Beck Tamás

MARIANNA

Ahogy folyam hal el a tengerben a torkolatnál,
oly észrevétlenül váltam én is személytelenné
e városban, hová talán csak előlem utaztál.
De képzelődöm; tudom, hogy itt laksz, valamilyen „-né”
a neved, és a „Pipacs” szót kell keresnem az utcatáblán.
Magam elé képzellek, így tán könnyebben meglesz a házszám.

Estig bolyongok kertvárosban, panelrengetegben,
s nem segíthet rajtam járókelő, rendőr, se térkép,
nem érezlek sehol, és nem vet fel a képzelet sem,
haza kellene utaznom, nyomodat vesztve végképp –
ezt gondolom, hiszen nincs forgalom, a móló néptelen már,
pár fiú, lány a langyos vízben lubickol, és erről egy nyár

jut eszembe, mikor lázas voltam és prizniceltél,
mint később gyerekeid (sajnos nem tőlem születtek),
esdő tekintetemre válaszoltál, és hideg tél
vacogtatott meg hirtelen: „Mert bárhogyan ügyeskedsz,
született álmodozó, nem leszünk egymáséi, csak barátok!”
Egy eldugott utcán megállok végre: ablakodra látok.