Tőzsér Árpád

SOHA MÁR

Temetőben olvasgattam,
ültem, s elmerültem Kantban,
sír süppedezett alattam.
Egyszer hallom: lent zár kattan.

Kattan egyet, kattan hármat,
tán az alvilági árnyak
nyitják a kaput, s rám várnak,
de az is lehet, épp zárnak!

Betelt az ég, be a pokol,
s a kanti erkölcs-protokoll
hívőként – csigert – lefokol,
de egyúttal meg is okol.

Az okság-, tér- s idő-sztori,
mind szemlélet, a priori,
s mivel a vers is Én-kori,
dalaimban az Ego rí.

S a hang ott, lent nem kapuzár:
élve eltemetett madár,
annak csőre kattogja: Kár!
Nem lesz visszaút soha már!