Várady Szabolcs

CYRANO, MÁSKÉPP

Újrafordítani a Cyranó-t? Micsoda ötlet! Miért, még a Hamlet-et is lefordították újra – mondhatná valaki –, és mennyien! Az más, felelhetné a másik valaki. Rostand nem Shakespeare. Shakespeare elbír akárhány új fordítást, de mi marad a Cyranó-ból, ha nem azt kapja a közönség, amibe fiatalon beleszeretett? „Mondhatta volna szebben, kis lovag”, „Megdöflek a versem végén!”, „Lázár vagyok a csókok lakomáján”. Szólhat ez másképpen? Aki meg most fiatal, az akar-e egyáltalán Cyranó-t?
A mi Cyranó-nk egy kicsit olyan, mint a Micimackó. Úgy képzeljük, ha nem olvastuk is (és nem sokan olvasták) eredetiben, hogy jobb, mint az eredeti. A finnyásabbak némileg szégyenkezve szeretik. „Giccs, de gyönyörű” – Szerb Antal ezzel a bon mot-val ütötte el a kérdést. Olyan, mint a Halászbástya. De például Vas István teljes szívvel vállalja, „kivételesen édes és hetyke drámá”-nak nevezi, „melynek megvetésében sohasem osztoztam a felvont szemöldökűekkel”. Volt rá személyes oka is: meggyűlt a baja az orrával, és kamaszkorában egyébként is nagyon csúnyának tudta magát. „A csúnyaság alapélményének köszönhető, hogy ettől az időtől kezdve a Cyrano de Bergerac legkedvesebb könyveim közé tartozik, Ábrányi Emil tüneményes fordításában, ahogy megismertem.”
Németh László is komolyan vette a Cyranó-t, neki azonban már voltak fenntartásai a fordítást illetően. Az 1941-es felújítás kapcsán írta: „…a Cyrano erényei írói erények, ha az idővel halványulók is. Egy költő a próza egyeduralma idején versben beszél végig öt hatalmas felvonást. S ez a vers nem altató alekszandrin. Elevenbevágó, szellemes. Ábrányinak a maga idejében kitűnő, de pötyögő s finomságtördelő fordítása nem is ad igazi képet róla, hogy mennyire beszéd és költészet egyszerre. A részletek (apró jelenetkék, epizódalakok, a főalakok egy-egy gesztusa), ha nincs is mögöttük a nagy mű hitele, de ragyogók, életesek, egy kismester ötletes remeklései. S mindazon, ami történik, a francia vérmérséklet szesze. Cyrano nem giccs, csak egész különös fajta mű. Egy gyönyörű héj velő nélkül. De héjnak szép, csiszolt, sok mindent megtükröző.”
Vegyük most csak az alexandrint. Nem szeretnék, de nem is mernék a francia verselés technikai részleteibe bocsátkozni, elég annyi, hogy a magyar fordítói hagyományban kialakult jambikus forma csak annyiban felel meg az ütemhangsúlyos franciának, hogy ott a sormetszet előtti hatodik és a sorvégi tizenkettedik szótag általában hangsúlyos, és ha ezt hosszú szótagnak értelmezzük, akkor az előtte levő szükségképpen rövid. A magyar jambus pedig már jó ideje beéri annyival, hogy az utolsó teljes láb legyen jambikus, egy rövid, egy hosszú. Az már végképp csak konvenció, hogy a franciában a szóvégi néma e-vel képzett nőrímeket a magyarban egy szótag hozzátoldásával hozzuk létre, magyarul tehát a francia alexandrin hatos és hetedfeles, vagyis 12 és 13 szótagos sorpárok váltakozásával keletkezik. A XIX–XX. század fordulóján, amikor Ábrányi Emil Rostand-t fordította, még nem szilárdult meg ez a konvenció, de Ábrányi különben is fütyült az alexandrinra, ő hatásos színpadi szöveget akart létrehozni. És talán ösztönösen is érezte, hogy a magyar színpad idegenkedik a hatlábú verstől. Arany is megkurtította egy lábbal a jambikus trimetert, a párbeszédek háromütemű, azaz 12 szótagos verssorát Arisztophanésznél. És a formának is része lehet benne, hogy a későbbi, amúgy nagyszerű, kvázi-formahű Corneille- és Racine-fordítások mindmáig nem tudtak igazi sikert aratni a színpadon. Bár az is igaz, hogy ugyanez a forma nem volt akadálya Molière sikerének.
Ábrányi az ismerősebben csengő ötös-hatodfeles jambust választja, de lazán, rugalmasan kezeli: ha úgy adódik, megtoldja egy-másfél lábbal, és a rímelésben sem törekszik egyöntetűségre. Az is előfordul, mindjárt a legelején, hogy a páros rímhez hozzácsap még egyet, ha úgy jön ki a lépés:

„KAPUS De hát…
MÁSODIK GAVALLÉR Mikor fizet gárdista? Csitt!
ELSŐ GAVALLÉR (a másodikhoz)
Két órakor kezdődik el csak, itt
Üres még minden. Vívjunk egy kicsit!”

Csattognak a rímek, mint a kardpengék. És belép a lakájok szólama: „Pszt! Pszt” „Mi baj, te?” „Kártya! – Kocka!” „Lám!” / „Játszol velem?” „Nem bánom, pajtikám!” Majd kártyázó lakáj, szoknyapecér gárdista, a vívásban eltalált gavallér, szabódó virágáruslány dobálja egymásnak a szólabdákat: „A gazdámtól egy kis világot csentem!” „Gyújtás előtt jó idejönni, szentem!” / „Kaptam!” „Makk!” „Csókot!” „Meglátnak!” „Sebaj!” Itt a rím függőben marad, egy polgár lép közbe, a fiát vezetve, és csak az ő rímpárjuk után csapja le a levegőben veszteglő labdát a fordító egy „Haja-haj!”-jal. A rímelésben nincsenek gátlásai. Erre kattan rá Karinthy a paródiájában (Cyrano de Faust):

„ELSŐ TANÍTVÁNY (hirtelen leugrik egy létráról, kezében könyvvel)
Hopp, megvagy, Plátó!
MÁSODIK TANÍTVÁNY (felkapja a fejét)
Csípted a kicsit?
HARMADIK TANÍTVÁNY (mindkét keze tele könyvvel)
Én Stoát, Virgilt!
NEGYEDIK TANÍTVÁNY (tele szájjal siralmas hangon)
Én meg Medicit.
EGY FIATALEMBER (meglöki a mellette levő olvasót)
Olvasni jó itt, hékám, mint a pinty,
Szegény poronty te!
egy öreg úr (tréfásan elferdíti a szót)
Vagy szegény pirinty!”

Az önfeledt habzás, a rímek gondtalan, gyomot-rózsát egymás hegyébe termő burjánzása („…Ha volna önben szellem és tudás, / De szellemet, boldogtalan dudás, / Ön sose látott…” – mondja például Cyrano az orrmonológban) pompásan megélt a színpadon, amíg a színész képes, a közönség pedig fogékony volt a színpadi szavalt versre – valahogy úgy, mint az opera, amíg nem kellett hozzá más, csak nagy karmester meg nagy énekesek. Egyfajta opera volt ez is, zene nélkül vagy – ha úgy tetszik – a szavak zenéjével. Mindamellett Rostand-nál ez a zene már korántsem ugyanaz, mint Corneille vagy Racine versében, amit nem olyan régen még szinte énekeltek vagy legalábbis recitáltak a Comédie-Française színészei. Messze nem akkora költészet, nem sűrít magába nagy drámai jellemeket és tragikumot, sokkal több benne a mozgalmas élet, és még több a mutatvány, a bravúr. Ennek a mestere maga a főszereplő is, Cyrano. Ezek a mutatványok töltik ki az első felvonást: Montefleury lekergetése a színpadról, az orrmonológ, a párbaj közben szerzett ballada, végül a kivonulás a rajongók menete élén a Nesle-toronyhoz, ahol száz felfegyverzett haramia várja. A közönség megkettőződik, nem csak a nézőtéren ül, a színpadot is az népesíti be. Ez volt a fő kifogása Ambrus Zoltánnak Rostand Cyranója ellen: hogy legalább akkora pojáca, mint amekkora hős.
Az első benyomásom nekem is ez volt, amikor most újra elolvastam a darabot, immár Bognár Róbert fordításában. Ennek a története pedig a következő. Zsámbéki Gábornak az a gondolata támadt, hogy megrendezné a Cyranó-t – de kihámozva a fölcicomázott verses burokból. Nem új – pontosabb és netán formahű – verses fordítást akart, hanem prózát. Hadd lássuk, van-e benne más is, mint cicoma, tud-e – és ha tud, a mai színpadon csak így tud – hatni a darabban nyüzsgő élet – ha van benne –, nem szavalati baletté koreografálva, hanem csupaszon, a maga erejéből. Az új fordításban a fentebbi jelenet – most egy kissé hosszabban idézem – így fest:

„KAPUS (üldözi) Hé! Fél garas a belépés!
NEMESÚR Nekem ingyen van.
KAPUS Miért?
NEMESÚR Dragonyos vagyok a királyi gárdában.
KAPUS (egy másik belépő úrnak) Fizessen!
2. NEMESÚR Nem fizetek!
KAPUS De hát…
2. NEMESÚR Muskétás vagyok.
1. NEMESÚR (a 2. nemesúrnak) Csak két órakor kezdődik. Üres a terem. Vívjunk!

Vívogatnak

1. SZOLGA (be) Pszt! Flanquin!
2. SZOLGA (már bent) Pezsgő?
1. SZOLGA (kockát, kártyát vesz elő) Kocka. Kártya. (Leül a földre) Játsszunk!
2. SZOLGA (leül) Nem bánom.
1. SZOLGA (gyertyát vesz elő, meggyújtja, a földhöz viaszozza) Vételeztem a gazdámtól egy kis pilácsot.
GÁRDISTA (a felé közeledő virágáruslánynak) Érdemes lámpagyújtás előtt idejönni. (Derékon kapja a lányt)
AZ EGYIK VÍVÓ (bemondja a találatot) Talált!
AZ EGYIK KÁRTYÁS Treff!
GÁRDISTA (fut a lány után) Adj egy csókot!
VIRÁGÁRUSLÁNY (hárítja) Meglátnak!
GÁRDISTA (félrevonja a sötétbe) Itt nem.
EGY FÉRFI (leül a földre; más elemózsiások is csatlakoznak hozzá) Ezért jó, ha előbb jön az ember: lehet egy kicsit eszegetni.
POLGÁR (jön a fiával) Gyere, fiam, ide üljünk!
KÁRTYÁS Három ász!
EGY EMBER (butykost húz elő a köpenye alól; leül) Hú, de megszomjaztam! Jót fog tenni ez a burgundi… A Burgundi-palotára!
POLGÁR (a fiának) Olyan itt, mint egy lebujban. (Botjával az iszákosra mutat) Iszákosok! (Az egyik vívó hátrálás közben meglöki) Verekedők! (Beesik a kártyások közé) Hamiskártyások!
GÁRDISTA (a polgár háta mögött váltig incselkedik a lánnyal) Adj egy csókot!
POLGÁR (gyorsan elviszi onnan a fiát) Szégyen-gyalázat! A teremben, ahol Rotrou tragédiáit játszották!
A FIÚ Na és Corneille-t!”

A szöveg él és élhető színészileg a mai színpadon. De azért az egész darabot mégsem lehet prózában lefordítani. Cyrano nemcsak párbajhős, hanem költő is, és ennek a darabban számos tanújelét adja. Így csöppentem bele én is a történetbe. Barátságból vállaltam el a társfordítóságot, eleinte húzódozva, egyrészt, mert népszerűtlen feladat, szinte szentségtörésszámba megy, másrészt pedig mint Ambrus Zoltánt, engem is zavart a szóvirágzáporban fürösztött hőstettek hetvenkedő és hatásvadász halmozása. Azt sem volt könnyű eldönteni, hogy ebben a rendhagyó fordításban hogyan alakítsam a versformát. De végül találtam egy kulcsot, ami Cyrano alakját – számomra legalábbis – kinyitotta, és egyúttal a versforma kérdésében is adott egy jónak látszó útbaigazítást. Az erkélyjelenet egy pontján, amikor a körülmények kényszere a súgót kilépteti a súgólyukból, és a saját hangján mondatja vele tovább a szerepet, ez a saját hang az éjszaka őszinteségre ajzó sötétjében annyira személyessé izzik, hogy ledobja – letépi magáról – a szerepet. Emlékszünk ugye, hogyan indul a jelenet? Christian megelégeli, hogy szíve hölgye a tőle kapott levelekből Cyrano szárnyas szavait issza, és Roxane erkélye alatt megpróbál a saját lábára állni, de csúfos kudarcot vall. „Szeretem! Szeretlek! Imádlak!” Ennyi telik tőle, és Roxane, a presziőz, a kényeskedő, ezzel nem éri be, elhúzza a száját. A hogyant szeretné hallani, dúsan részletezve. Itt már – megint – csak Cyrano segíthet. „Cyrano bezzeg tud a presziőzök nyelvén”, mondja epésen Ambrus Zoltán. „Olyan folyékonyan beszél ezen a nyelven, hogy önkéntelenül azt kérdezhetjük magunktól, hogy vajon tud-e más nyelven is? S tud-e másképpen Rostand, a fősúgó? Ez végig rébusz marad.” De ez nem igaz. Cyrano Roxane nyelvén kezdi, hogy a Christiant faképnél hagyó ideált visszacsalogassa, de mihelyt elfelejti, hogy védence nevében kellene beszélnie, az egész negédes szókészletet szenvedélyesen a pokolba kívánja. Bevallja, hogy amikor ékesen beszélt, nem a szívéből jöttek a szavak, de most, a leplező sötétben, végre őszintén önmaga lehet, és bevallja azt is, hogy mi készteti örökös szellemi tornamutatványokra. „Mindig bénít a félsz: a gúnytól rettegek.” / „Ugyan mért?” „Szenvedély perzseli szívemet, / s szorongva, hogy talán kacajt fakaszt a lángja, / szívem a szellemem leplét ölti magára.”
A francia alexandrin meg a többi kötött versforma, ami a darabban szerepel, alkalmas rá – ezt sugallta a kulcsot adó vallomás –, hogy a szellemi kardját suhogtató Cyrano alakja megképződjön bennük, és azt is lehetővé teszi, hogy a szenvedély fölszakadása verstani alakot öltsön. Lemállanak a forma szigorú kötelmei, a vers elkezd szabadon áradni. Cyrano elszabadult vallomásában egyszer csak felrémlett (és engem, fordítót, továbblendített) egy távoli – meglehet, önkényes – párhuzam. „Minden mosolyod, mozdulatod, szavad / őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld” – mondja József Attila. „Őrzök mindent, mindent, ami te vagy, / nem veszhet el egyetlen pillanat” – mondja most már Cyrano. Olyan hévvel, hogy a kényeskedő Roxane is megrészegül tőle. Az érett gyümölcs persze Christian ölébe hull. De még előbb meg kell győzni a lány – alighanem csak színlelt – riadozását, hogy a csókban nincs semmi rossz. És a kijózanodott Cyrano visszazökken a szabatos francia alexandrinba.

Nem tudni, mikor lát – és lát-e – színpadot ez az új Cyrano. Zsámbéki Gábor végül is úgy döntött, hogy inkább A mizantróp-ot rendezi meg. Ami sejteni engedi, mi érdekelhette őt leginkább Cyranóban. Mert Rostand Cyranója nemcsak párbajhős és önfeláldozóan reménytelen szerelmes, de Molière Alceste-jének távoli visszhangja is. Még Cyranót a világ iránti józanabb, konformistább belátásra intő jó barátnak, Le Bret-nek is megvan a párhuzama Molière-nél Philinte személyében. Cyrano Molière kortársa. Mint a darabból értesülünk, Molière el is lopott tőle egy jelenetet (mert Cyrano természetesen darabokat is írt). És megírta külön darabnak a kényeskedőket is, akikhez Roxane és a duennája olyan lelkesen sietnek meghallgatni az Ámoradományról, más szóval kebelérzelemről tartandó felolvasást. A mizantróp-ban is a vegytiszta esetet állítja színpadra. Hőse rögtön azzal kezdi, hogy visszautasít minden engedményt a színlelésen alapuló, „kéz kezet mos” világnak, és azzal távozik az ötödik felvonás végén, hogy keres a földön egy helyet, ahol megélhet még a becsület. Ez látszólag összecseng Cyrano utolsó szavával. Ő is azzal távozik a világból, hogy egy dolgot visz magával makulátlanul, és az a becsület. Csakhogy ezt a végszót Ábrányi Emil adta a szájába, nem Rostand. Őnála Cyrano utolsó szava: „Mon panache.” A tollforgóm. Így érthetőbb, hogy miért ez a színi utasítás hozzá: „kinyitja a szemét, megismeri Roxane-t, rámosolyog”. Mert ez egy utolsó, igazi cyranós poén. De hogy mit is jelent, azt a magyar néző vagy olvasó vélhetően nehezebben érti meg, mint a francia. Mindenesetre eszünkbe kell idézni a negyedik felvonás egyik epizódját. Arras ostrománál a táborhelyen a francia csapatokat vezérlő Guiche gróf a hadicselével kérkedik: az ellenség arcvonalára sodródva ledobta ezredesi rangját jelölő fehér vállszalagját, ezzel nyert egérutat az ellentámadáshoz – amire Cyrano megjegyzi: „hős Henrik királyunk, zúduljon rá bármi túlerő, nem dobta volna el fehér tollforgóját, nem alacsonyodott volna idáig”. (A francia szállóigék közt találjuk: „Ralliez-vous à mon panache blanc!” Kövessétek fehér tollforgómat! Ezzel a kiáltással vezette csatába katonáit IV. Henrik.) Cyrano vállalkozna rá, hogy viselje Guiche helyett a rangjelzést a következő ütközetben. Gascogne-i szájhősködés, vág vissza a gróf, az ott maradt az ellenséges területen, nincs, aki visszaszerezné a szüntelen kartácstűzben. Cyrano előhúzza zsebéből a szalagot: „Parancsoljon.”
Virtus. Ha Cyrano lényegét egy szóban kell összegezni, nemigen találunk jobbat.