűkszavúságot. Ezúttal is irodalmi formában megjelenő morális kérdésekről van szó. Nevezetesen arról, amit Ferencz Győző 1995-ös Megjegyzések a közelmúlt magyar költészetéről című előadásában a nyelvkritikai költészetből kiinduló, posztmodern beszédmód elsekélyesedéseként nevez meg.7 Pedig magát a Tandori Dezső nevével és Töredék Hamletnek című kötetével fémjelzett nyelvkritikai fordulatot nagyra értékeli, részletes tanulmányban méltatja,8 sőt az „ismeretelméleti és nyelvfilozófiai természetű” „kétely hangsúlyos szólama” saját költészetében is fontos vonulat. Csakhogy a poeta doctus érthető módon idegenkedik attól, hogy a „nyelvvel szembeni bizalmatlanság”-ra hivatkozva „a mű aránytalansága és sok egyéb mesterségbeli fogyatékosság művészetideológiai menlevelet kap”. Az ő ideálja a „kétely és pontosság”9 lenne. A külső – kritikai, anyagi, társadalmi – elismerés viszont nem feltétlenül áll arányban a teljesítmény minőségével. Ha a kultúra elértéktelenedik, ha a (köz)beszéd felhígul és jelentőségét veszti, ha az uralkodó divatoknak behódoló, minden eseményen és fórumon jelen lévő, vegyes színvonalú műveket önkritikátlan bőségben ontó szerzők jóval sikeresebbek, mint igényesebb és ezért kisebb mennyiségben alkotó társaik – mindez akkor is kedvét szegi a költőnek, ha csupán egy régről ismerős jelenség újkori verzióját ismeri fel benne. A visszafogott költői termékenység tehát egyszerre szándékos, arisztokratikus félrehúzódás a felületes-felelőtlen szószátyárságuk révén érvényesülők tömegétől, egyszersmind azonban az értelmes, hatékony megszólalás lehetőségének nyomasztó hiányából fakadó következmény is.
A fenti visszásságok messze nem az irodalom belügyei, hanem tágabb értelemben vett kulturális életünket számos formában sújtják. Így sok Ferencz Győző-vers egyáltalán nem csak az irodalmár számára izgalmas, hanem a magyar értelmiség bármely szekciójából érkező olvasóból előhívhatja a ráismerés fanyar mosolyát. Érdekes megnézni ennek a problémakörnek különféle artikulációit egyetlen metafora variációi kapcsán, az előbb említett hagyományok fényében. Időrendben haladva az alapkép a hatvanas évekből származik. Nemes Nagy Ágnes közismert verse, a Madár a lírai énre telepedő (költői) hivatás terhét ragadja meg emlékezetes szimbólumban. Itt csak négy, számunkra releváns sorát idézem: „Egy madár ül a vállamon… / Súly, súly, súly rajtam, bénaság … / Ha elröpülne egy napon, / most már eldőlnék nélküle.” A kép előkerül a Nemes Nagyról szóló, már említett esszéfüzér 1997-es darabjában is. „A siker amint szárnyakat ad. De miféle szárnyakat? Jobb költővé tesz-e az elismertség? Jobbá nem, mint amilyen valaki lehet. A sikertelenség amint letöri a szárnyakat. Rosszabb költővé tesz-e a sikertelenség? Azt talán nem. De le lehet törni azokat a szárnyakat… A tehetséget alaposan tönkre lehet tenni.”10 A motívum azután a Szakadás három versében is felbukkan. Legelőször az 1998-as hommage-ban, amelynek felütése mindjárt kettős utalás: „A magyar irodalom eltévedt lovasa / Madárral a vállán üget” (T. D.-nek); egyszerre van benne jelen Nemes Nagy madara, valamint az általa a gimnáziumban tanított Tandori Dezső saját, híres Hommage-a: „Ki szedi össze váltott lovait, / ha elhulltak, ki veszi a nyakába?” A 2001-es Régi dal az esszé gondolatmenetét itt-ott szó szerint idézve önironikus dallamossággal élcelődik a beszélő saját életének mindennapi nehézségein: „Nem hitted, ugye, hogy pár számadat / Ily könnyen letöri a szárnyadat? / Folyószámlád egyenlege minusz”. Végezetül a 2002-es Pióca már nyíltan a Madár parafrázisa. Erre utal az idézet mottója: „olyan nehéz”, illetve az egyaránt három darab négysoros, rímes szakaszból álló két vers szerkezeti felépítésének hasonlóságai: az első versszak bemutatja az élősködő állatot, a második érzékelteti, milyen terhet jelent, a harmadik pedig előretekint a szétválás végső pillanatáig. Csakhogy aki Nemes Nagynál emelkedett és fölemelő, súlyos, mégis tartást adó, égi lény volt, az Ferencz Győzőnél kicsinyes, a sárból érkező vérszívó. A hibátlan verselés parodisztikusan keresett rímekkel éktelenkedő, nehézkessé rontott jambusokba törik: „A hátamra tapadt egy pióca, / Roppant előnyös a pozíciója.” A korábbi verszárlatban madár és hordozója elválaszthatatlan, együtt beteljesülő egységben él, míg Ferencz Győzőnél a lírai én csupán kihasznált áldozat. E motívum nem csak azt illusztrálja szerencsésen, hogy a Szakadás egymástól látszólag távol álló versei hogyan kapcsolódnak össze, és a visszatérések hogyan teremtik meg a könyv egységét. Ennél is fontosabbnak érzem, hogy a Régi dal és a Pióca egyaránt a posztmodern intertextualitás példaértékű megvalósulásai. Mindkettő az irodalmi előzmények ismerete nélkül is teljesen érthető és élvezhető, remek vers – ilyen értelemben tehát sikeresen elkerüli a modernizmus óta gyakori csapdát, amikor is a szöveg olyan mértékig támaszkodik az allúziókra, hogy szakmán kívül úgysem érti senki, ami az irodalmat hosszú távon belterjességre kárhoztatná. Másfelől a hagyomány tudatos és kreatív mozgósításával azt az elsekélyesedést is kivédi, ami a szellemeskedésnél mélyebb értelemre igényt nem tartó posztmodern gegek nagy veszélye.
A kételkedő rigó vagy a Pióca tehát specifikus előismeretek nélkül is jól olvashatók, bár a szerzői szándék szerint jelentésük nyilvánvalóan a tágabb irodalmi kontextust figyelembe véve nyeri el teljes gazdagságát. Ugyanígy a Szakadás szinte minden darabja – az utolsó ciklus kivételével – a kötetből kiemelve, külön is működik. Ferencz Győzőben a fülszöveg tanúsága szerint mégis felébredt annak igénye, hogy az utóbbi „másfél évtized verseit”, melyek kötetben részben már megjelentek, olyan ciklusokba rendezze, „amelyek nem időrend szerint, hanem tárgyuk köré szerveződnek”. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mik ezek a tárgyak, amelyek köré a ciklusok szerveződnek; illetve hogy a költői életműben fellelhető-e olyan határ tizenöt évvel ezelőtt, amely élesen elválasztaná a korábban írt verseket a Szakadás anyagától.
A határ kérdése már csak azért is izgalmas, mert Ferencz Győző könyvei szorosan egymásba kapcsolódnak; illetve sokszor rendkívül szokatlanul nem válnak szét. A Két ív (1993) egybekötve közölt saját verseket és fordításokat; a Magamtól egyre messzebb (1997) és az Alacsony ég alatt (2000) az újabb és még újabb verseket a korábbi kötetekből összegyűjtött-válogatott anyag végéhez illesztette; a Szakadás pedig nem csupán az Alacsony ég alatt utolsó ciklusát veszi át szinte egészében, hanem a Betűk háta mögött tekinthető a Radnóti-monográfia műhelynaplójának is. Az átfedések oka részben bizonyára a kiadói gyakorlatban keresendő, részben Ferencz Győző életművének igen erős integritásával magyarázható. Radnóti irodalomkritikusi, tanári,11 műfordítói és költői munkásságának szerves kapcsolatáról tett megállapításai, mint számos más tanulmánya esetében, ezúttal is könnyűszerrel vonatkoztathatók saját életművére. „Radnóti tanulmányai közül különösen azok figyelemre méltóak, amelyekben – többnyire egy-egy alkotóról szólva – számára fontos költészeti kérdéseket járt körül.”12 „A műfordítás igazi költői műhelymunka volt számára: termékenyítőleg hatott költészetére.”13 Ferencz Győzőnél is folyamatos az átjárás a különféle műfajok és irodalmi tevékenységek között. Válogatást ad közre angol barokk költőktől,14 illetve egyiküktől, John Donne-tól szintén kötetnyi verset fordít;15 és „költészete lépten-nyomon a barokkos concetti-költészetet idézi meg”.16 Verselemzéseit A költészet mechanikája17 címen gyűjti össze, és hasonló szellemiségű verset ír: Könnyűfémszerkezetek a költészetben.18 Doktori disszertációjának témája John Berryman, illetve éveken át tart egyetemi és doktori kurzusokat róla és a többi amerikai vallomásos költőről; az ő költészetfelfogásukkal és poétikai identitásalkotásukkal rokon tendenciát fedez fel Radnótinál;19 majd saját könyvének címadó Szakadás-ciklusa egy az egyben ezen az (auto)biografikus-freudi hangon szólal meg. Hasonló párhuzamok saját, különböző könyvekben publikált versei között is nagy számban fedezhetők fel. Mesterházi Mónika például meggyőzően bizonyítja, hogy az 1999-es – és így a Szakadás-ba is felvett – Árnyék-ban „[m]intha szándékosan
az Idegen lakásban20 ellendarabját olvasnánk”.21
A 2001-es Búcsú: az azonosság pedig nemcsak dikciójában és a beszélő pozíciójában idézi az Omlásveszély (1989) középiskolai tanári élményekből kiinduló verseit (pl. Új ülésrend, Vak egerek, Számozatlan otthonunk stb.), hanem konkrétan egy akkori verstöredékből bontakozik ki: „Feljegyzések közt valami / Használható ötlet után kutattam / Az a pár sor a mostani / Helyzetben másképpen folytathatatlan.” Természetesen mind a műnemek közötti, mind a költészeten belüli párhuzamok listája gyakorlatilag vég nélkül folytatható.
Mindennek alapján úgy tűnik, hogy a korábbi versek és a Szakadás között nincs éles cezúra. Azzal együtt sem, hogy az Alacsony ég alatt utolsó előtti ciklusát – tehát az új kötetbe már át nem vett anyagot – záró vers szinte tálcán kínálja a végszót: Folytatás nélkül. Miközben tehát Ferencz Győző a szakadásokat, határokat nagymértékben tudatosítja, mégis az az érzésem, hogy tematikáját és poétikai gyakorlatát tekintve ez a költészet sokkal inkább koncentrikusan épül, mintsem élesen elkülönülő szakaszokban. Ahogy Latorral kapcsolatosan fogalmazott: „A létezés határhelyzetének problémáját nagy, önmaga fölé kanyarodó spirálmozgással modellálta a költő.”22 Így a Szakadás ciklusainak szerveződésénél érdemesebb már említett tárgyuk összetartó erejét vizsgálni, mintsem eltéréseiket keresni a korábbi művektől. Más szavakkal: ebbe a könyvbe mintha azért került volna át az Alacsony ég alatt utolsó ciklusának java része, hogy az új versekkel együtt a szerző valamiféle teljesebb, letisztultabb és magasabb szintű áttekintést adhasson mindarról, ami lényegében már pályája kezdetétől foglalkoztatta.
Mindjárt az első ciklus nagyívű nyitányban szólaltatja meg a könyv fő témáit. Ezek: a költői megszólalás már említett problematikája (Nyelvemlék; Ének valamiről); a változás, az elválás, a költözés (Sok más élet; Csomagolás közben); az identitás (Megoldás több ismeretlenre; Búcsú: az azonosság); az elmúlás és az emlékezés (Az emlékezet rostélya; Árnyék; Sós íz); a transzcendencia, illetve annak hiánya (Jövendő évek elé; Az én istenem); illetve az egyedüllét és a valódi emberi közösség kérdései (Napok rése, évek torlasza; Alacsony ég alatt). Elkerülhetetlen részemről az önismétlés: a visszatérő motívumok és hangok, illetve a komplex szerkezetek miatt természetesen az egyes versek az előbbi kategóriák közül többe is besorolhatók. Az én istenem például kezdetben egyszerűen rímbe szedni látszik a deista felfogást: „Az én istenem nem személyes isten, / Nem várom, hogy személyemen segítsen. / Sosem jutalmazott, de meg se dorgált: / A teremtéssel elvégezte dolgát.” Az enigmatikus zárlattal azonban az identitás bizonytalanságával küzdő nagy versek sorába fordul át: „Az én utam is kifürkészhetetlen.” Másik személyes kedvencem, a Takács Ferencnek dedikált Jövendő évek elé pedig a túlvilágot olyan parodisztikus teológiai-filozófiai-irodalomelméleti zsargonban taglalja, ami épp nyelvezete bensőségessége révén mégis a valódi emberi – baráti, irodalmi – közösséget teremti meg és hangsúlyozza. „Mert ha valami csoda folytán lépéseink láncolata itt a lenti / Forgatagban mégsem szükségszerűen esetleges / Jelentések szóródásaként írható le, / Akkor te hazatérve a szakállas kulcsőr lelki / Hovatartozásodat firtató okvetetlenkedését / Félbeszakíthatatlan szövegfolyammal elsodorva / Bebeszéled magad a meta-létezésnek abba az egébe, / Amelyben persze akkor sem hiszel majd.” És így tovább: gyakorlatilag a ciklus összes darabja kitűnő és nagyszabású vers, amelynek elemzése önmagában is tanulmányterjedelmet igényelne.
A Kisebbségben témaköre ennél körülhatárolhatóbb: itt elsősorban a társadalomban élő szubjektum kiábrándító tapasztalatairól esik szó – gyönyörködtető formai gazdagságban. Az Ikon-ban egymásra vetül a tárgyilagosságában is megrázó szociológiai portré egy gyermekével együtt kolduló asszonyról, valamint a Szűzanya és a kisded hagyományosan idillikus ábrázolása.
A Boldogság nem csupán egy remek szójáték: „a pénznem boldogít” minden külföldi ösztöndíjas számára végtelenül mulattató kibontása, hanem egyszersmind egy e. e. cummings és William Carlos Williams által kialakított, az értelmet szokatlan sortördelés és tipográfiai játékok révén kiemelő versszerkesztési mód találó, eleven magyar fordítása is. Efféle kísérletezésre van ugyan példa a magyar avantgárd költészetben, a vers mégis az újdonság erejével hat az olvasóra, mivel itt sem csupán öncélú formai bravúrról van szó – ahogy ezt az intertextualitás esetében már kiemeltem –, hanem egy nálunk kevéssé elterjedt poétikai eszköznek a jelentés által tökéletesen indokolt, azzal teljesen harmonikus megvalósításáról. Épp ezért szól nagyot a csattanó. De jelenkori társadalmunk működésképtelensége nemcsak a fanyar humor, hanem a kétségbeejtően pontos helyzetelemzés hangján is hitelesen szól, így például a ciklus címét adó antihimnuszban, melynek mottója Kölcseyt idézi: „Szerte nézett s nem lelé”. „Én a határaimon túl élek, s olyan birodalmat / Kell szolgálnom, amelynek a népe tőlem egész idegen, / Nem értem a nyelvét és a szokásai / Viszolyogtatóak.” (Kisebbségben.)
A harmadik szakasz a szerelmes verseket gyűjti egybe. Ahogy az előbb, úgy itt is egyértelmű, hogy a ciklus címadó verse vitathatatlanul a legkiemelkedőbb, nagyszabású darab. A Felsőbb parancsra egyszerre anatómiailag pontos és érzéki, bonyolultan filozofikus, mégis természetesen világos körmondatai az emberi lét és elme végső reménytelenségével vetnek számot: „Lúgos / Tejharmatot permetezve az ölmély / Lázasan lüktető magmelegébe… Akiket a / Legjobban kellene szeretnem, én / Kényszerítettem erőszakkal élni.” De a versek többsége a korábbi kötetekből már ismerős, gyöngéd, a részletekre érzékeny, a bonyolult emberi viszonyokat olykor bonyolult szintaktikai játékokkal érzékeltető hangon szól. „Látod, még te adsz, ha elveszel, / És tőled kapok, ha elfogadsz.” (Csomagolás nélkül.) Az Egy szál deszkán vagy a Süt a nap pedig egyetlen, hétköznapi kép – a szeretkezés utáni szellőztetés vagy a reggeli napsütés – leírását képes addig retorizálni, hogy
a pillanat puszta ábrázolásában egyszerre evidenciaként villan fel egy emberi élet vagy egy emberi kapcsolat teljessége és megsemmisülése.
A Töredékszavazatok a költészetre – ahogy azt a cím önironikusan jelzi – a magában nem teljes vers értékű, ám annál szórakoztatóbb, rövid szövegek tárháza. Akad itt rímes nyelvi humor (A nyelv vízszintes tagolódása); Tandorit idézően absztrakt ötlet (Néhány hexameter, három tizedesig megadva); szójáték (Szabadvers?); Bánk bán-persziflázs (Egy idézet dekonstruálása) és Kormos István Katalánok-jára emlékeztetően indirekt, ám vele ellentétben gunyoros reflexió „ír” költőinkre (Egy antológiára). Az azonos című, kisebb, belső ciklus szintén elegyes gyűjtemény, amely javarészt alkalmi költeményekkel (pl. Menyegzői óda) és hommage-okkal egészül ki. Utóbbiak közül kiemelkedik az angol tanszék legendás tanárának, Ruttkay Kálmánnak szóló születésnapi vers (Esszé egy emberről: imitáció), ami a klasszicista Alexander Pope An Essay on Man című nagyszabású filozófiai tankölteményének szerény parafrázisába fogva addig szabadkozik, míg a sok torokköszörülés és mentegetőzés közepette képes egyszerre emelkedett és mégis hiteles hangon megszólalni egy olyan korban, amikor a valódi ünnepélyességet előszeretettel véljük idejétmúltnak és ekképp megvalósíthatatlannak. Ferencz Győzőnek kedvelt és nagy szakértelemmel művelt játéka ez: annyit beszélni arról, hogy nem tudja (akarja, lehetséges, érdemes stb.) jól megírni az adott verset, hogy az erről szóló beszéd maga válik költészetté. Ebből az alaphelyzetből bontakozik ki pl. a Drótlegyek akasztófahumora: „Egyre nehezebb meggyőznöm magam, / hogy a legcsekélyebb értelme van / csak két szót is egymás után leírnom”; erről beszél József Attila fiktív öregkori versében (Már nem sajog); s erről szólnak a részben már említett Weöres Sándor-hommage-ok is (Levél Weöres Sándorhoz; Nem és nem).
E bőségesen sziporkázó egyveleg után jön a kötet hatalmas zárlata, a Szakadás. Méltó párja ez a nyitánynak: itt is csupa nagy vers sorjázik, itt is szóba kerül a létezés és közelebbről Ferencz Győző költészetének minden fő alaptémája, csak itt prózaibbra és tragikusabbra hangolva. A gyerekkori traumákat (Az első; Szomjas vagyok), a generációk közti viszonyt (Önmagát folytatva), az öngyilkos költőtársat (Pad a hátsókertben) vagy haldokló szeretteit (Bajominé; Megemelni) olyan, a már sokat emlegetett vallomásos költőkre emlékeztető közvetlenséggel idézi meg, amire szintaktikai és egyéb verstechnikai játékok, objektivitás és intellektuális humor mögé rejtőző, szemérmes versbeszédében korábban nem akadt példa. Furcsa ez az ív: mintha a könyv a költői én megalkotására tett kísérlet során a költőitől (a formailag változatosan kötött, magára a költészetre gyakran reflektáló első ciklustól) a társadalom, szerelem és szakma szféráin át az én (a közvetlen, biografikus, lecsupaszított hús-vér személy) felé tartana. Csakhogy a ciklus és a kötet címadó verse, a Szakadás – amely az előző ciklusokhoz hasonlóan ezúttal is kiemelkedően nagyszabású költemény – messze nem önéletrajzi. Nagyon is absztrakt, repetitív foszlányok szöveteként képezi le és próbálja – hasztalanul, mégis újra meg újra – összegezni azt a folyamatot, amit a könyv éppúgy, mint Ferencz Győző költészete – és tegyük hozzá, hiszen a vers maga nyit folyton távlatokat az egészre: minden igazi életmű, minden teljességre törekvő emberi élet, sőt az emberiség története – jelent: „Mindig abbamarad csak kezdete van ami folyton megszakad… Részletekből kell összerakni részekre szakadtak szétszakadtak a részletek”.
A kötet ezzel a hatalmas gondolati crescendóval, konkrétan pedig egy férfi halálának leírásával le is zárulhatna, hibátlanul lekerekített szerkezetet hozva létre. Csakhogy Ferencz Győző szemmel láthatólag nem azt a közhelyet kívánja megfogalmazni, hogy hát van az életünk, olyan, amilyen, aztán egyszer csak véget ér. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy folyton véget érünk, és mégis folyton arra kényszerülünk, hogy újrakezdjük, mindig tudatában soha be nem teljesülő tökéletlenségünknek. Ezt tudatosítja az utolsó ciklus, a Betűk háta mögött nyitóverse is: „Töredékszavak története. / Oly kiszámíthatatlanok, oly távoli, / Hogy valaha is összeérnek-e.” (Dal a nehézségről.) Egyben persze a filológusi munka nehézségére is rávilágítanak ezek a sorok: képzelheti-e a monográfus, hogy versek, visszaemlékezések, levéltári adatok és számtalan más, szükségszerűen töredékes dokumentum alapján rekonstruálhatja egy másik ember – Ferencz Győző esetében Radnóti Miklós – életét? Másfelől a ciklus versei mintha ennek a munkának a negatívjaként íródnának: miközben az irodalomtudós a monográfia keretében arra törekszik, hogy minél hitelesebben mondja el Radnóti történetét, a költő óhatatlanul a saját személyes történetét keresi az anyagban. „Elmondhatom-e más szavaival / A saját történetemet…?” (Dal a nehézségről.) Végső soron tehát ez a ciklus egyszerre függeléke a Szakadás című és a Radnóti Miklós élete és költészete című kötetnek: „Zárhang előszó helyett a világ félrevezetésére” (Amit szóval is lehet). A monográfia írása ad némi narratív keretet a számozott versekhez a megírás körülményei, helyszínei, költözések, találkozások, levelek, képek, rádiófelvételek stb. említése révén. A ciklus anyagában azonban egyáltalán nem más, nem Radnóti, sokkal inkább Ferencz Győző verseinek szavaira ismerünk rá. A fal, a függöny, a szél – és még hosszan sorolhatnánk – a korábbi versek és a Szakadás egyaránt gyakori, fontos motívumai. Ráadásul a történetmondásból semmiféle követhető történet nem áll össze, amint ezt a záróvers explicit kudarcként meg is fogalmazza: „Saját történetem kölcsönvett szavaiban / … / Ami kevés az is csak bizonytalanul látszik” (Születéstől oszlásig). Holott az utolsó előtti ciklus verseiből, illetve a monográfiából láthatjuk, hogy Ferencz Győző nyilvánvalóan képes egy ember – akár saját maga, akár más személy – történetének szabatos, az olvasó számára világos megfogalmazására. Mire tesz hát kísérletet ez a Szakadás-ból kilógó, szokatlanul rövid idő alatt írt, szokatlanul egységes – különálló versekként nem is nagyon értékelhető darabokból összeálló – ciklus? „Dolgozott nyolcvan évvel azelőtt egy fiatal pár” (Csak ne lenne oly közel) – írja a lírai én, nyolcvan évvel később, szintén munka közben és a párja mellett. Amit tehát Ferencz Győző itt megragadni próbál, az két költői világ metszete: a személyesség és anyagszerűség hitelét őrző, de az egyéni sors esetlegességein túlmutató, saját kételyeinek és halálának is tudatában lévő, mégis azoknál erősebb költészet.

 

Jegyzetek

1. John Keats: Ode to a Nightingale. 1819. Fordította Tóth Árpád.
2. Percy Bysshe Shelley: To a Skylark. 1820. Fordította Kosztolányi Dezső.
3. Thomas Hardy: The Darkling Thrush. 1902.
4. Ferencz Győző: Nemes Nagy Ágnesről, visszatérőleg. In: Hol a költészet mostanában? – Esszék, tanulmányok. Nagyvilág, 1999. 133.
5. Lator László: Mesterlevél. In: Lator László: Szigettenger. Európa, 1993. 320.
6. Ferencz Győző: Megjegyzések a közelmúlt magyar költészetéről. I. m. 188.
7. I. m. 192., 194.
8. Ferencz Győző: Tandori: vázlat a pályaívhez. I. m. 173–186.
9. Ferencz Győző: Megjegyzések a közelmúlt magyar költészetéről. I. m. 194., 193., 193., 195., 193.
10. Ferencz Győző: Nemes Nagy Ágnesről, visszatérőleg. I. m. 137.
11. Radnóti a Rádió Diákfélórájában tartott előadásokat, naplója tanúsága szerint tanári munkának te-
kintette. „Nem hagynak tanítani s íme, most negyven gyerek helyett tízezreket tanítok, – gondoltam magamban.” Idézi Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, 2005. 392.
12. I. m. 385.
13. I. m. 395.
14. Donne, Milton és az angol barokk költői. Válogatta Ferencz Győző. Lyra Mundi, Európa, 1989.
15. John Donne: Negatív szerelem. Fordítás és kísérő tanulmány: Ferencz Győző. Helikon, 1987.
16. Margócsy István: Az észlelés költészete. In: Alföld, 1998/4. 98–103.
17. Ferencz Győző: A költészet mechanikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997.
18. Ferencz Győző: Könnyűfémszerkezetek a költészetben. In: Két ív. Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó, 1993.
19. Pl. „A vallomásos költészet jellegzetes módszerével pontosan tisztázza a vershelyzetet.” In: Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, 2005. 52.
20. Ferencz Győző: Idegen lakásban. In: Ferencz Győ- ző: Omlásveszély. Szépirodalmi, 1989. 61.
21. Mesterházi Mónika: Szerepek, hazatérések – Fe- rencz Győző költészetéről. In: Beszélő, 2008/7.
22. Ferencz Győző: Lator. In: Hol a költészet mostanában? – Esszék, tanulmányok. Nagyvilág, 1999. 167.